A frigyláda története
A Frigyláda valamikor Kr.e. 1250 és 1240 között, az egyiptomi kivonulás utáni második év első hónapjában készült a Sínai-hegy lábánál az Úr útmutatásai alapján. A 40 éves vándorlás alatt mindvégig az izraeliek táborában volt, egy szentélynek nevezett sátorban.
Kr.e. 1210 tájékán, Mózes halálát követően az izraeliek a frigyláda erejének segítségével átkeltek a Jordánon, majd elfoglalták Jerikót.
Kr.e. 1210 és 1060 között az ereklyét egy Silónak nevezett szent helyre vitték. Kr.e. 1060 táján az Ében-Ézeri csata során az izraeliek vereséget szenvedtek, és a Frigyláda a filiszteusokhoz került, akik Asdódba szállították, de itt a Frigyláda ereje lerombolta szentélyük szobrait, és súlyos betegségeket idézett elő. A láda innen Gáthba került, ahol majd 7 hónappal később a Frigyláda okozta veszteségek miatt a filiszteusok visszaküldték a szent ereklyét az izraelieknek Béth-Semesbe, ahonnét a zsidó főpapok a megfelelő óvintézkedésekkel elszállították Kiliáth Jeárimba, egy Abinádáb nevű férfi házába. Kr.e. 1000 körül Dávid király ünnepélyes külsőségek között átszállítatta a Frigyládát Jeruzsálembe, ahol egy újabb szent sátorban helyezték el – egészen addig, amíg Dávid fia, Salamon király egy hatalmas templomot nem építtetett, amelybe Kr.e. 995-ben helyezték el a szövetség ládáját.
Itt állt a láda több mint háromszáz éven keresztül – sértetlenül.
Kr.e. 687-től egy olyan uralkodó került hatalomra Izraelben a 12 éves Manasszesz személyében, aki 55 évig tartó uralkodása alatt bálványokat állítatott fel Salamon templomának külső szentélyébe, míg a belső szentélybe, a Frigyláda helyére Aser képmását helyezte.
A Frigyládát ekkor a főpapok kimenekítették a templomból, és Kr.e. 680 tájékán elhagyták vele az országot, és a Sínai-félszigeten keresztül visszatértek a csodás tulajdonságú ládával abba az országba, ahonnét annak ereje származott – vagyis Egyiptomba. A zsidó közösség, papjaik vezetésével az Asszuánnal szemben, a Nílus közepén található Elephantine szigetén telepedett le, ahol Kr.e. 650-re megépítették Salamon templomának mását, egy 30x9 méteres újabb templomot, ahol a Frigyláda 70 évig háborítatlanul lehetett.
Kr.e. 625-ben II. Kambüszész perzsa király betört Egyiptomba. Leromboltatta az egyiptomi templomokat, ám az elephantinei zsidó templomot nem rombolta le. Amikor az VI. század végén, Kr.e. 595-589-ben a perzsák uralma megszűnt, Pszamménitosz fáraó utasítására az egyiptomiak bosszúból elűzték a zsidókat és lerombolták a templomukat. A Frigyládát szállító zsidók és velük együtt közel 2400 fellázadt egyiptomi Meroé város érintésével mintegy 4 hónapnyi vándorlás után megérkezett Szudánba, ahonnét egy újabb háború kivetette őket. Ekkor kétfelé váltak. Az egyik a Takasze folyón, a másik a Níluson haladt, és az etiópiai Kvarában, a Tana-tó közelében telepedtek le. Innen a Frigyláda a Tana-tó egyik szigetére, Tana Kirkosz szigetére került Kr.e. 470 körül, ahol egy sátor (tabernákulum) belsejében őrizték 800 éven keresztül, mígnem tovább vitték Axumba, ahol jelenleg is a Sioni Szűz Mária templomban található, szigorúan elzárva a külvilágtól.
HOL TALÁLHATÓ A FRIGYLÁDA?
