FEJEZETEK
A mágia bizonyos rituális technikákat és viselkedési formákat jelent, amelyek segítségével egy egyén vagy egy csoport valamely praktikus cél érdekében bizonyos természetfeletti erőket befolyásolni tud. E természetfeletti erő kezdeti fokon „személytelen varázserő”, amelynek hite megelőzte a vallás természetfeletti hatalmasságaiba vetett hitet. A mágia megjelenését már az őstársadalom korában, az emberi gondolkodás igen korai szakaszában feltételezi a kutatás; vallás előtti tudatformaként, illetve a vallás legegyszerűbb formájaként (Frazer 1890), vagy az animizmus (lélekhit) megjelenése után következő „második lépcsőfokként” (Tylor 1871). E feltételezések ellentmondásait oldják fel az újabb, az animizmust és mágiát a vallás kezdetleges formájaként értékelő, a kettőt nem „lépcsőfokokként” értelmező, hanem egymást feltételező, egymásból kialakuló világértelmezésként magyarázó nézetek („animinisztikus mágia”). Frazer elképzelése szerint a világot nemcsak személyes lények, hanem „személytelen erők” is irányítják, mintegy természeti törvényként. E törvényeknek megfelelően működik a mágia. A mágikus cselekvések eredetileg nem tételeznek fel az ember fölött álló természetfeletti hatalomba vetett hitet. A vallás lényege viszont egy feltételezett közös hatalom; a vallásos kultusz szertartásai „a hatalomtól való függőségnek adnak megerősítést” (Sahlins 1973: 285): a vallás istene a mágia „személytelen erejéhez” képest személyes erő, amelynek az ember magát aláveti. A mágiát mint önmagában kényszerítőleg ható cselekvést, a vallásos cselekvést pedig mint felsőbbrendű erőre ható cselekvést tekintve a hiedelmek cselekvésben megnyilvánuló formái mágikus vagy vallásoscselekmények (van Gennep 1909: 110).
A keletkezés fokozataitól függetlenül a mágia és vallás az emberiség adatanyaggal dokumentálható, vizsgálható kultúráiban általában szorosan együttműködik, összefonódik, sok konkrét módszere, eszköze azonos lehet. Mint Marót Károly írja (1933: 31): „a primitívek vallásos cselekedeteiben összefonódik a mágia és a vallás … itt egy magában egységes világnézetről van szó, amellyel szemben a mi »vallás« és »mágia« kategóriáink lehetetlenek”.
Ezt illusztráló, természeti népek gyakorlatából vett példáin kívül a klasszikus ókori vallások számtalan idevágó jelenségét sorolja fel. Ehhez a keresztény egyház hivatalos {7-643.} rítusainak és egyéni vallásos gyakorlatának mágikus elemeit, eszközeit is hozzátehetjük. A keresztény vallás hivatalos kultusza mellett, azzal párhuzamosan, sokszor összefonódva működött a profán mágikus gyakorlat, továbbá a hivatalos vallás mellett továbbélő, annál sokkal régebbi fokozatokat őrző, a vallás kialakulásának kezdeti stádiumához köthető, „vallásos” cselekmények is: a halotti áldozat, az őskultusz bizonyos formái, „természeti szellemeknek” adott valóságos vagy kvázi-áldozati cselekmények, a halottakkal, túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusok; a jövőt természetfeletti lényektől, halottaktól – bizonyos áldozati cselekmények által – megtudakoló jóslás; más szavakkal: a keresztény vallás mellett fennmaradt, megőrzött, sőt újratermelt „ősvallási maradványok” is. E maradványok azonban meglehetősen üresek, felemásak. Nem mutatják a hitnek és kultusznak a funkciójában működő vallási rendszerekre jellemző egységét, korrelációját. Léteznek „felsőbb hatalmasságok” kultusz nélkül; és léteznek bizonyos kvázi-vallásos cselekedetek felsőbb hatalmasságok nélkül; áldozat anélkül, hogy bárkinek is adnák az áldozatot; jóslás anélkül, hogy valakitől várnák a jóslat eredményét; a túlvilággal, halottakkal való kapcsolatteremtés „üres” gesztusai, anélkül, hogy bárki is a túlvilággal akarna kapcsolatot teremteni. E „kiüresedett” vallásos cselekmények tehát általában nem eredeti funkciójukban működnek, hanem „önmagukban ható” mágikus cselekvésként, a paraszti hiedelmek rendszerében a mágiával azonos szerepet töltenek be. Ez az „üresedési folyamat” a mágiára is jellemző, amely Európában már régóta többnyire „automatikusan” működik, szinte mint viselkedési mechanizmus. (Ezt taglalja magyar vonatkozásban Dömötör T. 1964a: 24). Az utolsó századok mágikus gyakorlatára egyre inkább jellemző a cél nélküli, „üres” mágikus gesztusok alkalom fenntartotta, szokásszerű gyakorlása, amely természetesen a szó eredeti értelmében nem is tekinthető mágiának. Ilyen értelemben a „valódi” mágikus gyakorlat meglehetősen szűk területekre szorult vissza.
A vallás fő funkcióit – kapcsolat létesítése a túlvilággal, a felsőbb hatalmakkal a kultusz különböző formái révén: oltalmat kereső, engesztelő és hálaadó céllal – az európai parasztkultúrákban a középkor óta a keresztény vallás hivatalos kultusza tölti be. K. Thomas kifejezésével (1971: 637): a keresztények hite lett az élet minden aspektusában érvényes „vezérelv” – az e mellett működő mágia a különböző speciális nehézségek legyőzésére szolgáló eszköz. B. Malinowski megfogalmazásában (1944: 200): „A vallás… az emberi lét alapvető problémáira, míg a mágia mindig a speciális, konkrét részletproblémákra vonatkozik.” Elsőrendűen a mindennapi élet racionális úton – mindennapi módszerekkel – kellőképpen nem kézben tartható területei, az egyéni élet szükségletei, válsághelyzetei jelentették a mágia működési terét. Részben azonban erre is kiterjesztette hatáskörét a középkori egyház; mégpedig a korábban már tárgyalt benedikció-gyakorlattal, amellyel a hívek világi és nagyon is konkrét szükségleteit elégítette ki. E gyakorlat eszközeinek nagy része is eredetileg mágikus eszköz volt, majd az egész középkor folyamán a népies – profán – mágikus gyakorlat sok eszközét is magába olvasztotta. A közelmúlt paraszti mágiájának módszerei, eszközei jelentős részben ebből a középkori egyházi vallásos-mágikus gyakorlatból erednek; és szemszögünkből – és a hiedelemrendszer szempontjából – nézve egy egységben működtek az „eredeti” profán mágikus eszközökkel.
E folyamatok eredményeképpen a vallás és mágia sok szempontból egymással amúgy is rokon cselekvési rendszerei még szorosabban egymásba fonódó, egymást feltételező, együttműködő rendszerekké lettek Európa paraszti hiedelemvilágában. A továbbiakban {7-644.} a mágikus-vallásos megkülönböztetést figyelmen kívül hagyva, a hiedelemrendszer cselekvésben megnyilvánuló jelenségeit egy egységnek tekintve tárgyaljuk.
J. Frazer (1890) mind a természeti népek és az ókori magaskultúrák, mind az európai paraszttársadalmak mágikus gyakorlatának hatalmas adatanyagát gyűjtötte össze és rendszerezte. Ennek alapján állapította meg a mágia működésének két alapelvét. Az utánzásos vagy imitatív (analógiás) mágia lényege, hogy hasonló hasonlót hoz létre (a búzát vető ember feldobja a vetőzsákot munkája végeztével, hogy a gabona is olyan magasra nőjön); a szimpatetikus vagy érintkezéses mágiáé pedig az, hogy egymással kapcsolatban lévő dolgok mindig kapcsolatban maradnak, szétválasztásuk után is hatnak egymásra (elvesztett hajszállal megrontható a tulajdonos). A mágia két alapvető megnyilvánulási formája – Frazer, majd van Gennep kategorizálásában – a véghezvitt cselekvésekben megnyilvánuló pozitív mágia, és valamely cselekvés tiltása, a tabu, vagy negatív mágia.
A mágikus gyakorlat célja, irányulása szerint szokásos a produktív (serkentő, valamint megszerző), preventív (megelőző, elhárító), gyógyító, rontó és jósló cselekményeket megkülönböztetni (pl. Szendrey Zs. 1933a – Kagarov felosztása alapján). Szendrey a gyógyítást nem tekinti külön csoportnak. Ehhez még hozzá kell tennünk az egyik csoportba sem sorolható azonosító, tudakozó eljárásokat, amelyek nem mágiának, hanem inkább a mágia segédeszközének tekinthetők.
A mindennapi gyakorlat szintjén e csoportok nem mindig különíthetők el élesen. A közelmúlt paraszti mágiájában a célok sokszor nem világosak; egyazon cselekmény lehet megelőző vagy „serkentő” eljárás; illetve sok ambivalens indíttatású cselekmény is ismert. Jellegzetes határterület például a szerelmi mágia, amelyet szubjektív nézőpontok alapján tekinthetünk csak egyértelműen „rontó” vagy „produktív” mágiának. A „rontó”, másnak kárt okozó mágikus eljárások egy része egyúttal gyógyító cselekmény: amennyiben a rontást a meggyógyítandó személyről egy másikra hárítják át. Ennek következtében a mindennapi mágikus gyakorlat bemutatásakor csak részben követjük a fenti csoportosítást. A rontás, valamint a jóslás önálló kategóriaként is tárgyalásra kerül, de a háziélet, háztartás mágiája és a termelés mágiájának egyes csoportjai, valamint az itt részleteiben be nem mutatott gyógyítás tartalmaznak produktív, preventív, jósló mágiát, és a „negatív mágia” tiltásait, valamint a fenti kategóriákba be nem sorolható, voltaképpen vallásos cselekményeket is. Ezek a kategóriák a gyakorlati funkció által meghatározott, egymástól elválaszthatatlan egységekben jelennek meg.
A mindennapi mágia elsősorban pozitív célok szolgálatában állt: úgymint az állatok és a föld, az állatállomány és az emberek termékenységének, az ember jó sorsának, szerencséjének, egészségének, a család jólétének biztosítása, a ház, a család, a szántóföld és az állatok védelme a „rontástól”, ártó lények és természetfeletti hatalmak károkozó tevékenységétől. Az e célok érdekében végzett mágia részint a hétköznapi gyakorlattal összefonódva, annak „racionális” cselekményeit kísérve, hatásosságát növelve, részint önállóan, a hétköznapi gyakorlattól független varázsló eljárásokként működött. Megjelenhetett továbbá jeles napi, alkalmi hagyományként, ünnepi szokáscselekmények részeként. Az egész közösség vagy a közösség egyes csoportjai által véghezvitt hagyományos alkalmakhoz kötődő közösségi rítusok szokásnak minősülnek, és kívül esnek e fejezet keretein.
{7-645.} A MÁGIA ESZKÖZKÉSZLETE
A mágikus gyakorlat egy bizonyos hagyományos eszközkészleten alapul, amely meglehetősen hasonló volt nemcsak a magyar parasztság gyakorlatában, hanem egész Európában, sőt mondhatjuk világszerte. Egy-egy szűkebb területre vagy népcsoportra jellemző sajátosság inkább egy-egy bonyolultabb eljárás felépítésében, az eszközök összetételének mikéntjében mutatkozott. Új eszközök „feltalálása” mindig a régiek mintájára, a mindenütt közös elvek alapján történt. Csak ilyen értelemben voltak változó, egy-egy népcsoporthoz vagy kisebb közösség használatához köthető elemei a mágiának. Például a „szemverést” gyógyító szenesvízkészítés összetett rítusa elveiben és alapelemeiben egyezett egész Közép-, Délkelet-Európában, de az már tájanként és falvanként vagy egyénenként változott, hogy 3 vagy 9 parazsat dobtak a vízre, vagy a kísérőelemek közül (mint pl. a beteg „visszakézből” való letörlése, vagy a víz kiöntése az „ajtósarokra”) melyeket végeztek el; milyen, eredetileg nem a rítushoz tartozó gesztusok, szövegek társultak alkalomszerűen hozzá.
A mágia hagyományos eszközkészletét alkotó építőelemek lehetnek cselekmények, szövegek és tárgyak; továbbá bizonyos kísérőelemek: a végzés helyére, idejére, körülményeire vonatkozó előírások. Egy-egy mágikus eljárás felépülhet ezek mindegyikéből együttesen, de állhat egyetlen gesztus vagy tárgy használatából, vagy akár egyetlen szóból is. Az egyszerű gesztusok általában sokféle cél érdekében használható, univerzális eszközök voltak, míg a sok eszközből összetett, bonyolult eljárásokat inkább egy-egy sajátos cél érdekében végezték.
A cselekmények egy részét hagyományos jelentése alapján végezték, más részük mindennapi cselekmény, amely csak az adott szituációban, az aktuális céllal kapcsolatban lett mágikus jelentésűvé, a mágia valamely fent említett elvének alapján. A hagyományos jelentésükben gyakorolt cselekmények jelentése is változhat, lehetnek egyszerre több jelentésűek. Fr. Heiler (1961) vallásos rítusokat rendszerező leírásában – amely többé-kevésbé a mágikus eljárások rendszerének is megfelel – a tűzgyújtás például egyaránt helyet kap az apotropeikus (elhárító) és katartikus(tisztító) rítusok közt; hasonlóképpen a füstölés lehet elhárító és áldozati cselekvés egyaránt. Mint Dömötör Tekla (1974a: 34) utal rá, a rítuselemeknek más-más pozícióban más-más tartalmuk lehet. Többek között a vesszőzés többféle lehetséges jelentését hozza erre példának. A következőkben a mágikus eljárások összetevőinek formai csoportosítását mutatjuk be.
CSELEKMÉNYEK
A kívánt cél utánzása mozdulatokkal, testmozgással az utánzásos vagy analógiás mágia egyik legegyszerűbb, általánosan elterjedt alapcselekményeit jelenti. Ilyen lehet például magasság, távolságok kézzel vagy karon való megmutatása, vagy a magasba ugrás. Utóbbinak természetszerűleg a növénytermesztés mágiájában volt legnagyobb szerepe (pl. magasba ugrálni, hogy hosszúra nőjön a kender). Ide tartozik a mágikus célú járás és futás is: sokáig menni, messzire menni, versenyt futni – hogy valami hosszú legyen, nagy legyen, gyorsan sikerüljön. A versenyfutás győztese első lesz valami egyébben is (például a húsvéti szentelt ételekkel elsőnek hazafutó első lesz nyáron a mezei munkában).
A kézmozdulatok egy része szintén az analógia elvén alapuló utánzó mozdulat: ezek {7-646.} közül leggyakoribb a jelképes eltávolítás: a betegség eldobása, elküldése, távol tartása a gyógyító mágiában. A másik személy megérintése, a beteg személy simítása, a kézrátétel az érintkezéses mágia elve alapján működik: a gyógyító vagy pap mint tiszta, „szent” személy e tulajdonságait az érintéssel a másik személyre, a betegre, ördög által megszállottra is átviszi. Az ókori, majd középkori démonűző gyakorlattól szinte napjainkig folyamatosan egyik alapcselekménye volt a gyógyító-tisztító mágiának. Rontó személy kézrátétele természetesen ellenkező hatású: a boszorkányperek gyakori vádpontja a boszorkány rontásának feltételezése egy másik személy megérintésekor, megsimogatásakor.
A mozdulatok sajátos csoportját képezik a hagyományos jelentéssel felruházott gesztusok. Az európai mágia egyik legfontosabb megszentelő, tisztító, távol tartó jelentésű gesztusa a katolikus egyház keresztvetése. A paraszti gyakorlatban az egyház által elő nem írt esetekben is alkalmazták: égzengés esetén, utazás megkezdésekor. A felhőkre való keresztvetés elterjedt jégfelhőeloszlató módszer volt. A boszorkány, lidérc, kísértet elhárításának is elterjedt módszere volt, egyéb vallásos gesztusok és tárgyak használatával párhuzamosan. A keresztezés (ujjal a kereszt jelének ismételt rajzolása valamilyen objektumra), mint a vallásos keresztvetés gesztusának utánzása, a paraszti mágia univerzális gyógyító, rontáselhárító eszköze lett. Önálló gyógymódként is előfordult, könnyebb betegségek esetén (fohásszal kísérve), vagy mindennapi munkák (pl. kenyérsütés) kísérőjeként, de általában összetett mágikus eljárások, ráolvasók sztereotip kísérőeleme.
Obszcén jelentésű elhárító gesztusok alkalmazása valamely rosszindulatú lény jelenlétében, veszélyhelyzetben volt szokásos. Legelterjedtebb a fügemutatás (csipisz, fityisz, fika); többféle módja volt. Tulajdonképpen a genitáliák jelképes megmutatását jelenti, és mint ilyen, különböző formai változataiban egész Európában adatokkal nyomon követhető az ókor óta. Leggyakoribb forma a behajlított ökölben a hüvelykujj kidugása a mutató- és középső ujj között, de ismert a hüvelykujj bezárt ökölbe való bedugása, vagy a középső három ujj behajlítása mellett a két szélső kinyújtása; hüvelykujj gatya vagy kötény korcába dugása; továbbá mindezek két kézzel egyszerre. Mind európai, mind magyar gyakorlatban van általánosabb, lekicsinylő, csúfolódást kifejező jelentése is. Mágikus gesztusként a magyarság gyakorlatában leginkább szemverést elhárító és – ritkán – veszett kutyát elküldő céllal használt (Vajkai 1937a; Tolnai 1904).
A testből eltávolítani valamit kétféle céllal lehetett: az ember tartozékával (nyál, vizelet) birtokába vehetett egy másik egyént vagy tárgyat, az érintkezéses mágia elvei alapján. Ezen alapul például az első tárgyak szerencsekívánó megköpködése (pénz, elsőnek kifogott hal). Másrészt a testből eltávozó dolgok, például köpés, lehelet révén ki lehet űzni valami tisztátalant a testből. A köpés és fújás tisztító, gonoszűző hatása – a kézrátételhez hasonlóan – az ezt alkalmazó személy hatáskörét terjeszti ki a megköpködött vagy megfújt személyre. A köpés ebben a funkcióban a mágia Európa-szerte általános eszköze, már az ókori adatok hasonló alkalmazásra utalnak. A legrégebbi európai keresztelési rítusban is szerepelt mint ördögűző gesztus. A magyar néphitben megelőző, elhárító, vagy rontást és betegségeket gyógyító jelentése van. A szemverés megelőzésének legelterjedtebb módszere volt, egyébként általában összetett gyógyító eljárások kísérőelemeként fordult elő. Hasonló szerepe volt a fújásnak az ortodox egyházi rítusokban és Délkelet-Európa, valamint a magyarság keleti népcsoportjainak gyógyító gyakorlatában. (A köpés néphitbeli szerepéről: Dörfler 1896.)
Ezzel ellentétes módon érvényesül az érintkezéses mágia elve a dolgok, ételek megevése, {7-647.} megivása esetén: az ételt elfogyasztó egy őt valamilyen irányba befolyásoló mágikus tárgyat teljes mértékben magáévá – saját részévé – tesz. Ételek fogyasztása egészség-, termékenységvarázsló, gyógyító céllal, valamint a rontó szándékú „megétetés” egyaránt az európai mágia egyik legelterjedtebb alapeljárása. A másik személy lesz valakinek a birtokává egymás tartozékainak megevése vagy megetetése esetén a szerelmi mágiában.
A tárgyakon és tárgyakkal végzett analógiás műveletek az elérni kívánt célt valamely tárgy segítségével vagy rajta végzett művelettel utánozták. Ezek legelterjedtebbjei a tárgyak eldobása, elpusztítása, elásása, elégetése. A legváltozatosabb eszközöket használták ilyen módon, mind rontó, valamit „elveszejtő” céllal, mind a betegséget elpusztító szándékkal. A megrontott tehén gyógyításának közismert módszere volt a tej tüzes vasra fejése, szurkálása, ütése: mindez a hit szerint a távollévő boszorkányt érte. Hasonló szerepe volt a mozgó dolgokkal való analógiás „elvitetésnek”, valamint a folyóvízbe, patakba, szélbe dobásnak. Valaminek a hátradobása, elküldő szándékkal, a gyógyászat egyik alapeljárása volt: ahogy az eldobott tárgy hátramarad, úgy marad el a baj.
Az érintkezéses mágia elvén alapult a „rontás”, betegség valamely tárggyal való átvitele, miután a beteg testrésszel érintkezésbe hozták. Szemes termények főzetét – a sebek lemosása vagy a beteg száj megdörzsölése után – a keresztútra öntötték. A tárgy megfogása, az „öntésbe” való belelépés elég volt a rontás átviteléhez. Nemcsak a magyar parasztság gyakorlatában, hanem Európa-szerte elterjedt eljárás volt, helyileg változó tárgyakkal. Hasonlóan gyakori lehetett a múltban – mint a boszorkányperek sok adata bizonyítja – a rontó hatásúnak vélt tárgyaknak a megrontandó személy küszöbe alá ásása.
Az érintkezéses mágiának mintegy ezzel ellentétes eljárása volt a rontás tartozékok megszerzésével: a körömmel, hajjal, ruhadarabbal végzett cselekvés annak tulajdonosára is hat. Különösen a szerelmi mágiában volt általános így odaidézni, „magához kötni”, de a mágiát más területeken is alkalmazták: így ellopott ló visszaszerzése céljából a ló kantárát a pad alá tették – reggelre a házhoz jött a ló (Komáromy 1910: 200).
A tárgyakkal/tárgyakon végzett analógiás cselekmények lehetőségei szinte végtelenek; a mindennapi környezet minden olyan tárgyára kiterjedhettek, amelyek egy fizikai tulajdonságuk révén analógiás kapcsolatba hozhatók egy kívánt céllal. Például „elveszejtésre”, „elküldésre” alkalmas volt bármi, ami eldobható, elásható; „kötések” készítésére bármi, amire csomó köthető; nyílást vagy zárást jelképező cselekményekre kinyitható és becsukható tárgyak: olló, fiók, szekrény; a lánc összekapcsolt szemei valaminek az összetartozását jelenthetik. Ilyen használata van a láncnak például az állatok Szent György-napi kihajtásakor: lefektetett láncon kell a szarvasmarhának átmennie, hogy a nyári legelőn úgy tartson össze a nyáj, mint a lánc szemei. A rosszindulatú természetfeletti lények analógiás megsebesítésére egész Európában éles, hegyes tárgyakat használnak: kést, tűt, ollót, fejszét.
A tárgyakkal végzett analógiás cselekvések közül igen elterjedt volt a kötések készítése, azon elképzelés alapján, hogy valamilyen csomó vagy hurok készítésével egy távol lévő személynek valamilyen testrésze, testi vagy szellemi funkciója „megköthető”. Rontó célú kötésekre a közelmúltból kevés adatunk van, de a boszorkányperek néhány száz éves múltjában gyakori lehetett: a perek adatai szerint nemcsak fonálra, hajszálra kötött csomókat neveztek kötésnek, hanem gyakran – átvitt értelemben – bármilyen rontó eszközt vagy műveletet (pl. lószőr, toll, gombostű, ágyba dugott hajcsomó, füstre akasztott vizelet). A célok is változatosak voltak: szerelmi rontás, betegségek, sőt eső „elkötése”. {7-649.} A közelmúlt néphitében is elterjedt volt bizonyos bajokat távolból, rontó szándékkal végzett kötés eredményének tartani: anyatej elapadása, „férj erejének” elkötése, vagyis impotencia, vizelet elállása, bélgörcs (’bélre kötött csomó’). Gyakorolt módszer volt még a 20. században is a kötés eredményének tartott bajok analógiás oldással való helyrehozása: például csomók kibontásával „elkötött” anyatej, vagy lóvizelet megindítása. Formailag a kötések sokfélék lehettek: különböző hurok- és csomósorok akár egyéni variációi, de legáltalánosabb volt meghatározott számú (hét vagy kilenc) csomó kötése gatyamadzagra.
{7-648.} 28. ábra. Terhes anya védekezése villámcsapástól kötény feltűrésével, Göcsej (Gönczi Ferenc nyomán)
29. ábra. „Kilenc csimbók" elvitt anyatej visszaszerzésére, Tiszaderzs (Szolnok m.)
30. ábra. „Bölcső" nevű kötés készítése elvitt anyatej visszaszerzésére, Tiszaszőllős (Szolnok m.)
A kötés szó átvitt értelmű használata, valamint az oldó-kötő jelzőnek a rontó, boszorkányos szinonimájaként való szereplése a boszorkányperekben arra vall, hogy a kötések készítése a mágia meglehetősen általános művelete volt. Erre utal a szó más vonatkozásban – már a 16. századi szólásokból is – ismert átvitt értelmű használata („megköti a nyelvét”). A kötések egész Európában és Európán kívül is elterjedtek – változatos formákban és funkciókban: „láz” megkötése, hajósnépek idővarázsló – a szél erejét szabályozó – kötései, az ókori Kelet halált okozó csomói és hálói (Scheffelowitz 1912; Pócs 1963).
A tárgyakon való átbújtatásnak még a közelmúlt gyakorlatában is világosan „újjászületést” célzó szerepe volt: az átbújtatás mintegy a születést utánozza. Leggyakoribb volt – {7-650.} a közelmúltban főleg a magyarság északi, északkeleti népcsoportjainál – a kettéágazó fatörzsön vagy fába vágott hasítékon való átbújtatás, gyerekbetegségek gyógyítására. Olykor nem a gyermeket, csak ingét, gatyáját húzták át a nyíláson. Hasonló szerepe volt a beteg gyerek átbújtatásának az ablakon. Tyúk, liba, malac gyógyítására közismert volt a létrafokok közti átadogatás.
31. ábra. „Eleven csomó" elállt lóvizelet megindítására (egy húzással kibomló hurok),
Dél-Alföld
Dél-Alföld
A mágia néhány fontos alapeljárása mindennapi cselekmény, de elsődleges, mindennapi használata mellett már Európa adatokkal elérhető legrégibb korszakai óta mind az egyéni, mind a közösségi mágia, az ünnepi rítusok általános alkotórésze, többnyire világosan az eredeti – gonoszűző–tisztító–elhárító – jelentéssel. Legfontosabbak az alábbiak
A tűzgyújtás egyik legősibb rontáselhárító, tisztító eljárás, amely eredetileg ilyen értelemben több ünnepi szokás, átmeneti rítus szokáseleme. A néphit több „rontó” tevékenysége tárgyak elégetésével volt kapcsolatos: ilyenkor a tűz pusztító hatásával analógiás úton kívánták a megrontandó személy vagy tárgy károsodását elérni.
A füstölésnek rontó és gyógyító hatást egyaránt tulajdonítottak, régi módszere volt a démonűző, tisztító és „rontó” eljárásoknak egyaránt. Legszélesebb körű alkalmazást a gyógyászatban nyert (tehénrontás, szemverés, ijedtség vagy veszettség ellen). Betegségmegelőző eljárásként elsősorban naptári ünnepeken alkalmazták; például Balázs-napi alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére. A rontó célú füstölésnek a rontó hatásúnak vélt tárgyak elégetése volt az alapja („tudós pásztorok” más nyájának a szétszélesztése céljából égettek meghatározott füveket). Analógiás elgondolással, a felakasztott tárgy füstölésével a rontót vélték bántalmazni.
{7-651.} A zajkeltésnek az ünnepi szokáscselekményekben betöltött nagy szerepéhez képest az egyéni mágikus gyakorlatban viszonylag csekély jelentősége volt; legfontosabb szerepet a patkányküldő és egyéb „féregűző” eljárásokban töltött be. Az átmeneti rítusok (házasságkötés, születés) zajkeltő cselekményeinek eredeti hiedelemtartalma feltehetően „gonoszűzés”, „rosszak távol tartása” volt, a közelmúltban azonban sztereotip, másodlagos magyarázatokkal ellátott rítuselemek voltak, csakúgy, mint a naptári ünnepek közösségi felvonulásait kísérő zajkeltés (újévi kongózás).
A vesszőzés, valamint a fürdés, vízzel való leöntés, vízbemerülés elsősorban testi-lelki megtisztulást, egészséget, termékenységet biztosító katartikus rítusként volt Európa ókora óta ismert: alapja a víz és a zöld ág, a vessző „életereje”, és szinte minden nép tisztító, egészség-, termékenységvarázsló mágiájában szerepe van. A vesszőzés, korbácsolás a magyar parasztság gyakorlatában elsősorban a naptári ünnepek rítusaiban szerepelt, kisebb jelentősége volt a mindennapi mágikus gyakorlatban. Elsősorban állatok szaporodása, egészsége érdekében végezték (szarvasmarha megvesszőzése első kihajtáskor, aprószentek napján a baromfi megveregetése vesszővel). (Lukács 1981a; Niedermüller 1976.)
Hasonló a helyzet a vízzel való leöntéssel, locsolással: az ünnepi rítusokban betöltött szerepéhez képest az egyéni mágiában kis jelentősége volt. A tisztító, gyógyító célú fürdő viszont a népi gyógyászat egyik alapeljárása, melynek során a víznek tulajdonított gyógyító-tisztító erőn kívül az analógiás célzattal vízbe helyezett tárgyaknak vagy gyógyfüvek főzetének volt nagy szerepe. Ezen kívül a mágiában elsősorban a „szépségvarázsló” fürdőknek, mosdásnak volt jelentősége (a téli naptári ünnepeken a lányok almáról vagy pénzről mosakodtak). A fürdővíz megszerzését előírások szabályozták, így az újév éjjelén elsőnek a forráshoz érkező lány vitte haza az „aranyosvizet”, amelyet fürdők készítésétől a vadász szerencséjét biztosító puskatisztító szerig igen sokféle célra használtak. A fürdést, mosdást mint katartikus és gonoszűző eljárást, és egyáltalán a víz tisztító, gyógyító hatásába vetett hitet az egyházi rítusokban betöltött hasonló szerepe (keresztelő) is erősítette, fenntartotta. A mágikus gyakorlatban ilyen alapon kapott nagy szerepet a szenteltvízzel való behintés, amely a magyar néphit egyik legáltalánosabb gyógyító, gonoszűző, rontást megelőző cselekménye; önállóan, vagy összetett mágikus eljárások kísérőjeként. Végigkísérte a növénytermesztés és állattenyésztés minden fontos mozzanatát (például behintették vele elléskor a borjút, csikót, kikeléskor a kiscsirkét), sokféle házimunkát és az emberi élet eseményeit, a „rontásra” veszélyes napokat.
A bekerítés, körüljárás, körülfutás eredetileg azon az analógiás elgondoláson alapszik, hogy valamit, valakit a veszély elől el kell zárni; vagy éppen ellenkezőleg, valamely „rontó” lényt, tárgyat kell bezárni, hogy ne fejthesse ki hatását. A ház vagy a falu rontástól, járványtól, természetfeletti lényektől való védelmében, a tűzvész elhárításában, féregűzésben világos volt az eredeti hiedelemtartalom; a gyógyászatban alkalmazott kerekítés már inkább csak sztereotip, „hatásfokozó” eleme a gyógyító eljárásoknak. A katolikus egyház körmenetei ugyancsak a fenti elven alapultak: egy bekerített terület (templom, község, szántóföld) megszentelése által a bekerített hely – a rossz kizárásával – áldást nyer. A körhúzás másik alapjelentése a helyfoglalás. A bekerített hely a saját, védett, „szent hely”. Ilyen helyfoglaló, „szent hely-alapító” – és gonoszt kizáró – jelentése volt a körhúzásnak az avatási rítusokban, például az átmeneti rítusok „új élet” kezdetét szimbolizáló elemeiben (az új pár vagy a lakodalmi szekér körüljárása). Megjelenik a {7-652.} körhúzás e szerepben a túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusokban is: a keresztútra húzott körből vagy a ház körülfutásával, templom körüljárásával jósolnak, „lesik ki” a halottakat.
TÁRGYAK
A mágikus eljárások tárgyi kellékeinek egyik csoportját az eljárások kapcsán már említett mindennapi eszközök jelentették, amelyek csak adott esetben – egy eljárás végrehajtásakor – lettek alkalmi mágikus tárggyá. A tárgyak analógiás célokra való felhasználására jellemző az elv azonossága mellett a változó tárgyak végtelen sora.