A frigyláda az egyik legmegragadóbb, Templommal kapcsolatos tárgy. Sok elmélet létezik arra vonatkozóan, mi történhetett a frigyládával, és rengeteg a hollétével kapcsolatos spekuláció. Egyesek úgy vélik, hogy a Vatikánba vitték más templomi edényekkel együtt, mint ahogy az például a római emlékművön, Titus diadalívén látható. Sok olyan hiteles, ókori történetírási emlék – és még több népszerű legenda - létezik, amely arról tesz tanúbizonyságot, hogy számos szent edényt Rómába hurcoltak. Ez azonban nem vonatkozik az első Templom legszentebb tárgyára, a frigyládára.
Míg egyesek azt állítják: bizonyítékuk van rá, hogy a láda Etiópiában van, és természetesen a mozilátogatók igen fantáziadús változatot kaptak a történetről az Elveszett frigyláda fosztogatói című filmben, a valóságban az „elveszett” frigyláda nem pontos kifejezés a zsidó nép álláspontjára vonatkozóan – ugyanis mi mindig is pontosan tudtuk, hol van a frigyláda. Tehát a láda „elrejtettnek”, ráadásul igen jól elrejtettnek mondható, de semmiképpen sem „elveszettnek”.
A hagyomány feljegyzi, hogy Salamon király már az első Templom építése közben - isteni ihletésre - tudta, hogy azt végül le fogják rombolni. Ilyen módon Salamon – a valaha élt legbölcsebb ember – intézkedett arról, hogy a Templom-hegy alatt egy hatalmas labirintus-, útvesztő-, kamra- és folyosórendszer épüljön. Megparancsolta, hogy egy különleges helyet építsenek a föld gyomrában, ahol a Templom szent edényeit el lehet rejteni a közelgő veszély esetén. A Midrás tradíciója azt tanítja, hogy Jósijáhú, Izrael királya, aki körülbelül negyven évvel az első Templom lerombolása előtt élt, megparancsolta a lévitáknak, hogy rejtsék el a ládát, együtt a Menórával és számos egyéb tárggyal* ezen a titkos helyen, amelyet Salamon készíttetett.
Ez a helyszín fel van jegyezve a forrásainkban, és ma vannak olyan emberek, akik pontosan tudják, hol van ez a kamra. Azt is tudjuk, hogy a láda még mindig ott van, háborítatlanul, és várja azt a napot, amelyen előkerül. Néhány éve kísérletet tettek arra, hogy ásatásokat végezzenek e kamra irányában, de ez kiterjedt muszlim zavargásba és lázongásba torkollott. Sok vesztenivalójuk van, ha a láda előkerül, mert az egész világ előtt bebizonyosodik, hogy valóban létezett a Szentély, és ilyen módon a zsidók valóban igényt formálhatnak a Templom-hegyre. (Az iszlám Wakf – a Templom-hegyet felügyelő testület -hivatalos álláspontja az, hogy sosem volt Templom, és hogy a zsidóknak semmilyen joguk sem fűződik a helyhez).
*mint például Áron botja, amely mandulavirágokat hajtott a Kórach-hal kapcsolatos vita során (Mózes 4. könyve, 16), a mannás korsó, amely bizonyságképpen került elhelyezésre a Szentek Szentjében, és a kenetolajt tartalmazó korsó.
http://albar.lapunk.hu
A különböző vallások és szent helyeik hosszú múltra visszanyúló történetében a jeruzsálemi Templom-hegy mindig is nagyobb és mozgalmasabb szerepet játszott, mint bármely más hely az elmúlt három-négyezer évben. Ennek oka az, hogy három nagy világvallás legendái és hagyományai találkoztak itt.
Időrendben haladva, itt volt az a hely, Mórija földjének valamelyik hegycsúcsa, ahol Ábrahám hitének próbája történt, amikor már kész volt saját fiának, Izsáknak feláldozására is (Ter. 22). A legenda szerint Dávid király ugyancsak a Mórija-hegyen vásárolta meg azt a szérűskertet, ahol oltárt állított Jahvénak (2. Krón. 3:1). Itt építette fel Salamon a nagy templomot, majd Nagy Heródes egy másikat; és a legenda szerint ezt a templomot tisztította meg Jézus a pénzváltóktól. Mohamed prófétáról azt tartották, hogy erről a hegyről szállt az égbe; az esemény helyén a muszlim hivők időszámításunk szerint 691-ben az iszlám világ legnagyszerűbb mecsetét építették fel, a Szikla-templomot. Manapság a Templom-hegy (vagy ahogy a szent helyet az arabok nevezik, a Haram es-Seríf) három vallás hívei tiszteletének a tárgya, mégpedig olyan mértékben, hogy például a szigorúan igazhitű zsidók nem is érintik lábbal a területét, nehogy lépéseikkel akár csak véletlenül is megszentségtelenítsék azt az ismeretlen részt, ahol Salamon templomának legbelső része, a „Szentek Szentje" állott.