Ezekkel ellentétben a talizmán- vagy amulettszerű tárgyak mintegy önmagukban hordják varázserejüket; ezek a növény-, állat- és ásványvilág olyan tárgyai, amelyeknek gyógyhatást, természetfeletti eredetet, „varázserőt” tulajdonítottak, és ezért mágikus hatásukba vetett hagyományos hit fűződött hozzájuk. A tisztelt állatok, elsősorban a kígyó bármiféle tartozéka ilyen volt, de a béka csontjának, a nyúl hájának, különböző madarak tojásának, tollának, sőt fészkének is sokféle – gyakran helyileg változó – alkalmazása volt. A növényvilág termékei szinte végtelen sorát nyújtották a mágia eszközeinek. Ezen a téren is kiemelkednek a tisztelt, „szent”, mágikus célokra hagyományosan alkalmasnak ismert fák, cserjék, füvek, mint a nyírfa, bodza, vadrózsa egyes részei. Az ásványvilág készen kapott termékei közül legfontosabb szerepe a mennykőnek és akígyókőnek volt, de alkalmilag sok egyéb ásványi anyag tölthetett be mágikus funkciót, akár egy szokatlan alakú kavics, amelyet különleges eredetűnek tartottak (pl. hangyabolyban talált „hangyabékakő”). A vastárgyak mágiában való alkalmazása rendkívül sokoldalú. Gyakran mint éles, hegyes tárgyak használatosak analógiás elgondolások alapján, de sok esetben úgy látszik, hogy a vasnak önmagában is „varázserőt” tulajdonítottak.
Az ember környezetéhez tartozó eszközök közül több a mindennapi életben betöltött fontos szerepénél fogva lett hathatós mágikus tárggyá, így például a pénzérmék, vagy a kenyérsütés eszközei. A seprű a ház és lakói mágikus védelmét szolgáltatta a ház vagy istálló ajtajába támasztással. Van olyan feltételezés, hogy a (vessző) seprű mágikus tárgy szerepét annak köszönheti, hogy eredetileg nyírfából készült, és örökölte az annak tulajdonított hiedelmeket. A ruhadarabok közül kitüntetett szerepe volt a kapcának, bocskornak a szerelmi varázslásban. Hasonló szerepet töltött be a gatyamadzag, amely emellett a magyar néphit univerzális rontáselhárító eszköze is volt. A boszorkány és egyéb „nyomó” lények jelképes megfogásának általános eszköze, legalábbis az erre vonatkozó hiedelemmondai megfogalmazások szerint (e mondák elterjedt közép- és dél-európai megfelelőiben övek, szíjak játszottak hasonló szerepet). Egyéb férfiruhadarabok a nők által végzett, illetve nőkkel kapcsolatos mágikus tevékenységben kaptak nagy szerepet: az átmeneti rítusok óvó, serkentő mágiájában, valamint a téli ünnepeken gyakorolt szerelmi jósló eljárásokban (pl. András éjszakáján a férjet jósló lány a párnája alá férfi családtagtól szerzett gatyát vagy inget dugott).
Egyedülálló fizikai sajátságai révén volt az ember mindennapi környezetének tárgyai közül fontos szerepe a tükörnek, elsősorban a túlvilággal való kapcsolatteremtés (halottlátó), jövőbe látás, elrejtett dolgok (kincs), ellopott tárgyak „meglátásának” eszközeként. A vele kapcsolatos tilalmak azt jelzik, hogy bizonyos mértékig félelmetes tárgy is. Erre nemcsak a halálesettel kapcsolatos tükörletakarás utal, hanem általános hiedelem volt {7-653.} az is, hogy aki este tükörbe néz, ördögöt lát álmában; kisgyereknek nem volt szabad belenéznie, mert nem nőne meg. A tükörrel kapcsolatos, Európa egészén is hasonlóképpen élő előírásoknak és kapcsolatteremtő rítusoknak a Föld távoli pontjain is meglepően egyező párhuzamai vannak (Róheim 1917a). Valószínű, hogy ez a tükörnek azon a tulajdonságán alapul, hogy fordított képet mutat a világról: ezért lehetett a tükörbe nézve – a „fordított” túlvilág-elképzelésnek megfelelően – a túlvilágba betekinteni.
Az ételek mágikus tárgy szerepe több tényezőn alapul. Egy részük annak köszönheti mágiában betöltött kitüntetett szerepét, hogy alapvető táplálék volt. Így a kenyér – mint minden táplálék jelképe – a családi jólétet, termékenységet szimbolizálta, kezdő alkalmakkor, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása. Ilyen például az új házba vitt kenyér és só, vagy amikor a lakodalomban az új asszonyt kenyér alatt vezették be. Bőségvarázsló magyarázatokat fűztek a karácsonyi vacsorán fogyasztott kenyérhez is. A sütés segédeszközei mágikus tárgy szerepüket a kenyértől kölcsönözték a sütőlapát, szénvonó, sütőteknő az égiháború, tűzvész elhárításában volt fontos.
A kása szerepe részben hasonló, mivel a kenyeret megelőzően hosszú ideig alaptáplálékul szolgált; ezért több európai népnél áldozati étel is volt. Észak- és Kelet-Európában ennek ma is vannak nyomai, a magyarságnál csak kvázi-áldozati cselekmények fűződnek hozzá. A közelmúltban a termékenységvarázslás eszközeként volt elterjedt, amely többek között szemes mivoltán is alapszik (kását kell fogyasztani újévkor, hogy sok pénz legyen jövőre a háznál). A mákhoz hasonlóan a ház vagy istálló köré szórva rontáselhárító szer volt (a rontó lény a szemek felszedésével „lehetetlen” feladatot kap).
A só szerepe szintén a táplálkozásban betöltött fontosságán alapszik: jólétet, szerencsés kezdetet, új életet biztosító jelentése van a kezdő mágiában (újszülött fürdővizébe tett só). Hasonló használata egész Európában ismert, már a klasszikus ókorból is nagyszámú adatot ismerünk. A halott „etetésében” betöltött szerepe Európa több népénél halotti áldozatra vezethető vissza; az ószövetségi ételáldozatok közt is megtalálható. Rontáselhárító eszközként szintén ismert egész Európában, az ókor óta. E szerepét támogatta, hogy szentelmény is volt, és hasonló szerepet kapott az egyházi keresztségben (Franz 1909: II. 222).
Más ételek sajátságos fizikai-biológiai adottságaik révén lettek mágikus tárggyá. Ilyen az újévkor fogyasztott, szerencsét hozó disznó (mivel „szapora” állat). A káposzta sok levele révén lett néhol bőségvarázslásra alkalmasnak tartott étel. Biológiai adottságai révén lett a tojás a növekedés, újjászületés szimbólumává Európa-szerte, sőt szinte az egész Földön. E szerepben elsősorban az átmeneti rítusok mágikus cselekményeiben, vagy jelentését elvesztett szokáselemeiben jelenik meg (újszülöttnek ajándékozott tojás, új asszony tojásra léptetése). Nagy jelentősége volt a szerelemkeltő eszközök sorában. Nálunk kevés adat képviseli az agrármágiában főleg Kelet-Európában játszott fontos szerepét (a szántóföld termékennyé tétele, eke alá tett tojás első szántáskor). Gyakoribb volt alkalmazása a magyarságnál – mint egész Közép-Európában – az állatok, különösen a szarvasmarha életének fordulópontjai során. A húsvét és egyéb tavaszi ünnepek tojása is világosan az „újjászületés” jelképe. Egyházi szentelmény volta és a húsvéti tojást Krisztus feltámadásának jelképeként magyarázó egyházi hagyományok segítettek fenntartani a tojással összefüggő ősi jelképrendszert (Dörfler 1895a; Ujváry 1969).
Az alma szerepe hasonló volt; minden bizonnyal fizikai adottságai révén lett termékenységi, illetve szerelmi szimbólum; az ókori Kelet gránátalmájának és fügéjének hasonló funkcióját vette át. Ezen alapul többek között a lakodalmi rítusok, a szerelmi {7-654.} jóslás almája, vagy az állatok almáról itatása karácsonykor, újévkor, vízkeresztkor (a karácsonyi asztalról származó almát tesznek ilyenkor a vályúba). Az almával végzett jósló eljárásokban a bibliai tudás almája-képzet is szerepet játszhatott (Róheim 1916; Dankó 1962).
A fokhagymának Európa néphitében betöltött, az ókorig nyomon követhető rontáselhárító szerepe erős szagán alapul. E funkcióban végigkísérte az élet minden „veszélyes” időpontját és időszakát (küszöb alá ásva, tehén szarvába fúrva, ajtóra akasztva). Az egészségvarázsló, gyógyító hatásába vetett hit hasonlóan régi és elterjedt. Magyar néphitbeli szerepéhez hasonló alkalmazása elsősorban Európa szláv nyelvterületein ismert.
A hüvelyesek mágikus tárgyként való használata elsősorban „szemes” mivoltukon alapul (a mákhoz, kásához hasonlóan); ennek alapján kerültek analógiás kapcsolatba a bőség, szaporaság, „sok pénz” gondolatával (a karácsonyi és újévi étkezésben).
A méz alkalmazása (bekenés és fogyasztás) az egészség, boldogság, „édes élet” gondolatával társult (a karácsonyi asztalon, újévkor, lakodalomban, gyerek születésekor), egyedülálló édes íze miatt. Gyógyító-egészségvarázsló célokra is használták. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte, az ókor óta; ezenkívül több nép hagyományaiban halotti áldozati szerepének maradványai is kimutathatók – ennek azonban a magyar parasztság gyakorlatában nemigen van nyoma.
Némelyik étel annak köszönheti néphitbeli szerepét, hogy Európa régmúltjában kultikus étel volt. A mai néphitben megőrződött fontosságuk – az eredeti szimbolikus tartalom nélkül, másodlagos értelmezésekkel. Így a mák Dél- és Délkelet-Európában az elhunyt családtagoknak a téli halotti ünnepeken adott halotti étel volt; egyébként már az ókorban ismert volt halotti áldozatként. Ennek értelmét vesztett megfelelője a karácsonyi mákos tészta magyar néphitben betöltött jósló szerepe, vagy a lucaszéken való boszorkányfelismeréshez kapcsolódó mákszórás (Pócs 1965: 187–188). Egyébként a máknak rontáselhárító szerepe van (istálló körülszórása). A tej áldozati szerepét olyan elhomályosult kvázi-áldozati cselekmények őrzik, mint a villám gyújtotta tűz tejjel való oltása, vagy a házikígyónak és a garabonciásnak, táltosnak járó tej hiedelemmondai motívuma. (Az ételek hiedelmeiről általában: Szendrey Zs. 1931.)
A katolikus vidékek parasztságának gyakorlatában kiemelkedő helyet foglaltak el a mágikus tárgyak között az egyházi szentelmények. Ennek alapja az a tény, hogy a szentelmények az egyházi használatban is olyan tárgyak és dolgok, amelyeknek a szentelés vagy áldás révén áldásos: óvó, elhárító, serkentő hatásuk van. A mágikus gyakorlatban legfontosabb szerepe a szenteltvíznek, szentelt gyertyának, almának, barkának, búzának és a húsvéti szentelt ételeknek volt. Ezek egyéb funkcióik mellett egyaránt szerepet kaptak a vihar elhárításában, a szántóföld, gyümölcsfák termékenyebbé tételében, a gyógyászatban. Némelyik szentelménynek helyi jelentősége volt: a Dunántúlon például Benedek-napon szenteltetett hagymát és zsírt használtak különböző mágikus célokra is, az Alföld több helyén Sarlós Boldogasszony napján szenteltetett szénát, füvet, kukoricaszárat. A hivatalos gyakorlaton kívül eső, népi szentelményeket hasonlóképpen használták: például a Márk-napi búzaszentelésre szokás volt néhol titokban zöldségmagvakat vinni. Ezek vetőmag közé keverésével az egész vetés „áldást nyert”. Előfordult, hogy régi sírból kiásott koporsószeget szenteltettek meg hétszer titokban, hogy mint rontáselhárító szer hathatósabb legyen. Népi szentelmény jellege van a búcsúba elvitt tárgyaknak is: erdélyi adatok szerint például búcsúba vitt csengettyűvel szívbajos beteg {7-655.} hathatósan gyógyítható. Hasonló szerepük volt az úrnapi „sátorból” származó füveknek, virágoknak (Bálint S. 1944b; Szendrey Zs. 1938b).
Egyéb egyházi, templomi eredetű szerek is vallásos használatuk révén lettek mágikus célokra alkalmas tárggyá: az oltárterítő, a harangkötél darabja, az olvasószem, vagy akár a templom sarkáról letört fadarab. Például a Borsa-völgyben a templom zsindelyének darabkáját alkalmazták egy, szentantaltüze elleni gyógymódban. Az ünnepek által „megszentelt” tárgyak is a mágia univerzális eszközei lettek: nemcsak a „szentelt” ételekből álló húsvéti ebéd, hanem például a karácsonyi vacsora és asztal minden tartozékát is hathatósnak vélték a mindennapi mágia szinte minden területén. Az átmenet rítusaihoz kapcsolódó tárgyaknak is lehetett hasonló szerepük.
A mágikus tárgyak speciális csoportját jelentik az amulettek. Az amulett eredeti értelmében önmagában varázserejű tárgy, amelyet testen – leggyakrabban nyakban – viselnek. A magyar parasztság közelmúltbeli gyakorlatában e célra készült amulett alig volt. De ezt a szerepet töltötte be minden hétköznapi, illetve mágikus tárgy, amelyet hasonló módon használtak: óvó céllal a testen, ruhán viselt, esetleg ágyban vagy a lakás más helyén elhelyezett tárgyak. Ilyen volt például a kisgyereket, kiscsikót szemveréstől óvó – nyakba vagy csuklóra, fülre kötött – piros szalag, gyöngy; a gyerek csuklójára erősített hegedűhúrdarab, a gyermekágyas sátorlepedőjébe kötözött vagy a tehén szarvába befúrt fokhagyma; továbbá az egyházi eredetű amulettek: nyakban viselt érmek, a beteg testére kötött – papírra írt – imák, szentképek (Szendrey Zs. 1937a, 1937b; Seligmann 1927; Schmidt, L. 1958).
A rajzolt, leírt mágikus jelek a háziélet, gazdaság tárgyain töltik be a védő amulett szerepét. A magyar parasztság gyakorlatából elsősorban a kereszt jelének alkalmazására {7-656.} van adatunk (ajtóra festve, edénybe karcolva; Gunda 1941), de amulettszövegek (általában értelmetlen „abrakadabrák”) falra, kerítésre írása is szokásos volt, meghatározott konkrét céllal, például betegség elhárítására, élősködők távol tartására.
32. ábra. Mágikus jelek pajta védelmére, Gyimesközéplok (Csík m.). (Gunda Béla nyomán)
SZÓMÁGIA
A szó mágikus erejébe, a bizonyos körülmények közt, előírt módon kimondott szó teljesülésébe vetett hit igen régi, a mágia kezdeteivel egyidős. A mágiának minden korban, minden népnél fontos eszköze volt, önállóan is, összetett eljárások részeként is. Többlete a mágikus cselekményekhez képest, hogy kimondja célját, és ezzel mintegy magában hordja teljesülését. Legegyszerűbb formái egyszerű felszólítások, parancsok, óhajok: a mágiával befolyásolni kívánt személyhez, tárgyhoz, természetfeletti lényhez. Ilyen „spontán kívánságok” a mindennapi mágia sokféle szituációjában előfordulnak. Például árpagyógyító eljárás része lehet az „Árpám múlj el!” óhaj, vagy a patkányküldő cselekményt kísérheti a „Takarodjatok a háztól!” parancs. Az egyszerű mágikus parancsok, kívánságok körébe tartoznak a mindennapi nyelv átokformulái,szitkozódásai és jókívánságai egyaránt. Ezek azonban – mai szerepüket tekintve – nem a mágia szöveges eszközei (már), csak sztereotip szövegformulák. Az eredeti funkciójában használt átok tulajdonképpen rontó célú, rossz szándékkal elmondott ráolvasás.
A szómágia művészi, állandó szöveggé szerveződött kifejezési formái a ráolvasások, melyek az egyéni mágikus gyakorlat minden területén helyet kaptak, Európa legrégebbi nyomon követhető múltjától napjainkig, minden nép körében. A magyar parasztság használatában legnagyobb számban gyógyító ráolvasások voltak, de használtak ilyen szövegeket szerelmi varázslás, viharelhárítás, féregűzés, a házimunkák serkentése céljából, és még sok alkalommal. Általában a mágikus eljárások részeiként vagy azok kíséretében hangzanak el. Egyes fajtáik kifejezik, nyomatékosítják a cselekmény célját; mint például az analógia elvén alapuló „elveszejtő” cselekményeket kísérő, annak célját kifejező, hasonlatba foglalt kívánságok: „Így múljon el az én árpám is.” A szövegek másik nagy csoportja parancs a „befolyásolandóhoz”: például betegség felszólítása távozásra a testből, a jégeső felszólítása elmúlásra. A művészi szervezettség magas fokán álló epikus ráolvasások egy, a múltban lezajlott szerencsés kimenetelű eseményt mondanak el példaként, azért, hogy a mágia éppen aktuális célját ugyanolyan sikeresen elérjék. Tehát ezek a ráolvasások is az imitatív mágia szöveges eszközei, éppúgy, mint a legegyszerűbb hasonlatok. A célt kifejező szövegek mellett használatosak voltak olyanok is, amelyek mint szövegek „önmagukban” hatottak, jelentésüktől függetlenül, a kimondott (vagy leírt) szó varázserejébe vetett hit révén. Ezen alapul a szöveges amulettek és mindenfajta értelmetlen „abrakadabra”, betűhalmazok, gyakran idegen nyelvekből származó szótörmelékek használata. A ráolvasások bizonyos fajtái, egyes szövegelemei rendkívül állandóak, szinte változatlanul hagyományozódtak évszázadokon át; ezért igen régi hiedelmeket is őrizhetnek. Így az ókori keleti démonűző gyakorlat, egyiptomi varázsformulák, a kora középkori „tudós mágia”, hivatalos orvoslás, valamint a középkori benedikciók Európa sok területéről származó – vagy mindenütt közös – szövegemlékeinek töredékeit egyaránt őrzik a magyar ráolvasások. (A ráolvasásokat lásd a Magyar néprajz V. kötetében.)
Az ima kezdeti fokon szintén a bizonyos módon és körülmények közt kimondott szó {7-657.} megvalósulásába vetett hiten alapszik, tehát közös gyökerű a ráolvasással. Míg a ráolvasás ezt a fokot képviseli, az ima esetében a szó kimondója nem a befolyásolandó objektumhoz intézi szavait, hanem felsőbbrendű lény segítségét, közbenjárását kéri a cél eléréséhez. A cél azonban lehet a mágia bármely célja is; ráolvasásokkal azonos tartalmú, célú imák sok fajtáját használták a mágikus gyakorlatban is. Ezek a szövegek csak a vallás valamely hatalmasságának közbeiktatásában különböztek a hasonló helyzetekben alkalmazott ráolvasásoktól (például: „Szűzanyám, vedd le rólam ezt a bajt! – „Az én bajom múljon el!” helyett). A hivatalos egyházi használaton belül is volt az imák mondásának mágikus jellege. A Krisztus vagy szentek életéből vett példák elmondásával az események megismétlődését kérő szakramentális imák egyúttal az analógiás mágia eszközei, a valamely cél érdekében beavatkozást kérő, mágikus imák és a valamilyen bajt elűző apotropeikus imák céljai a mindennapi óvó, elhárító, serkentő mágia céljaival azonosak lehettek. Nem véletlen, hogy a ráolvasások sok hivatalos imaszöveget, imatöredéket olvasztottak magukba minden korban, és a ráolvasás-szövegek igen gyakran ima formájában fogalmazódtak meg. Másrészt, általános volt az egyházi imák ráolvasás szerepe az egyházon kívüli „népies” gyakorlatban. Így például fájós fogra holdújuláskor három Miatyánkot „olvastak rá” (Heiler 1918; 1961).
Az egyházi imák lehettek bármilyen mágikus eljárás részei, „hatásfokozó” kísérőelemei. Használatuk legáltalánosabb volt a gyógyításban: a gyógyító cselekmények gyakori előírása volt például Miatyánk, Üdvözlégy háromszori elmondása, sokszor hosszabb ráolvasások kísérőjeként. Az imádság tehát ugyanúgy a mágia eszköze lehet, mint az egyházi szentelmények és egyéb templomi, vallási eredetű szerek. A ráolvasástól – a használat szempontjából – csak a gyakorlók személye és az egyház által elő nem írt alkalom különbözteti meg (Bálint S. 1937; Szendrey Zs. 1937a; Vajkai 1947a; Pócs 1986a; Erdélyi Zs. 1976).
A szómágia sajátos alkalmazási területe a névmágia. Alapja a szimpatetikus mágia elve, miszerint a név azonos viselőjével – annak része, tartozéka, hatni lehet vele rá, kimondásával odaidézhető tulajdonosa. Utóbbin alapult a veszélyes lények kimondásának tilalma, a névtabu (lásd:Tilalmak). A magyar keresztnévadásban már nincs gyakorlata a „sorsirányító nevek” adásának, de a magyarság múltjából Pais Dezső sok adatot tudott összegyűjteni. Például Bulcsu anyjának neve Kál, Káli volt, melynek jelentése: ’maradj életben’ (Pais 1975: 338). Ezen alapul a névváltoztatás szokása is: a magyarság egyes csoportjainál elterjedt nézet volt, hogy a sokat betegeskedő gyerek keresztnevét meg kell változtatni. A moldvai csángóknál ennek annyira kialakult gyakorlata volt, hogy a névváltoztatás alkalmához egy „névadó” szokás – mintegy második keresztelési rítus – kapcsolódott.
A MÁGIA GYAKORLÁSÁNAK FELTÉTELEI
A mágikus gyakorlat hatásosságának vélt feltételei közé tartozott a végzés módjára, helyére, idejére és a végző személyére vonatkozó előírások pontos betartása (Szendrey Zs. 1937a). E szabályokra általában az jellemző, hogy ezek nem bizonyos fajta mágikus eljárások előírásai, nem kötődnek hagyományosan egy-egy konkrét célhoz, hanem bármilyen mágikus cselekmény járulékai, mintegy „hatásfokozó” kísérőelemei lehetnek. Példaként álljon itt egy patkányküldő eljárás, amelynek fő elemei a porta „megtisztító”, {7-658.} „rosszat kizáró” körüljárása és egy ráolvasás, de e két alapelemen kívül kísérőelemként hozzájárul a végzés idejére (éjszaka), módjára (meztelenül) és hétszer való elvégzésére vonatkozó előírás: „Édesapám éjfélkor levetkezett szűzanya meztelenre, úgy ment körül a házon. Azt mondta: Nem szégyellitek magatokat, ilyen szegény emberhez jöttök, vannak ott gazdag emberek, menjetek a Volfingerhez, van ott gabona elég: én ami keveset a csűrbe takarok, ne vigyétek el! Hét éjszaka kellett a házat meztelenül megkerülni” (Zagyvarékas, Szolnok m.; Pócs É. gy.).
A végző személye. A mindennapi mágia hétköznapi eljárásokat kísérő cselekményeit természetesen az végezte, aki magát a szántást, vetést, kenyérsütést, fonást, szapulást, és így tovább. Nem számítva az eleve specialistákhoz kötődő gyakorlatot, különleges személy előírása a mindennapi gyakorlattól viszonylag függetlenedett, önálló varázsló és gyógyító eljárásokban volt szokásos: vagy az egész cselekmény végzésére, vagy annak egy részmozzanatára vonatkozóan. A gyógyító eljárásokban már szinte a specialista szerepét töltötte be az olyan személy, aki „havasi gyíkot tapogatott” Szent György-nap előtt, és ezért volt torokbetegségek gyógyítására „előírt” személy; viszont tipikusan a mindennapi, mindenki által végzett gyakorlatra vonatkozó előírás a beteggel azonos nevű személy, vagy három azonos nevű asszony gyógyítóként való kijelölése (az „agosság” Moldvában és Bukovinában gyakorolt gyógymódjaiban), vagy – analógiás elképzelések alapján – a „szentantaltüze” Antal nevű emberrel való gyógyíttatása. A mágia egyéb területein gyakori előírás volt, hogy a cselekményt fiatal gyerek, „érintetlen”, azaz szűz személy végezze. A „különleges” – nem paraszti, tehát a „normálistól” eltérő – foglalkozásúaknak a mágikus tárgyak tulajdonosaként volt szerepük. Így mágikus tárgy szerepét tölthették be a kovácstól, molnártól kért dolgok, a koldus botja vagy kalapja, vagy akár a pap reverendájának foszlánya, éppúgy, mint a „különleges állapotú” egyének – a menyasszony, koszorúslány, vagy éppen a halott – tartozékai. Az új, első, érintetlen, „keresetlen” (talált) tárgyak szerepe hasonló: használatlanságuk, „új” voltuk kiemeli a mindennapi gyakorlatból és mágikus célokra alkalmassá teszi őket. Ilyen előírások a mágia igen sokféle tárgyi kellékére vonatkozhattak (pl. „keresetlen kötélcsülökkel” kell a fájós fület gyógyítani; „talált patkószeget” kell a vetőbúzába tenni).
A végzés módjára nézve leggyakoribb előírás volt az ismétlés: A cselekményeket nem egyszer, hanem többnyire többször egymásután végezték el; leginkább háromszor, ritkábban hétszer vagy kilencszer (= 3 × 3). A mágia legkitüntetettebb számjegye a magyar néphitben a három és a hét, más vonatkozásban is (a hetes szám a tudósok, táltos tudománynyerésében és általában a tudományszerzésben, beavatásban is nagy szerepet kapott). Az eljárások – bekerítés, keresztezés, köpés, ráolvasás, imák – háromszori ismétlése különösen a gyógyításban volt gyakori; és mindkét szám fontos volt minden fajta „bekerítő” cselekményben: a ház „jósló” körüljárásában csakúgy, mint a tűzvészt vagy élősködőket elhárító „körülfutásokban”. Egyéb – ritkán előforduló – szám még az öt, hasonló kontextusban. Ez teljessé teszi a páratlan számok sorát 3-tól 9-ig: és kiemeli ezeket, mint a mágia számait, a normális, illetve a páros számok közül. A páratlan szám ilyen vonatkozásban a mágikus célra alkalmas, nem normális, mindennapitól eltérő dolgok sorába illik.
A meztelenség előírása leggyakrabban a „bekerítő” cselekmények tartozéka volt: mint fenti példánkban is, minden körülfutás, körüljárás történhetett meztelenül, de különösen a tisztító, gyógyító, elhárító célúak: tűzvész, járvány, élősködők ellen. Ezenkívül sokszor {7-659.} volt a növénytermesztést kísérő mágia előírása: káposztát palántálni, babot vetni – néhány adat szerint – meztelenül volt ajánlatos. A meztelenség – a születés meztelenségének imitálásával – az újnak, az újjászületésnek a szimbóluma; a felnőtté avatási rítusok gyakori előírása természeti népeknél, azok halált-újjászületést jelentő szakaszában, de ilyen jelentése van az európai paraszti mágiában is, így a jövőt, egy következő élet- vagy munkaszakaszt kedvezően befolyásoló „új”, „első” dolgok sorába tartozik.
A szótlanság előírása tartozhatott bármely összetett eljárás valamely részeleméhez: néhol szótlanul kellett készíteni a szemverés elleni füstölőszert, szótlanul hozott vízben kellett szépségvarázsló céllal mosdani, vagy szótlanul hoztak – gyógyító fürdőhöz – a temető kilenc sírjáról füvet. A növénytermesztés, háztartás mágiájában például a mákvetés, kovászolás, köpülés előírása lehetett a szótlanul végzés. Az önálló varázsló eljárások közül legnagyobb szerepe a kincsásásban volt; legalábbis az erre vonatkozó hiedelemmondák szerint.
A fordítottság több vonatkozásban volt fontos a mágia előírásaiban. Elhárító-megelőző eljárásként önállóan is előfordult a ruha kifordítása, a jobb és bal láb vagy lábbeli felcserélése (keresztbe helyezése), valamely tárgy megfordítása. A visszafelé húzott körnek különösen a halottakkal, túlvilággal, természetfeletti tudással kapcsolatos körhúzásban, körüljárásban volt szerepe (jóslás, „beavató rítusok). A körhúzás „normális” iránya fordult meg, amikor a „kerekítés”, „körüljárás” jobbról balra haladását írták elő. Előírhatták a mágia szabályai a keresztvetés fordított irányát, a gyógyításhoz felvett föld megfordítva való visszahelyezését is. Említettük már a bal kéz szerepét a mágiában; gyógyító és elhárító cselekmények „visszakézből” (a kézfej hátával, tehát a tenyérrel ellentétes oldalával) való végzését írták elő. A rontó lények megfogásának, megütésének is előírt feltétele volt jobb kéz helyett a bal használata: például a boszorkány vagy kísértet alakváltozatának vélt macskát, kutyát, disznót stb. bal kézzel kell megfogni, elkergetni. Ezekben a fordítottságokban a normálistól eltérő mellett a halottak világa, a túlvilág fordítottsága is szerepet kapott. Európa parasztságának hiedelmeiben csak töredékes nyomok utalnak erre, de általában közismert – mint a magyar néphitben is – egyes természetfeletti lények „fordítottsága” (a boszorkány például „bal kézzel dolgozik”, fordítva köti föl kendőjét, fordított ruhát hord). Hiedelemmondáik gyakori motívuma, hogy a kísértetek, halottak térségeibe, különösen a „rossz órákban” csak kifordított ruhában lehet behatolni; például éjfélkor a keresztúton csak így lehet átmenni.
A végzés helye. A megelőző eljárások végzésének jellegzetes helyei a lakóházat és falut a természetfelettitől, „rosszaktól” védő határvonalak. A házat és lakóit óvó mágikus tárgyakat a „veszélyes” időpontokban, időszakokban a kapuban, ablakban, ajtóban helyezték el: akit „nyomó boszorkány” látogatott, kést-villát szúrt az ajtófélfába, vagy seprűt támasztott az ajtóba. Tehénellés idején vagy Szent Györgykor az istállóajtót védték fokhagymával, gatyamadzaggal; Lucakor vagy karácsony este az ablakot „keresztezték” fokhagymával. A házat a „veszélyes” külvilágtól védő térelválasztók közül a küszöb, mint a védelem és a rontás helye egyaránt fontos szerepet kapott. A gyermekágy idején – egy dési adat szerint – piros posztó volt a küszöbön rontás ellen; a tehénrontást elhárító cselekményeknek is az istállóküszöb volt gyakori színhelye. A küszöb alá ásták a ház lakóinak ártani akaró rontást; így értelmezték a küszöb alatt talált tárgyakat: hajcsomót, csontokat. A küszöbön áthaladó egyénre – az érintkezéses mágia elvei alapján – mintegy „ráragadt” a rontás.
A fent említett „szent helyek” egyben a mágia végzésének kitüntetett helyei is voltak: {7-660.} a templom, a keresztút egyaránt szerepet kapott a gyógyításban és a „rontás” másra hárításában. A mezsgye, mint természetfeletti lények (tündérek) megjelenési helye, szintén hasznos volt pozitív mágia végzésére: három vagy kilenc mezsgyén átmenni gyógyító célú cselekmények előírása lehetett, de fontos szerepe volt a köpülés serkentésében is.
A ház bejáratai: az ajtó, a küszöb az „új élet” kezdetét, az „újjászületést” jelentették az átmenet rítusaiban. Ezen a jelentésen alapul szerepük mindenfajta pozitív célú mágiában is. Mint a kezdet, kiindulás helyei az „új”, „első” – az „újjászületést” szimbolizáló – dolgok sorába tartoznak. A gyógyító a küszöbön ülve öntött ólmot a megijedt kisgyereknek, másutt a betegnek kellett a küszöbön állva a szemen nőtt árpa jelképes „lekaszálását” végeznie. Szemléletesen nyilvánul meg e térelválasztók „újjászületés” jelentése a beteg gyermek „átkeresztelésének” moldvai magyaroknál ismert – a névmágiával kapcsolatban említett – rítusában, amelynek során az anya és a keresztanya az ablakon keresztül adogatták egymásnak ki-be a gyereket.