A jeruzsálemi úgynevezett első templom építése Salamon uralkodásának első nagy vállalkozása volt, a későbbi bibliai szerzők szemében pedig egyben a legnagyobb. Salamon Izrael és Júda egységes királyságának trónján i. e. 965 körül követte apját, bár néhány kutató szerint ez az esemény csak néhány évvel később, i. e. 960 körül történt.
Uralkodásának negyedik évében kezdte el a templom építését, és azt hét és fél év alatt sikerült befejezni (1. Kir. 6). Ez a Biblia legnevezetesebb épülete, és a világon az egyik legjobban tisztelt épület. Mára már egyetlen köve, hajdani mesés szépségének egyetlen jele sem maradt meg, végzete szerint i. e. 586-ban Nabú-kudurri-uszur (a Bibliában Nebukadneccár) rombolta le, amikor a zsidókat elhurcoltatta a babilóni fogságba (lásd a 11. fejezetben). A fogságból való visszatérés után sebtében helyreállították, majd Nagy Heródes i. e. 20-ban teljesen újjáépítette és kibővítette (lásd a 12. fejezetben). A rómaiak időszámításunk 70. évében a földig rombolták, és helyén L sz. 135-ben egy Juppiter istennek szentelt templomot emeltek. Jóval később, amikor a Templom-hegy nagy térsége és épületei már hosszú idő óta elhagyatva álltak, építették a mohamedánok a nagyszerű Szikla-templomot, mégpedig azért, hogy Jeruzsálem versenyre kelhessen Mekkával, az iszlám első számú szentélyének helyével.
Mindaz, amit Salamon templomáról tudunk, a Bibliában levő részletes leírásokon, elsősorban a Királyok első könyvében és a Krónikák második könyvében elmondottakon alapul.
Ezek az adatok nem ugyanabból a korból származnak, a Királyok könyveit röviddel az után írták, hogy a babilóniaiak lerombolták a templomot, a Krónikákat jóval később. Számos kísérlet született már, hogy a templomot ezekből a leírásokból rekonstruálja, a bibliai adatok azonban inkább a képzelet szüleményei, mintsem kézzelfogható tények, és nélkülözik az építészeti pontosságot, jóllehet sok méretet is megadnak. A Palesztina más helyein és a szíriai terület kanaáni templomaiban végzett feltárások viszont sok adatot szolgáltattak Salamon templomának alapszerkezetére nézve, amely minden jel szerint a korábbi kánaáni templomok példáját követte.
(...)
Salamon temploma csak egyike volt a Templom-hegyen emelt nagy épületeknek. A templom közelében az uralkodó harminc évig építtette libanoni cédrusokból nagyszerű palotáját, amely kincstárként és fegyvertárként is szolgált; ítélőcsarnokot is emeltetett, és külön palotát egyik feleségének a hétszáz közül, aki az egyiptomi fáraó lánya volt. Ehhez az új palotához már nem volt elegendő hely a régi város zsúfolttá vált belsejében, ezért a Mórija hegyén hatalmas térséget alakított ki a király, azon emeltette a palotát, majd egy 300 méter hosszúságú fallal szinte fellegvárként Dávid városához csatolta. Ez volt a kezdete Jeruzsálem legendás nagyszerűségének, amely oly mély hatással volt az egész emberiség fantáziájára.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a kánaáni hagyományok erőteljesen befolyásolták Salamon építkezéseit. Maga a Biblia is tudósít arról, hogy temploma munkálataihoz Föníciából hozatott képzett építészeket, kőműveseket és művészeket. Biztosra vehető, hogy mindaz a gazdagság és pompa, amit a bibliai szerzők Salamonnak tulajdonítanak, végeredményben a király föníciai kapcsolatain alapult.