A végzés idejére vonatkozóan hasonló kettősség figyelhető meg. A termelés, házimunkák, az emberi élet mindennapi eseményeit kísérő mágikus cselekmények idejét az adott cselekmény végzésének ideje határozta meg, a szükséghelyzetekben alkalmazott óvó-elhárító-gyógyító mágiáét pedig a válságos pillanatok bekövetkezte. Másrészt: az ember mindennapi tevékenységétől független mágikus vagy túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusok a szent, halotti, ünnepi időben zajlottak: éjszaka, éjfélkor, napkelte előtt, az év és egyéb naptári periódusok kezdetén, a hét bizonyos napjain, különböző naptári jeles napokon. A mindennapi gazdasági, háztartási tevékenységet kísérő mágia, jóslás, előjelek is igazodtak lehetőleg a mágia időrendjéhez: a mágia hatásosságának fontos feltétele volt a hagyomány megszabta időpontban való végrehajtás.
A „kezdetet” a jelenkor néphitében is gyakran szentesítheti valamely mágikus, jövőt befolyásoló vagy a munka sikerét megjósoló kísérőcselekmény is, de önmagában a hagyományos időpontban való megkezdés is ünneppé teszi a profán tevékenység kezdetét. Általában érvényes ez az elsőmágiában betöltött szerepére: bármilyen sorozat első tagja révén egy olyan ciklus kezdődik, melynek kimenetelére az „első”-ből jósolni lehet, amelynek révén az általa képviselt egész folyamatot befolyásolni lehet.
A szent és profán időnek a naptári ciklusokkal sok rokonságot mutató ciklikusságát nyújtja az emberi életnek az átmenet rítusaival tagolt lefolyása.
A válságos helyzetekben alkalmazott óvó-elhárító-gyógyító mágia is a fenti rendszerbe illik bele. Noha a szükséghelyzetek nem szabályos ismétlődéssel, hanem véletlenszerűen következnek be, a krízisállapotok az életvitel normális ciklusokra való tagolódását eredményezik. A válságok idejét a hagyományos gyógyító-elhárító technikák ismétlődése a múlttal (hasonló válságos időpontokkal) köti össze; a sikeres gyógyítás, „gonoszelhárítás” pedig az új életciklusnak ad kedvező indítást, új kezdetet. Ezen túlmenően is, a szükséghelyzet megengedte, objektíve lehetséges időszakaszon belül törekedtek a mágia hagyományos időpontjaiban: éjfélkor, napkelte előtt stb. való végzésre, tehát a mágia időrendjébe való beilleszkedésre (Szendrey Zs. 1937a; Honko 1975).
{7-661.} TILALMAK
A jelenkor Európájának hiedelemrendszereiben igen jellemző a hiedelmek sok fajtájának tiltás formájában való hagyományozódása. A tiltott cselekvések eredetük, eredeti funkciójuk szerint sokfélék. Egy részük igen ősi – tiszta formájukban egyes természeti népeknél fellelhető – tabuelőírásoknak az európai paraszti hiedelemrendszerekbe integrálódott, átértelmeződött maradványa. E tabuelőírások jelenthettek ételtilalmakat, szexuális tabukat, szent vagy tisztátalan személyek, dolgok érinthetetlenségét és szótabut (az istenség, fejedelem, pap nevének nem kimondása), s eredetük részben az őskultusszal, halottkultusszal, totemizmussal volt kapcsolatos. Még az újkori Európában is sok olyan tilalom ismert, amely eredetileg – Bandić (1980: 14) kifejezésével – az „emberi és természetfeletti viszonyát”, kapcsolatait szabályozta, az emberi és természetfölötti világ, a profán–szent, élő–halott, az emberi–isteni határterületeit, kapcsolatainak feltételeit jelölte ki: az istenség, a halottak, természetfölötti lények területei és áldozatként kapott járandóságai az ember számára tiltottak, vagy a kapcsolatok felvétele bizonyos profán dolgok tiltásához kötött. E körbe tartoznak a természetfeletti lények helyeinek és idejének elkerülésére vonatkozó utasítások, az áldozati cselekményekkel kapcsolatba hozható tilalmak, valamint a halottak napjaira vonatkozó tiltások csakúgy, mint az ünnepek egyház által előírt munkatilalmai.
A jelenkorban a tiltott cselekvések nagy része par excellence „negatív mágia”, a mágia sikeres működésének mintegy negatív feltétele. Ezekben az esetekben valaminek az elkerülésével, valamitől (az étkezéstől, nemi élettől, beszédtől) való megtartóztatással érik el a kívánt célt, anélkül, hogy bármilyen természetfeletti hatalom közbeiktatódnék. Például: nem beszélnek mákvetés közben, hogy jól sikerüljön a vetés. A jelenkori európai hiedelemrendszerekre éppen ezek a hozzá nem illő szankciókat tartalmazó tilalmak a legjellemzőbbek. Ez a feltételezett eredeti szerep teljes megváltozására vall: a tilalmak a közelmúltban sokkal inkább a mindennapi életet szabályozó normatív tényezők voltak, mintsem a profán és szent viszonyát szabályozó előírások. Különösen áll ez azokra a tiltásokra, amelyek a mindennapi cselekvések módját, idejét, valamint a viselkedésformákat szabályozzák, és csak részben minősíthetők hiedelemnek. A mindennapi élet szabályozottságának objektív szükségessége egy olyan szabályrendszer kialakulását eredményezte, amelynek részét képezik hiedelem jellegű és vallási eredetű szankciókat tartalmazó tiltások is. Ezekben nyilvánul meg legközvetlenebbül a hiedelemrendszernek a mindennapi életben – a vallási rendszerrel többé-kevésbé összefonódva – játszott normatív szabályozó szerepe.
A mindennapi, létfenntartó tevékenységek elkerülésére utasító tilalmak lehetnek az „elsődleges” tabuelőírásokhoz nagyon hasonlóak, de lehetnek tisztán a negatív mágia esetei is. Az e körbe tartozó tilalmak közül a mainál nagyobb szerepe lehetett a múltban a nemi élettől való tartózkodásnak. A közelmúltban ismert szórványos tilalmak mindkét nemre vonatkoznak, és valamely gazdasági-háztartási tevékenység (vetés, vadászat, sütés) idejére, vagy megkezdése előtti éjszakára érvényesek: így a dagasztás előtti éjjel az asszony nem közösülhet, hogy a sütés sikeres legyen.
Az ételektől való részleges vagy teljes megtartóztatásnak majd minden nép vallási rendszerében nagy szerepe volt. A keresztény vallás előírásai közt is fontos volt a {7-662.} kereszténység első századai óta az önmegtartóztatás testet-lelket megtisztító, katartikus célzatával, amely eltüntette aböjt halottkultusszal és bizonyos áldozati formákkal kapcsolatos eredeti jelentését. Ilyen jelentősége volt eredetileg a böjtnek a jósló eljárásokban: a böjt – mintegy áldozat – fejében tárta fel az istenség a jövőt a rítust végző személynek. Az európai paraszti gyakorlatban a jósló eljárások nem tartalmazzák a felsőbb lény bekapcsolásának mozzanatát: a böjt közvetlenül a jóslás sikerét célozza; így inkább a böjt negatív mágiaként értékelhető megnyilvánulásaival rokon (lásd pl. a Jóslás, tudakozódás c. részben tárgyalt szerelmi jóslásokat). Határozottan áldozati jellege volt azoknak a böjtöknek, amelyek a halottak, természetfeletti lények járandóságát tiltották az emberek számára: karácsony éjjelén az asztalon hagyott ételmaradékot nem volt szabad a családnak elfogyasztania, mert ilyenkor járnak haza a család halottai, vagy ezek „helyetteseként” a kis Jézus, a Szent Család, angyalok. Vagy a halott gyermek anyjának tilos epret vagy szamócát ennie Szent Iván napján, mert ez esetben gyermeke sem kap a mennyben ebből a gyümölcsből.
A böjt mágikus és áldozati jellege egyaránt megnyilvánult a fogadott böjtök tartásában, amely az egyház előírta böjtös napokon kívül többletnapokat (a pénteken kívül a szerdát), vagy az előírt napokon a szokásosnál szigorúbb böjtöt (húsételtől való tartózkodás helyett teljes böjtöt) jelentett. Célja egyéni óhaj teljesülése volt: gyógyulás, gyermekáldás, szép halál. Az egész faluközösség által fogadott böjtöket a közösséget ért szerencsétlenség (tűzvész, árvíz, járvány) meg nem ismétlődésének céljából tartották. A rontó mágia sajátos negatív megnyilvánulási formája aRontás c. részben tárgyalt ráböjtölés.
A szómágia negatív formája a kimondott szó tiltása, a szótabu. A kimondás nemcsak a kimondott szó teljesülését, hanem az ellenkezőjét, a balsikert, „rosszul sikerülést” is eredményezheti. Ez az alapja a sikeres dolgok, kedvező állapotok „elkiabálásától” való tartózkodásnak. Egy zagyvarékasi (Pest m.) adat szerint: „Ha valaki dagaszt és odamegy valaki, és azt mondja: jaj de jó tészta, de szépen ki tudod dagasztani, vagy ilyesmit, akkor három sütése nem sikerül” (Pócs É. gy.). Hasonlóképpen tilos bizonyos veszélyeztetett egyének, például a kereszteletlen csecsemő, újszülött állatok túlzott dicsérete. Ennek hátterében az a hiedelem van, hogy a túlzott dicséret mögött irigység rejlik, és emiatt ártó hatású. A magyar nyelvben – csakúgy, mint minden európai nyelven – számos bajelhárító formula létezik, amelynek célja az „elkiabálás” hatását megsemmisíteni. A leggyakoribb „hogy el ne kiabáljam” mellett a „neki legyen mondva” a dicséret ártó hatását hárítja vissza az elkiabálóra. A megdicsért tárgy vagy személy letagadása, lekicsinylése, eufemisztikus megnevezése is semlegesítheti a tilalom ellenére kimondott dicséret, a sikeres munka, kedvező állapot szóbahozásának ártó hatását. Egy vargyasi (Udvarhely m.) adat szerint: ha a disznóöléskor odajövő ezt kérdezi, „megfőtt-é a hurka?”, így kell felelnie a háziaknak, hogy a hurkák ki ne pattogjanak: „Meg az, a valagamba.” A dicséret tiltásával függött össze a megelőző-elhárító célú szidás általános gyakorlata is. „De csúnya vagy”, „Phí, de ronda vagy” szavakkal volt szokás szidni szép, jól fejlődő gyereket vagy csirkét, malacot.
A névmágia negatív megnyilvánulása a névtabu, vagyis a tabunevek használata. Ez többféle kontextusban volt szokásos. Az ember nevét kimondani veszélyes időszakban volt tilos. Még a közelmúltban is előfordult, hogy az újszülöttet a keresztelő előtt nem szólították leendő nevén, hanem tabunéven pogánykának, szórványos adatok szerint nevetlenkének. Ennek célja eredetileg a gyereket „kicserélő”, vagy a csecsemőnek másképp {7-663.} ártó démonok félrevezetése, a „név azonos viselőjével” elv alapján. Akit nem neveznek nevén, az mintegy nem létezik e lények számára, így nem árthatnak neki. A szokás középkori párhuzamait gyűjtötte össze Pais Dezső okleveles adatokból: ekkor még valódi névként is előfordultak olyan tabunevek, mint Nevetlen, Nem-valódi (’aki nincs’), és az újszülöttet – hasonló céllal – halottá nyilvánító nevek: Nümél, Halaldi (’nem él’, ’halott’), vagy a „rosszak” figyelmét elterelni szándékozó, a személy jelentéktelenségét hangsúlyozó személynevek: Szemét, Nyű, Csimasz (Pais 1975: 328–338).
Elterjedt hiedelem volt még századunkban is, hogy meghalt gyerek nevére új testvérét nem jó keresztelni, mert a név új viselőjére is halált hozhat (Lőrincze 1948). Hasonló elven alapul a rosszindulatú démonok vagy ártó emberi lények néven nevezésének tilalma: ehelyett valamely körülírást vagy eufemisztikus megnevezést használtak. Sok adat szerint tartózkodtak a boszorkány megnevezésétől; tevékenységét személytelenül írták körül: „megrontották”, „rontásban vagyok”, „megcsinálták”.
A szent, tisztelt dolgokkal kapcsolatos tiltások mai napig a természetfeletti és az emberi világ határaira utalnak. E kettősséget segítettek fenntartani a keresztény egyház szent tárgyaira vonatkozó vallási előírások, amelyeket a parasztság kiterjesztett mindenfajta templomi, egyházi eredetű vagy ünnepről származó tárgyra, mindemellett fenntartott néhány „tisztelt” természeti jelenségre, állatra vonatkozó régebbi eredetű tilalmat is (a szivárványra, holdra mutatás tilalma, a szél szidásának tiltása). Az egyházi szentelményeknek még a maradékait (a húsvéti kalács morzsáját, virágvasárnapi barkát, szentelt tojás héját) sem volt szabad eldobni; tilos volt velük profán módon bánni a katolikus vallású lakosságnál. Hasonló volt a helyzet bizonyos ünnepi tárgyakkal: a karácsonyi morzsával, menyasszonyi koszorúval. Ugyanakkor ezek a tárgyak – éppen „szent” voltuknál fogva – mágikus célokra széles körű alkalmazást nyertek. A szent helyek profanizálásának tilalma ugyanezt a kettősséget tükrözi. A templom, mezsgye, keresztút, temető bizonyos időszakokban az ember és tevékenysége számára tilosak voltak; de alkalmasak, sőt kötelezően előírt helyek lehettek kapcsolatteremtő rítusok végzésére, mágia gyakorlására.
A halottak–élők kettősség térbeli vetületei közül legjellegzetesebb és mindenütt tudatosan számon tartott volt a temető–falu (holtak és élők lakóhelye). A temető tilalmaival kapcsolatban a halottak tisztátalansága is érvényre jutott. A tisztátalan dolgokkal kapcsolatos tilalmak körébe ezen kívül sok egyéb, halottal kapcsolatos előírás tartozik: a halottas háztól való kiadás tiltása, a halottal kapcsolatba került tárgyak érinthetetlensége. Ezekhez sokszor igen hasonlóak az átmeneti rítusok „társadalmilag halott” állapotban lévő egyéneire vonatkozó, valamint a tisztátalan személyekkel és állapotokkal kapcsolatos tiltások, mint például az, hogy a gyermekágyas nem főzhet, nem húzhat a kútból vizet. Sok adat vall arra, hogy a menstruáló nőre is hasonló tilalmak voltak érvényben (befőzés, főzés, vízhúzás).
A munka sikerének negatívfeltételeit megszabó tiltások a mindennapi munkák során elkerülendő helyeket, időpontokat, magatartási formákat jelölték meg. A mindennapi élet minden területéhez (gazdálkodás és házimunkák, ruházkodás, étkezés) tartoztak tilalmak, általában helyileg igen változékony indoklásokkal és szankciókkal. A tisztán hiedelem jellegű szankciók egy része a hasonlósági vagy érintkezéses mágia elvén alapszik, és mint ilyen, a negatív mágia megnyilvánulási formája; mint az, hogy „újholdkor nem szabad trágyát vinni a földre, mert sok féreg lesz benne”; vagy újholdkor nem jó disznót ölni, mert megmolyosodik a hús (ti. úgy szaporodik a féreg, ahogy a hold nő); {7-664.} dagasztás közben nem szabad vizet inni, mert folyós lesz a kenyér. A tilalmaknak ezek a fajtái általában szentenciaszerű kijelentésben vagy tiltó-parancsoló mondatban fogalmazódnak meg, amely közli a munkavégzési szabályt: „Ne önts vizet a tarlóra…” Vagy: „Szombaton nem szabad mosni…”, és gyakran tartalmazza a tilalmat áthágóra érvényes büntetést is: „… mert tarlósebes lesz a lábad”; „… mert Szűz Mária vízben ázik”. A tiltás megfogalmazásának módjában hasonlóak ezekhez a tilalmakhoz a pozitív mágia szabályainak tilalom formájában történő alternatív megfogalmazásai: azonos cél érdekében kell holdújuláskor és nem szabad holdfogytakor vetni; utóbbiak azonban nem tekinthetők a fenti értelemben valódi tilalomnak.