(...)
Egy másik Híram, Türosz királya látta el Salamont az általa kért mesteremberekkel és anyagokkal. A legfontosabb kérdés Salamon számára azonban a Híram királlyal létrehozott kereskedelmi szerződés volt. Erről a Biblia a következőképpen számol be: „Hajóhadat is épített Salamon király Ecjón-Geberben, amely a Sás-tenger mentén, Elat közelében fekszik, Edom földjén. Hirám is elküldte a hajókra Salamon embereivel a maga embereit, ezek tengerészek voltak, ismerték a tengert. Ofirba hajóztak, aranyat hoztak onnan, 420 talentumot, és átadták Salamon királynak." (1. Kir. 10:26-28)
Mindez pontosan úgy hangzik, mint egy mai nemzetközi kereskedelmi egyezmény: Salamon Élat (a mai Éilat) mellett, az Akabai-öböltől kissé északra a kikötőt biztosította, kijárattal a Vörös-tengerre és azon túlra, Híram, Türosz királya pedig a hajók személyzetét és azok hajózási szakértelmét adta, sőt a Biblia másutt előforduló adatai szerint magukat a hajókat is.
A föníciaiak ily módon eljuthattak a Távol-Kelet egzotikus piacaira és nyersanyagforrásaihoz, hozzájutottak fűszerekhez, aranyhoz és más fényűzési cikkekhez, Salamon pedig azzal, hogy hozzájárult az országán keresztül folytatott átmenő kereskedelemhez, a vámok jövedelme révén gazdagon részesülhetett a kereskedelem hasznából.
Nyilvánvaló tehát, hogy a kereskedelmi egyezmény jelentős kölcsönös előnyökkel járt. Palesztina tulajdonképpen szárazföldi híd volt, nem csupán Egyiptom és Mezopotámia, hanem a Földközi- és a Vörös-tenger között is. Salamon láthatóan nem volt háborúskodó alkat, inkább a gazdasági terjeszkedés híve. Mivel nem támaszkodhatott kizárólag országának mezőgazdaságára és iparára, a katonai hódításon kívül egyetlen választása maradt: bekapcsolódni a nemzetközi kereskedelembe, társulva a föníciaiakkal, és kihasználva országának helyzetét. A terjeszkedés kulcsa Ecjón-Geber volt, és Salamon egyetlen megfelelő lépéssel arra is képes volt, hogy Híram hajóinak igénybevételével akár a keletről vezető karavánutak forgalmát is átvegye.
De hol is feküdt ez az Ecjón-Geber? Egészen napjainkig az Éilattól nem messze levő kis, alacsony Tell el-Kheleifén keresték a helyét. Már 1938--40-ben ásatást végzett itt egy amerikai expedíció a Cincinnatiben levő Hebrew Union College munkatársának, az azóta elhunyt dr. Nelson Gluecknek a vezetésével. Glueck Rivers in the Desert (Sivatagi folyók) című könyvében lelkesedéssel ír arról, hogy a Tell el Kheleifét tartja Salamon ecjón-geberi kikötője helyének, ahol minden jel szerint egy nagy „fémöntöde" is volt. Később azonban Glueck felhagyott nemcsak ennek az olvasztónak a feltételezésével, hanem magának a településnek a fenti azonosításával is.
Ha a bibliai helyleírás megfelel a valóságnak, akkor a színhelynek valahol az Akabai-öböl csúcsa közelében kellett lennie. Ezen a vidéken azonban sehol sincs kikötőnek tartható hely, és az egész partvonal ki van téve azoknak a kegyetlen déli szélviharoknak, amelyek elpusztítanának bármilyen flottát, amely ott horgonyt akarna vetni. Hét mérfölddel délebbre viszont, közvetlenül a Színai-félsziget partja közelében van egy festői kis sziget. Arab neve Dzsezírat Faraun (azaz a „Fáraók szigete"), manapság azonban leginkább csak Korall-szigetnek hívják. Területe egészen kicsi, 350 x 150 méter. Három gránitmagaslat emelkedik rajta, a legnagyobbikon egy középkori romba dőlt kastély maradványai tűnnek szemünkbe. A sziget egész, 900 méter hosszúságú partvonalát egymástól szabályos távolságra elhelyezett tornyokkal megerősített szilárd fal veszi körül. Ezektől eltekintve a szigeten nincs más, csak a nyugati oldalon, szemben a szárazfölddel egy természetes kis öblöcske, amely bármilyen időjárás esetén kitűnő kikötőhelynek számít.