A szankciókban gyakran jelennek meg a tilalmakat be nem tartókat büntető vagy figyelmeztető alakok: ezek vagy a keresztény vallás természetfeletti lényei (Jézus, Szűz Mária, Szent Anna, angyal, ördög), vagy csak ebben az összefüggésben ismert fiktív büntető lények, mint Luca vagy Kedd asszonya. A tilalmak gyakorlati működésére általában jellemző, hogy a szankciók könnyen átértelmeződnek, sokszor másodlagosak, értelmetlenek. A lényeg valamiféle tekintélyelv érvényesülése a normatív szerep betöltése céljából. Sok egyedi, csak egy-egy községben ismert – bizonyára hasonlók analógiájára teremtett – szankcióról tudunk. E tekintélyelvet a hagyományos paraszti társadalomban a keresztény vallás és a hiedelemrendszer személyi tekintélyei, vagy félelmetes tényei (betegség, halál) és a mágia működési szabályai (a hasonlósági vagy érintkezéses mágia elve) egyaránt képviselhették.
A szankciók másik gyakori kifejeződési formája a szankció rövid epikus magyarázatban való közlése: a tabumondában való megfogalmazódás. Ez figyelmeztető történet, amely a tilalmak be nem tartásának veszélyeit, a tilalmak ellen vétők bűnhődését ecseteli – mintegy példázatképpen, nevelési céllal. A büntetés teljesülése – e mondák szerint – végbemehet a büntető lény – Luca, Szűz Mária – személyes megjelenésével, vagy csak a beteljesülés megjelenítésével. Utóbbira példa: „D. néni mesélte, hogy valaki Kisasszony napján mosott, és a víz vérré vált az edényében” (Ond, Zemplén m.; Pócs É. gy.). A legelterjedtebb mondatípusok a pénteken sütők és mosók, vagy a Luca napján fonók, mosók (lúgozók), sütők büntetéséről, valamint a vasárnap és ünnepnapon vadászókról, az ünnepen táncolókról („ünneprontók”) szólnak; de ezeken a közismert mondaszüzséken kívül sok – a jelenlegi adatok fényében – helyi elterjedésűnek látszó mondatípus is ismert. Például: valaki Szent János napján mise helyett dolgozni ment, mire egy hordófenék gurult keresztül udvarán; vagy: a vasárnap lisztet szitáló asszony hangot hallott: „ember, nem jól jársz”.
Általában úgy látszik, hogy a munkavégzéssel kapcsolatos tilalmak esetében a mindennapi élet szabályozottságának igénye az elsődleges tényező a hiedelmekhez képest; de e tiltások között is vannak igen archaikus, az említett tabuelőírásokra visszavezethető, eredetileg őskultusszal vagy halottkultusszal kapcsolatos rendszabályok.
Leggazdagabb adatanyag az időpontokkal kapcsolatos tilalmakra vonatkozik. Az újholdhoz fűződő, a holddal kapcsolatban említett tiltások tulajdonképpen a pozitív mágia megfordításai, nem valódi tilalmak, de mint ilyenek a mindennapi élet szinte minden területét behálózták. A tilalmas napok fő meghatározói a munkaritmus szabályozottságának objektív szükségessége és az ezt a szabályozottságot biztosító legfontosabb tényező, a keresztény egyház vasárnapi, ünnepnapi és egyéb – munkatilalmakkal megjelölt – naptári időpontjai. Ezek egyidejű szerepét világítja meg egy, a közelmúltból származó vélekedés: Fonni nem szabad szombaton, mert „Szűz Mária napja vót. Azzal {7-665.} a szűz Máriát tisztelték, meg már akkor ugye takarítottak, készültek az ünnepre” (Nógrádsipek, Nógrád m.; Pócs É. gy.). Az egyházi eredetű tilalmak mellett ezek spontán, „népies” kiegészítései és hiedelem eredetű tilalmak egyaránt ismertek.
A holdfázisok megszabta veszélyes napok igen régi gyökerűek Európa néphitében; már asszír–babiloni holdnaptárak kimutattak ilyeneket. A római kalendáriumoktól az egész középkoron át végigkísérhetők e hagyományok; 16–19. századi kéziratos és nyomtatott jegyzékek is ismertek (polgári és nemesi használatban) a hónapok szerencsés és szerencsétlen napjairól (Ujváry 1960).
A hét jó és rossz napokra való osztása, tevékenységek előírása és tiltása az egyes napokon szintén összefügg a holdnaptárakkal, ugyanis ezekben a hét azonos napjaira estek a dátumok. A hold változásain alapuló naptárrendszerek egyik szerepe éppen a veszélyes napok kimutatása volt: a meghatározott napokra előírt munkákra és tilalmakra babiloni, egyiptomi, zsidó adatok egyaránt vannak; végigkísérte az elv az ókort és középkort, minden társadalmi rétegre kiterjedően (Vilkuna, K. 1975).
A hét napjai közül a magyar nyelvterületen egyöntetűen a kedd, a péntek és a vasárnap tilalmas; de fonásra, varrásra katolikus helyeken általános volt a szombat, valamint néhol a csütörtök, és vetésre, olykor sütésre a hétfő tiltása. A vasárnapi tilalom mindenfajta, nem naponként szükséges munkára kiterjedt, a pénteki általánosan a kenyérsütésre és mosásra, sok adat szerint utazás megkezdésére és befogásra, új munka megkezdésére, de sok egyéb előfordult: például „lábbelit nem szabad pucolni, mert a jószág elvetél”, nem szabad ültetni, „nem szabad hajat mosni, mert tetűt kap, aki pénteken hajat mos”. A keddi tilalom általánosan fonásra vonatkozott, helyi érvénnyel sok más tevékenységre (mosás, fésülködés) is kiterjedt. A keresztény egyház vasárnapi, és a katolikus nőknek Szűz Mária tiszteletére előírt szombati tilalmaira általában a Jézussal és Szűz Máriával, valamint angyallal és ördöggel kapcsolatos szankciók jellemzők, vagy túlvilági büntetés kilátásba helyezése: „Aki vasárnap varr, a másvilágon tűt szurkálnak az ujjába”, „A Boldogasszony megharagszik, ha szombat este mosnak”, vagy a „szenny Máriára száll”. A vallásos szankciók általában csak a katolikus parasztság szájhagyományából ismertek. A tilalmas napokra is vonatkoztak az analógiás mágia elve szerint működő szankciók is: szombaton „nem szabad szappannal mosakodni, mert akkor fekélyes és gennyes sebek lesznek a bőrön” (Paks, Tolna m.). Sajátosan a keddi munkatilalmakhoz kapcsolódó büntető lény a Kedd asszonya; a keddi munkatilalmakat azonban e fiktív lény elterjedési területén kívül is betartották.
A naptári év egyházi ünnepei közül karácsonykor, pünkösdkor és a katolikus lakosságnál úrnapján volt általános a munkatilalom minden mezei és házi munkára. A pünkösdi és úrnapi tilalmak különösen a szőlőmunkát hangsúlyozták ki. Az úrnapján szőlőben dolgozók büntetéséről (villámcsapással) tabumondák is ismertek. Némely mondatípus (ünnepen vadászók, halászók, kapálók büntetése) nem egy bizonyos egyházi ünnephez kapcsolódik, hanem általában az „ünnep” megszentségtelenítésére vonatkozik. Karácsony napján a kenyérsütés, favágás voltak a leggyakrabban tiltott munkák. A szankciók általában nem vallásos tartalmúak: a karácsonykor kenyeret sütőnek leég a háza, nem lesz kenyere, a fát vágó eltéved az erdőben. A nagypénteki – főleg csak a katolikus lakosságra érvényes – tilalmak elsősorban szántásra, tűzgyújtásra, mosásra, kenyérsütésre vonatkoznak. Büntetéseik, az ezekről szóló tabumondákat illetően is, az általános pénteki tilalmakkal egyeznek: a kenyér kővé válik, véres lesz; a nagypénteken mosott, mángorolt, vasalt ruhát viselők közé villám csap.
{7-666.} Az egyházi ünnepek közül részleges munkatilalmak – olykor helyileg változóan – még sok más napon előfordultak: Szent Péter napján nem szabad vetni vagy lisztbe nyúlni, mert a következő évi termés üszögös lesz, Szent Jánoskor és Szent Kereszt napján sütni (mert megfájdul a sütő keze), nagycsütörtökön, hamvazószerdán nem szabad mosni, mert véres lesz a víz; Pál-napkor nem szabad mezei munkát végezni, mert az illető a következő évben éhezni fog. A tűzgyújtási tilalmak az említetteken kívül Szent Antal napjához és – különösen a Dunántúlon – a tűzoltók védőszentjének, Szent Flóriánnak a névnapjához kapcsolódtak.
A Mária-napok tilalmai általában női munkákra vonatkoztak, helyileg változóan sütésre, mosásra, befőzésre; egy miskolci adat szerint például Nagyboldogasszonykor nem szabad mosni, mert „ezzel Mária arcát égetik”. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján sok helyen kenyérsütési, varrási vagy fonási tilalmak voltak érvényben.
A fogadott ünnepek tilalmai természetszerűleg egy adott közösségre voltak csak érvényesek, és az egész közösséget érintő szankciók kapcsolódtak hozzájuk (tűzvész, rossz termés, jégverés), de ez nem volt kizárólagos; a közösségi fogadalomhoz egyénileg végzett munkák „többlet-tilalmai” kapcsolódhattak. Apátfalvának (Csanád m.) például Anna-nap volt a fogadott ünnepe, és egy itteni adat szerint e napon nem volt szabad seperni, mert a következő évben nem teremne seprűhöz való cirok.
Az egyházi évnek három olyan tilalmas napja ismert, amely egy-egy szent névnapjához kapcsolódott, de a tilalmak és szankciók csak névlegesen kötődtek a naptári szenthez, különben semmilyen vallásos vonatkozásuk nem volt: a Fiktív lények c. részben tárgyalt Luca- és Borbála-nap, valamint Szent György napja (ápr. 24.). Az utóbbira vonatkozó tilalmak többsége e napot határidőként jelöli meg: bizonyos munkákat nem szabad e nap előtt az udvaron végezni (varrás, ágynemű szellőztetése, mert molyos lesz a ruha, megkékül a végző keze). Ez a tiltás néha egy másik határnappal, Szent Mihály napjával együtt fordul elő: a Szent Mihály és Szent György napja közti téli időszakban tilosak a szabadban végzett házimunkák, a ház belső berendezéséhez tartozó tárgyak udvarra rakása.
Az év halotti időszakaiban: halottak hetében (az a naptári hét, amelyre november l., a halottak napja esik) és a karácsonyi tizenkettedben általános volt bizonyos házimunkák tiltása: halottak hetében (a katolikusok) – helyileg változóan – tiltották a befőzést, savanyítást, elvermelt termény kibontását, sok helyen a takarítást, vetést, valamint a kenyérsütést. A szankciók a halott tisztátalanságával függnek össze: az ekkor eltett ételek megromlanának, a mosás dögvészt okoz, a vetett magból nem nő növény, „megromlik”, a földből ekkor kiszedett termény szintén. Másrészt bizonyos áldozati jelleg is megfigyelhető: a halottak javára mondanak le valamiről, az ő túlvilági sorsukat befolyásolják a tilalmak betartásával: „Halottak hetében nem szabad mosni, mert a család halottai a másvilágon vizes ruhában járnak” (Lispeszentandrás, Zala m.); „halottak napján a főzésen kívül házimunkát nem végeztek a halottak iránti tiszteletből” (Apátfalva, Csanád m.). A „tizenketted” a karácsony és vízkereszt közti időszak, amelynek tiltásai némely helyen a karácsony–újév közti időszakra érvényesek. E tilalmak eredetileg feltehetően a családot ilyenkor meglátogató halottakkal kapcsolatosak. A leggyakrabban tiltott cselekvések: mosás, teregetés, fonás, kenyérsütés, bőrholmik felfüggesztése, favágás, befogás, házból kiadás, valamint hüvelyesek, kása („szemesek”) fogyasztása. A legáltalánosabb szankciók: a befogás, a ruha felteregetése, bőrholmik felakasztása dögvészt hoz a következő évben, szemesek fogyasztása az embernek okoz kelést, kiütéseket; {7-667.} a kenyérsütés tilalmának be nem tartása pedig az egész falura hozhat szerencsétlenséget: leég a falu, rossz lesz a termés, vagy a tilalmat be nem tartó családnak nem lesz kenyere. A kenyérsütési tilalommal némely helyen együtt járt valamely régiesebb nyersanyagból vagy kezdetlegesebb technológiával (kelesztetlenül) készített kenyér vagy lepényféleség előírása, amely mágiára, kvázi-áldozati cselekmények véghezvitelére alkalmas. Egy, az újévi kenyérsütési tilalommal kapcsolatos, Recsken feljegyzett tabumonda részlete: „Egy recski asszony … esztendős ünnepen (Újévkor) sütött kenyeret, amikor betoppantott hozzá egy dús, fekete szőrű gyerek és lángost kért. Sütött is neki az asszony…” (Fehér Gy. 1937: 222). Hasonló jelenséget említettünk Luca alakjával kapcsolatban; a kelesztett kenyér tiltása és a kezdetlegesebb nyersanyagot vagy technológiát képviselő kenyérféleségek előírása egyaránt a jövő év termékenységét biztosító, halottaknak adott áldozat halvány nyomokban fennmaradt emléke.
VISELKEDÉSI SZABÁLYOK
A viselkedési szabály szerepét betöltő tilalmak szankciói a be nem tartás következményeire valamely hiedelemmel figyelmeztetnek: a hiedelemrendszer mindennapi életet szabályozó pedagogikus funkcióját töltik be. Általában az ifjúsághoz szólnak. Néhány jellemző – a nyelvterület egészén közismert – példa: Lánynak nem szabad fütyülni, mert Szűz Mária sír vagy elfordul tőle; vályúból nem szabad inni, mert az ivó sömört kap; kést élével felfelé állítani nem szabad, mert az angyalok elvágják a lábukat; aki nem mosdik, annak a vizét az angyalok utána viszik.
Az állandóbb szabályrendszerhez képest a szankciók változóbbak. Leggyakoribb tartalmaik: a tilalmat megsértő betegsége, balesete, túlvilági büntetése, valamint Jézus, Szűz Mária, angyalok „bántalmazása”. Büntető lényekként olykor más szerepekből ismert hiedelemlények is megjelennek, mint a boszorkány, vagy szépasszony. Egy bukovinai adat szerint például „Hajadonfejt nem szabad a házból kilépni, mert megmarkolják a szépasszonyok a haját” (Bosnyák S. 1977: 150). A tilalmak egy része nyilvánvalóan egyházi eredetű (illő viselkedés a szent helyeken és időszakokban, szent tárgyakkal kapcsolatban), és nagymértékben egyezik Közép-Európa katolikus vallású parasztságánál.
A GAZDÁLKODÁS MÁGIÁJA
Az agrármágia jellemző vonása a mágia idejével kapcsolatban taglalt évenkénti ciklikusság. A közösségi rítusok általában az évkezdő és évadkezdő ünnepeken zajlottak, a gazdasági tevékenységeket kísérő egyéni mágikus gyakorlat pedig különösen az egyes munkaszakaszok kezdetén jelent meg, a következő szakasz kedvező kimenetelét befolyásoló, megjósló, védő célzattal.