1956-1957-ben a tel-avivi egyetemen dolgozó dr. Beno Rothenberg — az a kutató, aki dr. Gluecknek a Tell el Kheleife-i lelőhelyre vonatkozó magyarázatát megcáfolta — a következő javaslattal állt elő: pusztán a tapasztalati tények alapján is, Dzsezírat Faraun sokkal inkább megfelel a bibliai Ecjón-Geber adottságainak. Ő ugyanis megfigyelte, hogy az egész Akabai-öbölben ez az egyetlen hely, ahol a hajók a déli szél megerősödése esetén menedéket találnak. Elgondolását tíz év múlva az izraeli Víz Alatti Kutatási Társulat expedíciója próbának vetette alá. A csoportot dr. Elisa Lindervezette, aki ma a haifai egyetemen a Tengeri Kultúrák Intézetének igazgatója, építész szakértője pedig a Víz Alatti Régészeti Kutatások Tanácsának tagja, Alexander Flinder volt.
1968-tól 1970-ig a közös angol-izraeli kutatócsoport három alkalommal végzett tenger alatti kutatásokat, eredménytelenül. Nem találták semmi nyomát olyan hajótörésnek, leleteknek vagy kikötői berendezéseknek, amelyek az i. e. 10. századra, tehát Salamon korára lettek volna keltezhetők. Ennek ellenére dr. Linder annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy további kutatások és a tengerfenék átvizsgálása igazolni fogják, hogy a szigetet Salamon idejében a tengeri kereskedelem tárolóhelyeként használták. A föníciaiak kedvelték az ilyen, Türoszhoz hasonló, partközelben fekvő szigeteket, amelyek nem voltak túlságosan messze a szárazföldi bázisoktól, jelen esetben Élattól. Aligha szánják el magukat egy ilyen jellegű nagy tengeri vállalkozásra, ha flottájuk számára nem állott volna rendelkezésre biztos kikötőhely. Dr. Rothenberg is bízik abban, hogy a bizonyíték alkalmasint elő fog kerülni, és szerinte az ebből a vállalkozásból valószínűleg létrejött karavánkereskedelem segít megérteni a Biblia által említett, Júda és Edóm közötti állandó civakodást is. Ez a szárazföldi kereskedelmi út ugyanis vagy Jeruzsálemet érintve, Kádés-barnéán, vagy a „Királyi utat" követve, Jordánián áthaladva keresztezte volna Palesztinát, és ellenőrzése minden bizonnyal jelentős haszonnal járt volna.
Az ecjón-geberi új bázisról útra induló, Salamon és a türoszi Híram által közösen kezdeményezett tengeri vállalkozások lehetővé tették volna a föníciaiak számára, hogy közvetlenül eljussanak Afrika és a Kelet jövedelmező piacaira. Pontosan erről a kérdésről a következőket mondja a Biblia elbeszélése: „Amikor Sába királynője ... értesült Salamon hírnevéről, eljött, hogy találós kérdésekkel próbára tegye." (1. Kir. 10:1) Utazásával a királynő a romantikus legendák és a népmesék világának középpontjába került, és mindmáig tucatnyi nyelv sok-sok legendája őrzi emlékét.
A bibliai elbeszélésben látszatra csak két egzotikus államfő közötti egyszerű találkozásról van szó, amelyre Sába névtelen királynője 2400 kilométernyi zord sivatagi utazás után érkezett meg drága ajándékokkal megrakott tevekaravánjával. Szándéka csupán annyi volt, hogy saját szemével is lássa jeruzsálemi uralkodótársának mesés gazdagságát, és meggyőződhessék bölcsességéről. Salamon mindkét irányú kíváncsiságát kielégítette, hiszen választ adott nehéz „találós kérdéseire", udvarának fényével pedig valósággal elkápráztatta. Elragadtatásában hálát adott az Úrnak, Izrael istenének, hogy ilyen utolérhetetlen királyt ültetett a trónra, majd ajándékok rendkívüli bőségével halmozta el uralkodótársát, négy és fél tonnányi arannyal, rengeteg fűszerrel és drágakövekkel. Salamon sem akart adósa maradni, ezért odaajándékozott Sába királynőjének mindent, ami csak megtetszett neki, „s amit csak kívánt". Ezután a királynő visszatért országába.