{7-668.} FÖLDMŰVELÉS
A növényi termékenységgel kapcsolatos közösségi rítusok nagy része a katolikus egyház ünnepeihez kapcsolódott, némelyiket hivatalos egyházi rítusok részeként gyakorolták. Az évkezdő közösségi rítusoknak (lucázás, regölés, hejgetés) általában eredendő céljai közé tartozott a jövő évi termékenység, a mezőgazdaság sikereinek biztosítása. A karácsony–vízkereszt közti időszak ezen túlmenően is, több-kevesebb intenzitással egész Európában – a visszajáró halottakkal kapcsolatos – termékenységvarázsló ünnepi időszak vonásait mutatja; a családi keretekben zajló és az egyéni mágikus cselekményekben egyaránt tükröződik ez. Különösen Európa északi-északkeleti és keleti-délkeleti peremterületein van sok nyoma a jelenkori hiedelmekben is annak a ténynek, hogy a jövő év termékenységének biztosítása az embereket meglátogató halottak közreműködésével, a nekik nyújtott áldozatok – például a számukra terített karácsonyi asztal – révén történik. A szerb-horvátok, újgörögök vegyes karácsonyi kásája vagy gabonamag-keveréke a halotti áldozat és termésvarázslás szerepét egyidejűleg betöltő ókori panspermiára vezethető vissza; Északkelet-Európa ortodox területein a karácsonyi tizenketted idejére meghívott ősök számára a szent sarokba gabonát és kenyeret készítettek. Termésvarázsló mozzanatokban a karácsonyi asztal terítésének a magyar nyelvterületen ismert változata is gazdag: a szántóföldet, gyümölcsöst és az igásállatokat, baromfit egyaránt részesítették az ételmaradékokból és a vízkeresztig az asztalon őrzött morzsából, a karácsonyi abroszt pedig vetőabroszként használták. Egyéb évkezdő termékenységvarázsló rítusok is éltek a magyar parasztság gyakorlatában. Ez éppúgy, mint a karácsonyi asztal terítése, a családközösség által gyakorolt, a saját háztartás jövőjét biztosító termékenységi mágia volt eredetileg, a jelenkorban azonban már eredeti értelmét többé-kevésbé elvesztett ünnepi hagyományként él. Ilyen a talán ókori, kisázsiai gyökerekig visszavezethető Adonisz-kert rítusa, amelyet a magyarság különösen a Dunántúlon gyakorolt, lucabúza néven: Lucától karácsonyig búzamagvakat csíráztattak, majd ezt edényestől a karácsonyi asztalra helyezték. Kicsírázásának, növekedésének módjából jósoltak a jövő év szerencséjére: a kikelt búzát termékenységvarázsló mágiára használták fel (Vajda L. 1951: 62–72). Évkezdő termékenységi rítus a – ma már szintén inkább csak az ünnep hagyományőrző jellegénél fogva fennmaradt – gyümölcsfa fenyegetés, amely egész Európában – sőt Ázsia nagy területein is – ismert (Dömötör T. 1974a: 103–110). (Az évkezdő mágikus rítusokról általában: Schneeweiss 1925; Zelenin 1927; Ránk 1949; Pócs 1965).
A tavaszi–nyári egyházi ünnepeken és a farsangkor gyakorolt közösségi szokások termékenységvarázsló mozzanatai részint általánosabb célúak, részint konkrétan egy-egy növényhez kötődnek. A Márk-napi (ápr. 25.) búzaszentelés egyházi rítusa a római ambervaliák ünnepének a gabonatermés érdekében végzett áldozati szokását helyettesíti; a Szent György-napi, pünkösdi és nagypénteki harmatszedés boszorkányhiedelmei feltehetően a faluközösség számára a termést biztosító közösségi termékenységi rítusok emlékét őrzik, nemcsak nálunk, hanem Közép- és Dél-Európa sok helyén. A farsangi (húshagyókeddi) szokások újkorban ismert változataiban elsősorban a kender és szőlő, valamint a gyümölcs- és zöldségtermés biztosítása került előtérbe. Ami a kendert illeti, a közösségi rítusok egyes mozzanataival hozták analógiás kapcsolatba a kendertermés sikerét. Az ország egész, farsangot ünneplő katolikus lakosságánál ismert volt az a nézet, hogy a húshagyókeddi bálban magasakat kell ugrani, farsangkor messzire kell gyalogolni, hogy hosszúra nőjön a kender. Szőlőtermelő vidékeken húshagyókedden – a jó termés {7-669.}érdekében – jelképesen megkezdték a metszést: a szőlőföld négy sarkán megmetszettek egy-egy tőkét. A közösségi rítusok gyakorlásának idején végzett egyéni mágiaként sok helyen a húshagyókeddi ételek (disznóhús, fánk, káposzta) maradékait a gyümölcsfák alá vagy a zöldségeskertbe szórták, a vetni való kukoricát pedig általában – ahol egyáltalán ünnepelték a farsangot – húshagyókedden morzsolták. A fentiekhez hasonló módon használta fel a katolikus lakosság a húsvéti szentelt ételek maradékát: a gyümölcsösbe, zöldségeskertbe, sőt a fák ágaira helyezték a sonkacsontot, tojáshéjat.
Az agrárévet végigkísérték a termésre vonatkozó előjelek. Legjellemzőbb formájukban egy-egy nap időjárásából következtettek valamely termény az évi sikerességére, vagy általában a jó termésre. Az „évkezdő” és évadkezdő termésjósló előjelek minden kezdő alkalom lényeges eredeti tartozékai (ha tartalmukban változtak is az idők folyamán), míg az egyéb naptári napokhoz fűződő előjeleket – legalábbis a közelmúltban ismert formáikat – a csíziók, kalendáriumok jelölései és a kalendáriumok által terjesztett verses szabályok ismertették meg és tartották fenn. Országszerte ismert volt a karácsonyesti sűrű csillagos égből jó szénatermésre, a szélirányból a gabonatermésre jósolni, farsangkor pedig a hó meglétéből vagy hiányából a gyümölcstermésre (ha havasak a fák húshagyókor, jó gyümölcstermés lesz). Szintén általános volt a Szent György-nap előtt megdördülő égből a jó termésre következtetni. Egyéb dátumokhoz fűződő – többé-kevésbé helyi elterjedésű – előjelek: ha Tibor napján (ápr. 14.) zöld a rét, jó szénatermés lesz, ha fagyosszentekkor (máj. 12–14.) nincs felhő az égen, jó bortermés várható, ha Mária Magdolna napján (júl. 12.) esik az eső, sok dió és mogyoró terem; a Jakab-napi (júl. 25.) szép idő jó gyümölcstermést hoz, a Lőrinc-napi (aug. 10.) esős idő jó bortermést, a Bertalan-napi (aug. 24.) eső jó káposztatermést. A Márton-napi (nov. 11.) időjárásból az őszi vetés sikerére jósoltak. Minden tájegységen ismert volt néhány naptári naphoz kötődő előjel. Ezek tartalmilag eléggé változékonyak voltak, legállandóbb – a hagyományt fenntartó legfontosabb – tényezőjük maga a naptári dátum volt.
Ami a szorosan vett egyéni mágiát illeti, szinte minden mezőgazdasági termény munkafolyamatait kísérték mágikus cselekmények és tilalmak. Mégis feltűnően szegényes a földművelést kezdő és kísérő mágikus gyakorlat, legalábbis a magyar parasztság jelenkori gyakorlatában. A mágiának ezen az újkorban már fontosságát meglehetősen elvesztett területén inkább a közösségi mágia elhomályosult formáit tartották fenn az ünnepek és a más funkcióban továbbélő ünnepi rítusok.
Leggazdagabb adatanyagot a búza vonatkozásában ismerünk, amelynek minden munkafázisához tartozott mágikus szabály, még a jelenkorban is. A vetés ajánlott és kedvezőtlen időpontjaiként – a helyi klímától függően is – különböző szentek névnapjait tartották számon: tilos volt általában Szent Mihály (szept. 29.) hetében, továbbá a hétnek azon a napján, amelyre az évben Üszögös Szent Péter napja (febr. 22.) esett. Göcsejben Máté (szept. 21.) hete volt tiltott, ugyanez a nap más vidéken éppen az őszi vetés előírt ideje volt. Általánosabb volt azonban mint „vetőhét” Ferenc (okt. 4.) hete. E napok betartásához különböző magyarázatok is fűződtek: nem szurkosodik meg a gabona, nem lesz üszkös. Közismert hiedelem volt – mint más termények vonatkozásában is –, hogy „újságkor”, azaz újholdkor kell vetni, és holdtöltekor vagy holdfogytán tilos. Utóbbi időszak viszont ajánlott volt néhol a vetőmag kiválasztásához. A vető személyére vonatkozó legközismertebb – de korántsem mindenütt betartott – tilalom volt a nemi élet és a kenyérsütés tiltása a vetés napján.
A szántás-vetés sikerét mágikus kísérőcselekményekkel és egyházi szentelményekkel {7-670.} egyaránt befolyásolni vélték. Leggazdagabb adatanyag a vetőmag közé helyezett mágikus tárgyakra vonatkozik: a vető személy levágott körme, anyatej, szentelt barka, de előfordult a szántáskor az ekevasra vagy a barázdába helyezett kenyérdarab (vagy egész kenyér) is, a szántó vagy a vető ruhájába varrt fokhagyma, valamint a vető nyelve alá szorított három szem búza (szótlanság előírásával). A szántás, de különösen a vetés megkezdését fohász, kalaplevétel vagy ráolvasás kísérhette, a vetés végeztével általában valamely analógiás cselekmény volt szokásos, így a vetőzsák magasba dobása: „Ilyen nagyra nőjön”, vagy más hasonló szavakkal. Előfordult a vetés végeztével a vetőabrosz háztetőre dobása, hogy a jégverés elkerülje a termést. Némely vidéken lábmosás, tiszta ruhába vagy fehér ingbe öltözés, templomi áldás előzte meg a vetést. Meglehetősen elterjedt gyakorlat volt a vetőmagos zsák „szájjal hátrafelé” való kivitele a szántóföldre, hogy a termés is a ház felé „siessen”. Adataink szerint országszerte elterjedt lehetett a múltban valamely kvázi-áldozati cselekmény a vetés kezdetén, a madarak kártételét elkerülendő. Így például a szomszéd földjére szórták az első vagy az első három marék gabonát. „Ezt vetem a madaraknak…” kezdetű szöveg kíséretében. Általános volt az a nézet, hogy Vid napján (jún. 15.) „megszakad a búza töve”, vagyis nem nő tovább, csak érik. Az aratás kezdetének hagyományos napja Péter-Pál (jún. 29.), illetve Sarlós Boldogasszony (júl. 2.) volt. E napokon a tényleges munkakezdést valamely jelképes aratáskezdő cselekmény pótolhatta, például három marék gabonát sarlóval ünnepélyesen levágtak.
A kapások, zöldségek munkálatait kísérő mágia elsősorban az egyes termények ültetésének, vetésének előírt időpontjára vonatkozott. Így a kukoricavetés egyik hagyományos napja Szent György volt, a burgonyáé József (márc. 19.), a babé János (máj. 6.), a káposzta napjai Gergely (márc. 12.), Gábor (márc. 24.) és Medárd (jún. 8.). A fokhagymát több helyen Benedek napján (márc. 21.), a mákot országszerte általánosan a „fekete héten” (a nagyböjt ötödik, feketevasárnappal záruló hete), bizonyos fajta virágok vetése pedig a „virághéten”, vagyis a virágvasárnappal végződő héten történt. Gyakori előírás volt a „napkelte előtt” végzés (például zöldségpalánták ültetésekor); a mák vetésével kapcsolatban pedig mindenütt közismert volt a megszólalás tilalma. Néhány helyen egyéb analógiás előírások is kísérhették a vetést, így például a tököt „felfújt pofával” kellett vetni, hogy nagy legyen, a répát 1 órakor, hogy egyenes szára legyen, a mákot nagy fazékból, hogy nagy gubói legyenek. A krumpli, dinnye, tök vetéséhez országszerte elterjedt mágikus kísérőcselekmény társult: a vető asszony leült vagy leguggolt a földre, hogy olyan gömbölyű és nagy legyen a termés, mint az ülepe. A kukoricával kapcsolatos munkák közül a vetésen kívül a morzsolásnak volt hagyományos időpontja: „Kétasszonynap között” (aug. 15–szept. 8. ) kellett végezni.
A szőlőmunkák közül elsősorban a metszésnek (holdtölte, Szent György napja) és a nyitásnak (Gergely hetében) volt előírt, a kapálásnak pedig tiltott időpontja. Utóbbi a nagy egyházi ünnepeken kívül a Mária-napokon, valamint Vasas Szent Péter (aug. l.) napján volt tilos. E napon némely vidéken még kimenni is óvakodtak a szőlőbe (mert „lehullna a szem”). A gyümölcsfák „ültetőnapja” – többek között – október 31. (Farkas napja) volt. Közismertebb volt az oltás, valamint az oltóágak levágásának előírt időpontja (Gyümölcsoltó Boldogasszony, ápr. 22.; Skolasztika napja, febr. 10.). A gyümölcsfák ültetésével kapcsolatban néhol ismert volt az a nézet, hogy jobban megered, ha szűz lány végzi. (Az agrármágiáról összefoglalóan: Rantasalo 1919–1920; Schmidt, L. 1952; Tokarjev 1957; Propp 1963b; Ujváry 1969.)
{7-671.} ÁLLATTARTÁS
Az állattartás hasznának mágikus úton való biztosítása a téli napforduló időpontjaiban zajló közösségi termékenységvarázsló rítusok egyik alapvető célja volt. E cél részint általánosabb szinten – mint „szerencse, bőség” az új évre –, részint konkrétan az egyes állatfajták vonatkozásában fogalmazódott meg a szerencsekívánó mondókák és rítusénekek szövegeiben (lucázás, regölés), párhuzamosan a szántás-vetés sikereire és az asszonyi termékenységre vonatkozó jókívánságokkal. A karácsonyi asztal már említett szokása és a karácsonyi–újévi ételekkel kapcsolatos mágikus gyakorlat a család háziállatainak hasznára is kiterjedt.
A háziállatok hasznát biztosító egyéni mágia elsősorban az állat életciklusának kiemelkedő eseményeit kísérte végig. Ezek részint „veszélyes” időszakok, részint olyanok, amikor a jövőt kedvezően lehet befolyásolni, részint váratlanul jelentkező szükséghelyzetek: betegség, elapadt tej, nyájra támadó veszett kutya. A magyar néphitben az istállózó állattartás mágiájának sokkal gazdagabb az adatanyaga, mint a rideg, félrideg, egyáltalán a legelőn tartott nyájakkal kapcsolatban (nem számítva az állatgyógyászat legelőn és istállóban egyaránt alkalmazott módszereit).
A pásztorkodás mágiájának vonatkozásában kevés ténylegesen gyakorolt módszert ismerünk. Szórványadatok ismertek a nyáj egybentartását biztosító cselekményekre (körülhúzás, meztelenül körülfutás), valamit a farkasoktól való védekezésre (olló becsukása, hogy a farkas szája is csukva legyen). Inkább a tudós pásztor alakjához kötődő hiedelemmondai motívum, mintsem ténylegesen gyakorolt cselekmény lehetett más nyájának rosszindulatú szétriasztása füstöléssel, noha adataink konkrétan megnevezett füstölőszerekre is utalnak (koponyacsont, tömjén, oltárkendő darabja), és egyéb „szétriasztó” módszerekről (szemét vagy kilenc pőcsik vályú alá ásása) is van tudomásunk. Valóban gyakorolt eljárás volt a nyáj – szintén csak szórványadatokból ismert – meztelenül körülfutása, vagy az első megjelenő bogárral végrehajtott cselekmények a szarvasmarha bogárzásának megakadályozására.
Az új tűz vagy első tűz gyújtása nem kizárólagosan, de elsősorban az állatokat fenyegető veszély esetén volt szokásos. Kioltott tűzhelyen élesztették újra, vagy valamely kezdetleges tűzgerjesztő eljárással gyújtották: fadarabok összedörzsölésével, vagy acéllal-kovával-taplóval. Marhavész, disznópestis idején vagy az állatok első tavaszi kihajtásakor e bajok megelőzésére a falu minden tűzhelyén eloltották a tüzet, és a dörzsöléssel gerjesztett tűz füstjén hajtották át a nyájat. Sokszor egyéb előírásokat is betartottak: asszonynak kellett meggyújtania, férfinak nem volt szabad. Baranyában Szent Antal estéjén oltottak el minden tüzet, majd másnap dörzsöléssel gerjesztettek „új tüzet”, szarvasmarha-betegségek megelőzése céljából. E régi gyökerű szokás azon jelenségek körébe tartozik, amikor egy régi technológia mindennapi fontosságát elveszítve kultikus vagy mágikus szerepben fennmaradt az új mellett. A szokás párhuzamait Niedermüller Péter (1981 a) Kelet-, Délkelet- és Északkelet-Európa minden területén kimutatta. (A szokás régebbi összefoglalása: Szendrey Á. 1931a).