A történet szövegében rejtve ugyan, de érezhető a kölcsönös szerelmi vonzalom hangja is, amit a találkozásról beszámoló más változatok sokkal nyíltabban is kifejeznek. Míg a Biblia szerkesztői megelégedtek azzal, hogy a dicső Salamon királynak csak erkölcsi és teológiai felsőbbrendűségét hangsúlyozzák, más ókori források a találkozó romantikus oldalát emelték ki, sőt beszámoltak arról is, hogy a telhetetlen király szerelmi hódításainak már addig is félelmetesen hosszú listáját most a még érintetlen királynő megengedhetetlen eszközökkel való elcsábításával is növelte, sőt teherbe is ejtette. A mese egyes változatai szerint ő lesz Nabú-kudurri-uszur (a bibliai Nebukadneccár) babilóni király anyja (ez esetben háromszáz évig kellett volna gyermekét a szíve alatt hordania), más források szerint az etióp királyi dinasztia ősének adott életet.
Van-e valami történeti mag ebben a valószínűtlennek ható mesében? A bibliai elbeszélést legkorábban az állítólagos találkozás után öt évszázaddal vetették papírra, és a történet szerzőjének szándéka egészen egyértelmű: Salamont dicsőítő példabeszédet adott elő.
Éppen ilyen egyértelműek a régészeti adatok is: mindmáig Palesztina egyetlen Salamon-kori lelőhelyén sem került elő olyan lelet, amely a király udvarának tulajdonított ennyire hivalkodó gazdagságról beszélne. Sőt, a máig rendelkezésünkre álló régészeti megfigyelések szerint a salamoni idők anyagi kultúrája meglehetősen alacsony színvonalú volt. Még az Ofirral folytatott – a Tell Kaszilén talált feliratos cseréppel is bizonyított (lásd a 6. fejezetben) – híres aranykereskedelemnek sincs semmi nyoma Salamon Palesztinájában, ráadásul az sem mellékes kérdés, hogy ez a feliratos edénycserép az i. e. 8. századból származik, tehát két évszázaddal későbbi. A Bibliában minden Salamonról – bölcsességéről, gazdagságáról, feleségeiről, ágyasairól – szóló részlet erősen eltúlzottnak látszik. Ez a megállapítás a templom építésére is érvényes. Salamon temploma viszonylag kis méretű volt, építéséhez a Biblia szerint mégis harmincezer munkás szállította a cédrusfát Libanonból, nyolcvanezer ember fejtette és hetvenezer szállította a követ, az egész munkát pedig háromezer-háromszáz munkafelügyelő ellenőrizte (1. Kir. 5). Semmiképpen sem igazolható, hogy ilyen számú munkásseregre valóban szükség lett volna, és csak azok számára vált hihetővé, akik később Salamonnak Izrael múltjában játszott fontos szerepét és a templom jelentőségét a romantika köntösébe öltöztették.
Hasonló a helyzet a forrásokban hol Sebának, hol Sábának nevezett országgal, amelyet Délnyugat-Arábiában, a mai Jemennek megfelelő helyen keresnek, fővárosát pedig Marib mellett. Ezen a területen a második világháború óta több expedíció is egy fejlett, gazdag és az írást már ismerő társadalom nyomaira bukkant, csakhogy ennek keltezése Salamon koránál későbbi. A Salamonnal való találkozás idejéből, azaz az i. e. 10. századból azonban Sábára vonatkozóan eddig semmit sem sikerült feltárni.
(...)
A Sába királynőjét állítólag ámulatba ejtő gazdagság általánosan elfogadott feltevés szerint Salamon nagyarányú réztermelésén alapult. Rider Haggard már 1886-ban széles körben terjesztette ezt az ötletet King Solomon's Mines (Salamon király bányái) című népszerű regényével, jóllehet a Biblia sohasem utal kifejezetten arra, hogy Salamon vállalkozásaihoz a rézbányászat is hozzátartozott volna.
Egészen a közelmúltig Salamon király bányáit az Akabai-öböltől mintegy 30 kilométerre északra levő Timna-völgyben található ősi rézkitermelő helyekkel azonosították. A vidék nappal égetően forró, éjjel dermesztően hideg. A legszívesebben mindenki elkerülné, és az ember az elmúlt hatezer évben mindig is csak a réz után kutatva jutott el időnként ide.
A hajdani rézbányák területe fölött a széltől és időjárástól barázdált és elkoptatott két hatalmas vörös homokkő tömb emelkedik. Az idegenvezetők Salamon király oszlopainak nevezik őket, ez azonban csak a látogatók képzeletét mozgatja meg, tudományos értéke nincs. Salamonnak semmi köze sem volt az oszlopok létrejöttéhez, hiszen azokat évmilliók alatt maga a természet alakította ki. Ennek ellenére a turistákat kalauzoló helybeliek szemrebbenés nélkül mesélik, hogy Salamon rabszolgái faragták ki őket, amikor rézrögöket kutatva mélyen bevájtak a homokkő falakba.
A legújabb ásatások viszont kétségtelenül bebizonyították, hogy Salamon idejében nem művelték ezeket a bányákat, sőt az elmúlt hatezer évben éppen ez volt az egyik olyan időszak, amikor semmiféle bányászkodás nem folyt Timnában.
A timnai ásatásokat dr. Beno Rothenberg folytatta, akit másokhoz hasonlóan Rider Haggard regénye lelkesített fel arra, hogy 1959-ben elkezdje itt Salamon nyomainak kutatását. Azóta nagyon sok régi műhelyt tárt fel, amelyek azt bizonyítják, hogy Timna az egész ókori világban talált összes bányavidék közül a legnagyobb volt a maga 60 négyzetkilométeres területével, 12 bányamezőjével és legalább 5000 aknájával és tárnájával.
A legkorábbi bányaművelés i. e. 4000 tájára, a kőrézkorba keltezhető. Ezt hosszú szünet követte, majd ismét megindult a fémkitermelés, ezúttal igen nagy méretekben és sokkal fejlettebb technológiával. Felmerül a kérdés, hogy kik voltak ezek az új timnai vállalkozók. A választ a sziklafalakra vésett, a salamoni korszaknál mindenesetre régebbinek látszó feliratok és rajzok adják meg, továbbá az 1969-ben megtalált döntő bizonyíték, a Salamon király oszlopainak tövében feltárt kis méretű egyiptomi templom. Dr. Rothenberg egészen elképesztő nagyságú leletegyüttest talált benne. A lelet közel 11 000 olyan fogadalmi tárgyból áll, amelyeket a tehénfüleket viselő Hathornak, a bőség és a szerelem, de sajátos módon egyúttal a bányászkodás istennőjének ajánlottak fel. Magának az istennőnek az ábrázolása is előkerült közöttük, remek kidolgozású fajansz arctöredék formájában.
A lelőhely régészetileg szinte felbecsülhetetlen értékét azonban azok a feliratok jelentik, amelyek az Újbirodalom egymást követő egyiptomi fáraóitól származnak, I. Széthitől (i. e. 1308-1304) egészen V. Ramszeszig (i. e. 1160-1156). Jó lehetőséget adtak dr. Rothenbergnek a templom vitathatatlan keltezésére, és azt is mutatták, hogy maga a bányászkodás Salamon uralkodásának kezdete előtt kétszáz évvel abbamaradt.
Ez utóbbi felismerés szinte kulcsot adott Timna összes régészeti adatának megértéséhez. Kiderült, hogy i. e. 1300-tól 1150-ig egyiptomiak királyi vállalkozás keretében intenzív bányaművelést folytattak itt, időnként beduin munkások bevonásával, de általában midjáni (azaz észak-arábiai) képzett fémbányászok alkalmazásával. Utóbbiak jelenlétét a lelőhelyen mindenütt előkerült jellegzetes midjáni kerámia bizonyította, a valószínűleg a bibliai amálekiekkel, az izraeliek ősi ellenségével azonos beduinok részvételére pedig durva kidolgozású, a Negev-sivatag területére jellemző kerámiájuk előkerülése utalt.
(...)
Akárhogyan vélekedünk is erről, Salamonnak Timnához fűződő kapcsolata a tudomány mérlegén tévesnek bizonyult, és helyét a midjáni kapcsolat foglalta el. Ha a turistairodák a továbbiakban is legalább a történeti jelentőség látszatát akarják kelteni, akkor prospektusaikban „Salamon király oszlopait" sürgősen át kell keresztelniük „Mózes oszlopaira".
A régészet által szolgáltatott negatív bizonyítékok már eddig is jelentősen csökkentették a Salamon alkotásairól a Királyok első könyvében (1-11) feljegyzett, szélsőségesen túlzó adatok értékét.
(...)
Malamat professzor egyáltalán nem kételkedik ebben a lehetőségben. Rámutat arra, hogy a Biblia mind Dávid, mind Salamon udvartartásában is említ „királyi írnokokat", sőt ebből arra is következtet, hogy ezeket az írnokokat azoknak az állami és templomi irattáraknak az ellenőrzésére alkalmazták, amelyeknek iratai később a bibliai szerzők hivatkozási forrásai lehettek. Nézete szerint a Dávid és Salamon uralkodására vonatkozó adatok korabeli évkönyvek szövegein alapultak. A Királyok első könyvében található, sajnos elkeserítően szűkszavú adat valóban utal is egy számunkra ismeretlen írott forrásra: „Salamon történetének többi részét, tetteit és bölcsességét mind följegyezték Salamon történetének könyvében." (1. Kir. 11:41) Sok kutató arról is meg van győződve, hogy Salamon trónra kerülésének története egy olyan „örökösödési iraton" alapszik, mely a korszak hivatalos évkönyveit foglalta össze röviden.
Sajnos, ebből a feltételezett hivatalos forrásanyagból egyetlen töredék sem maradt ránk, és mindmáig a gezeri kalendárium az egyetlen héber írásszöveg, amely Salamon idejéből előkerült. Ennél a kérdésnél figyelembe kell venni, hogy a királyi udvar iratait bizonyosan papiruszra írták, amely az agyagtábláknál sokkal inkább pusztuló anyag, és így csak azok az írások maradhattak ránk, amelyeket cserépdarabokra (osztrakonokra) jegyeztek fel. Ezek a szövegek viszont általában csak üzenetek, rövid emlékeztetők voltak.
Ennél is meglepőbb azonban, hogy azoknak a környező országoknak az írásos hagyatékában sem találunk egyetlen adatot sem Dávidra, sem Salamonra vonatkozóan, amelyekben a 10. században már folyamatos volt az események írásos rögzítése. Amikor tehát a Biblia szerint Salamon a Közép-Kelet egyik nagyhatalmát teremtette meg, egyetlen korabeli állam, még Fönícia sem figyelt fel rá. A bibliai elbeszélések hiányában a történelemnek nem volna tudomása az Izrael és Júda országát a 10. század folyamán kiterjesztő és nagyhatalommá tevő két alapítóról. A régészet pedig keveset tehetne annak bizonyítására, hogy mindez megtörtént. A régészet szempontjából nézve, ez a birodalom valóban csak papíron (vagy inkább papiruszon) létezett.
Nem egy kutató a bibliai szöveg hagyománytörténete alapján úgy véli, hogy a Dávid és Salamon egységes királyságának nagyságáról festett kép csak a 6. századi száműzetés idejéből származó, késői, a nép támogatását megnyerni igyekvő értelmezés eredménye volt. Ez a felfogás a korábbi hagyományt vagy esetleges udvari feljegyzéseket egyfajta kozmopolita királyi pompa bemutatásának igényével dolgozta át – ezért említi Salamon hatalmas, fejedelmi háremét. Az átdolgozás mintájául a korabeli nagyhatalmak, mint például Egyiptom és Babilón, története szolgált.
Magnus Magnusson: Ásóval a Biblia nyomában. Gondolat, Budapest, 1985. pp . 144-162.
Fordította Makkay János.
Fordította Makkay János.