Az istállóban tartott szarvasmarhára, különösen a tehénre vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag hiedelemanyag volt még a közelmúltban is fellelhető. Az állattartásnak alig volt olyan mozzanata, amelyhez ne fűződött volna előírás, tilalom vagy mágikus eljárás. Az üzekedés időpontját igyekeztek a hold járásához igazítani; odamenet néhol szentelt gyertyát ástak le az istállóba, elvetélés megelőzésére. Ellés után {7-672.} a borjút egyes helyeken háromszor pendelyen vagy gatyaszáron bújtatták át. Mint más veszélyes alkalmakkor, elléskor is előfordult az istálló mákkal, kölessel körülszórása vagy füstölése. A kisborjút elsősorban szemveréstől óvták: idegenek nem láthatták, piros szalagot vagy más, élénk színű tárgyat kötöttek rá vagy a jászol fölé. Az új borjú házhoz szoktatása történhetett mágikus módszerekkel is: a gazdasszony kötényén át vezették be az istállóba; az újszülött kisborjút az istállóból első kivezetésekor farral lökték ki, hogy hazataláljon. A vásárolt tehén szoktatása hasonló módon történt, vagy szőrét a kemencébe, küszöbbe sározták. A tehén vásárba vitelekor az eladás hasznát igyekeztek biztosítani, például különböző ráolvasásokkal. Borjú eladásakor homlokszőréből etettek az anyjával, hogy ne sírjon utána. A boszorkány és általában a rontás tehéntől való elhárítása elsősorban Szent György, kisebb mértékben Luca napjához és karácsony estéhez kötődött, de sok helyütt állandóan védték az állatot: az istállóba, küszöb alá, ajtóba vagy akár a tehén szarvába helyezett mágikus tárgyakkal (fokhagyma, fejsze, úrnapi sátorfű, Szent György-napi kakukkfű). A tehén egészségét, tejhozamát, szaporaságát biztosító mágikus eljárások elsősorban az első fejés és első kihajtás idején jelentek meg. Az első fejést mágikus rendszabályok kísérték: meztelenül kellett végezni, a fejősajtárba ezüstpénzt, fokhagymát helyeztek, utána köptek egyet a tehénre. Az első tejhez (pectej, föcstej) fűződő, a tejhasznot a család számára biztosító termékenységvarázsló rítus lényege az volt, hogy a nyers vagy forralt, összetúrósodott tejből (gurászta, gulluszta), a belőle sütött lepényből minél többen igyanak-egyenek. Vagy összehívták a szomszéd gyerekeket, akik a földön körben ülve kanalazták ki egy tálból a tejet vagy túrót, vagy a szomszédoknak küldtek a tejből, illetve készítményeiből, akik a vivőt lelocsolták és különböző jókívánságokat mondtak. A földön ülő gyerekeket a gazdasszony locsolta le szitán át. A gyerekeknek locsolás közben futkározni vagy ugrálni kellett, hogy a tehén jól tejeljen, a tej jó minőségű legyen (Ferenczi 1970).
Az első kihajtást kísérő mágikus gyakorlat évente ismétlődött, és a legelőre kihajtott összes szarvasmarhára vonatkozott. Hagyományos napja Szent György (ápr. 24.) volt, amely évadkezdő, a jövő befolyásolására alkalmas időpont. A kihajtás alkalmával országszerte általános volt a marha kapuba fektetett láncon át hajtása; szintén gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson vagy a gazdasszony leterített kötényén átvezetés (hogy az állatok együtt maradjanak, hazataláljanak, egészségesek, erősek legyenek, jól tejeljenek). A zöld nyírfa-, vadrózsa- vagy egyéb ággal hajtás a hozzá fűződő hiedelmek szerint részint az állat szaporaságát szolgálta, részint rontáselhárító célja volt. A jószágot fenyegető rontás, betegségek elhárítására szolgált milyenkor is szokásos „új tűz” gyújtása és az állatok füstön át vezetése. Az első kihajtás e cselekményei nagymértékben egyezőek Európa-szerte (esetleg más tavaszi dátumokhoz kapcsolódva), és a múltban messzire nyomon követhetők; a rómaiak tavaszi pásztorünnepén (Palilia) sok hasonló jellegű és célú szokás élt (Róheim 1925: 263–280; Szendrey Á. 1959).
Kevésbé gazdag az újkori magyar parasztság lótartással kapcsolatos mágikus gyakorlata. Az aprószentek-napi vesszőzés, a nagypénteki fürdetés közösségi rítusai céljukat tekintve a ló egészségére, termékenységére is kiterjedtek, csakúgy, mint a karácsonyi asztal tárgyaival végzett mágia. Ami a ló életszakaszait kísérő, fejlődését, egészségét befolyásoló, rontást elhárító cselekményeket illeti, a kiscsikó szemveréstől való óvása (például fokhagyma a jászolban) és a hágatással kapcsolatos előírások mellett igen gazdag adatanyag vonatkozott a befogás előírt és tiltott időpontjaira, valamint a ló „futóssá” tételére. Szent György napján, valamint a nagy egyházi ünnepeken – helyi {7-673.} érvénnyel több naptári szent névnapján – tilos volt befogni. A „futósságot” leginkább az első befogáskor végzett analógiás mágiával kívánták biztosítani (malomba mentek vele, hogy úgy fusson, ahogy a malomkerék forog).
Gazdagabb adatanyag ismert a disznótartás mágiájával kapcsolatban. A közösségi rítusok közül elsősorban a Márton-napi és aprószentek-napi vesszőhordás szokása kapcsolódott elsősorban a sertéshez. A szaporításhoz, hizlalásához, rontástól való óvásához, sőt, magához a disznóöléshez több, általánosan elterjedt mágikus cselekmény és tilalom fűződött. Az elválasztás meghatározott időpontja (kedd vagy péntek) a sikeres szaporítást célozta; hasonlóképpen a nagypénteken etetett hangyatojás. Új disznó vásárlásakor előírások szabályozták a házhoz érkezést: a gazdasszony kötényén át vagy hátrafelé kellett bevezetni. A malac éppúgy megverhető volt szemmel, mint bármely fiatal állat: nem mutatták idegennek, esetleg a disznóólra helyezett mágikus tárggyal (lókoponya, seprű) óvták. Szaporaságának biztosítása céljából legelterjedtebb cselekmény a leölt disznó heréjének vagy csecsbimbóinak a disznóólba – a többi disznó közé – dobása. A hízóba fogás előírt napja Egyed (szept. 1.) volt. A hízást analógiás eljárásokkal vélték serkenteni: nevetve szórták a kukoricát az ólba, hogy a disznó „széles” legyen. A legváltozatosabb adatanyag a disznóöléshez kapcsolódik. Ajánlott ideje András (nov. 30.) vagy Tamás (dec. 21.) napja volt. Közismert hiedelem volt, hogy megölésekor nem szabad sajnálni, mert nehezen döglik meg; felvágáskor nevetni kellett, hogy vastag szalonnája legyen, a hús sózását pedig szótlanul kellett végezni, nehogy férges legyen. A hurkakészítést ráolvasás kísérhette. A disznóöléssel kapcsolatos időjárásjósló előjelek közül legelterjedtebb a disznó lépéből való jóslás volt: a lépnek amelyik fele vastagabb, a télnek az a fele lesz hosszabb.
A baromfitartást, a baromfi- és „tojáshasznot” serkentő mágia ünnepi rítusainak fő alkalma Luca napja (dec. 13.) volt, amikor az ország katolikus lakossága a saját háztartás „szomszéd” rovására való gyarapításával kapcsolatos baromfivarázsló szokásokat gyakorolt (szomszéd tyúkól megpiszkálása hajnalban). Emellett általánosan elterjedt volt e napon az „abroncsból etetés”, a baromfi egyben tartásának céljából. A karácsonyi asztallal kapcsolatos termékenységvarázsló cselekményeknek általában részese volt a baromfiudvar is: az ételmaradékokból a tyúkoknak, libáknak is juttattak. Sok helyen a tyúkólba is tettek a karácsonyi szalmából, jövő évi szaporaságuk és a tojáshaszon biztosítása céljából. A Luca- és karácsony napi étkezések alkalmából gyakori előírás volt, hogy az asszonyok sokáig üldögéljenek az asztalnál, hogy a tyúkok is jól üljenek. A Luca-napi varrási és fonási tilalmat is általánosan a tojáshaszonnal hozták kapcsolatba: nem tojnának a tyúkok, há megszegnék a tilalmat, mert „bevarrnák”, „befonnák” őket. A tyúkültetés legközismertebb előírt időszaka a „kétasszonynap köze”: augusztus 15–szeptember 8. (Nagyboldogasszony és Kisasszony napja) volt; a „kétasszonynapi csirkét” egészségesebbnek, fejlettebbnek tartották. Emellett számos, helyileg előírt időpont volt: nagypéntek, Bálint-nap (febr. 14.), esti harangszó vagy csürhehajtás ideje. Tiltott időpontok: Üszögös Szent Péter (febr. 22.) és Hugó (ápr. 12.) napja. Ráolvasások és analógiás eljárások kísérték a tyúkültetést, például sapkából rakták a tyúk alá a tojást, hogy sok kakas legyen; egyszerre borították oda, hogy egyszerre keljenek a csirkék. A házat, ahol kotlós ült, sokszor tilalmak szabályozták: nem volt szabad kalapot tenni az asztalra, labdázni, fonni – általában azzal az indoklással, hogy befulladnának a csirkék a tojásba. A kikelt baromfit elsősorban szemveréstől óvták; erejüket, egészségüket füstöléssel, „húgyos seprűvel” való megveregetéssel biztosították. A felnőtt baromfit {7-674.} menyéttől, patkánytól óvó mágikus módszerek közismertek voltak; a nyelvterület északkeleti és nyugati részén például a menyétnek – távol tartására – „fonási feladatokat” adtak. A túl kis méretű tojást szerencsétlenséget hozó „kártojás”-nak tartották; a háztetőn dobták át „visszakézből”, hogy elhárítsák a bajt a háztól.
HALÁSZAT
A halászatot kísérő mágiára vonatkozóan a közelmúlt néphitéből kevés adatunk van; ezek általában a szerencsés halfogást biztosítani kívánó előírások és tilalmak. A hálókötéssel kapcsolatban általános nézet volt, hogy holdtöltekor kell végezni (hogy megteljék hallal). Néhol azt tartották, hogy a kötést Lucától karácsonyig kell elvégezni. Olykor mágikus tárgyakat kötöttek a hálóba: pénzdarabot, karácsonyi mákos tészta maradékát, Szent György napja előtt fogott kígyó ezüstpénzzel levágott fejét. Elterjedt hiedelem volt, hogy halászatba induláskor nem jó asszonnyal találkozni. A háló vízbe eresztésekor fohászkodtak, vagy marokba köptek; első hal kifogásakor volt szokásos az „Apád-anyád idejöjjön” szerencsekívánó mondóka. Nagyszámú adatunk van a nyelvterület egy-egy településén ismert hiedelmekre: például nem jó déli tizenkét órakor „tanyát vetni”, a vízen nem szabad káromkodni. Egy Bács megyei adat nagypénteken gyakorolt halászmágiára vonatkozik: a halászok a Tisza partján hasalva szapollyal ütötték a vizet, hogy egész éven át szerencsésen halásszanak.
VADÁSZAT
A vadászmágiával kapcsolatos szórványadatok a vadászatnak a közelmúlt paraszti gazdaságában betöltött csekély szerepét tükrözik. Kevés, a vadászat sikerét mágikus úton befolyásolni kívánó módszerre derült fény. Ezek egy része vadászatra indulásra vonatkozik, például néhány adat szerint indulás előtti éjszakán a nemi élettől tartózkodni kellett. Ismertebb volt a siker érdekében fordítva felvett ruhára, harisnyára vonatkozó előírás, és az asszonnyal találkozás balszerencsés, a terhes nővel találkozás szerencsés jelentése. A puska hatásossága érdekében a puskatisztítás szabályait írták elő: ennek időpontját nem volt szabad elárulni; másrészt este harangszókor, újhold vasárnapján vagy pünkösd hajnalán kellett végezni; helyenként változóan. A puskát „elrontó” mágikus módszerekre is ismert néhány szórványadat (ujjat kellett megforgatni a puskában), vagy meg kellett forgatni – a vadász lövését hallva – a láb alatti földdarabot; „istráng fejlyukán” kellett átnézni a vadászra, akkor nem lő vadat.
MÉHÉSZET
A méhtartással kapcsolatos mágia elsősorban az első kieresztést kísérő cselekményeket öleli fel: ilyen volt a füstölés, amit általában József-napon (márc. 19.) végeztek a kas kitisztítására előírt tárgyak (fenyőszurok) tüzének füstjével. Ugyanakkor a kas vagy kaptár kijáratára mágikus tárgyakat helyeztek: lókoponyát, húsvéti szentelt sonka {7-675.} csontját, „farkasgégét”. A hiedelmek más része a méhek ellopásával függ össze, és nem ténylegesen gyakorolt mágia volt, inkább a tudós méhészhez fűződő hiedelemmondai motívum (a tolvaj keze odaragad a kaptárhoz).
A HÁZTARTÁS MÁGIÁJA
A mágia gyakorlata a paraszti háztartás minden fontos munkafolyamatára kiterjedt. Általában a hétköznapi gyakorlathoz, a különböző munkafolyamatokhoz, a családi élet eseményeihez kapcsolódó, a racionális cselekményeket kiegészítő-kísérő többletelemként jelentek meg a mágikus eljárások. Ezek a közelmúltban erősen szokásszerű, sokszor meglehetősen sztereotip cselekmények voltak, inkább a hagyomány, az alkalom, mint a szükséglet tartotta fenn őket, noha egy részükről feltehető, hogy a múltban a háztartási tevékenység szükségszerű, kötelező részei, a siker elérésének elengedhetetlen feltételei voltak.
TÁPLÁLÉKKÉSZÍTÉS, TÁPLÁLKOZÁS
Mágikus cselekmények mindenfajta táplálékkészítő eljárást kísérhettek. Egy részük általános – bármely étel készítése során alkalmazható – cselekmény vagy tilalom volt, más részük sajátosan egy-egy táplálékféleség előállításához, fogyasztásához tartozott. Kitüntetett szerepük volt ilyen szempontból azoknak az eljárásoknak, melyeknek kimenetele bizonytalan volt, teljes sikerük racionális úton nem volt biztosítható (köpülés, kenyérsütés). Az ételek, mint mágikus tárgyak, elsősorban az ünnepi étkezésekben kaptak az ünnep hagyományos jellegével egybevágó szerepet. Például egy-egy hagyományosan bőségvarázslónak tartott étel olyan ünnep étrendjének volt tartozéka, amely ünnep rítusainak bőségvarázsló szimbolikus tartalma volt. Így az újévi ételekhez a jövő évi bőségre vonatkozó, a farsangi ételekhez termékenységvarázsló képzetek fűződtek; azért kell újévkor kását, rétest, káposztát, disznóhúst enni, hogy a családnak sok pénze, szerencséje legyen. A fokhagymához „rontáselhárító”, „egészségvarázsló” hiedelmek fűződtek, ezért fogyasztották a karácsonyi vacsorán. Más ételek gyakran az ünnepen való részvételük következtében lettek mágikus tárggyá (a karácsonyi asztalra helyezett ételek, a húsvéti szentelmények maradékainak szerepe a gazdálkodás mágiájában). Bizonyos alkalmakkor a táplálék fajtájától függetlenül a bőséges evés-ivásnak tulajdonítottak a jövőt befolyásoló bőség-, termékenységvarázsló szerepet (farsangkor, karácsonykor). Az együtt evésnek a közösséget vagy két embert összetartó, a kapcsolatot jelképesen létrehozó vagy megerősítő szerepe lehetett (közös lakomák, lakodalom a két család összetartozásának megpecsételéséül, az új pár közös tányérból evése).
A kenyérsütést kísérő mágiát és a kenyérhez fűződő hiedelmeket a közelmúlt magyar néphitében is igen gazdag adatanyag képviselte. Ezek a hiedelmek meglehetősen egyöntetűek egész Európában. Alapjuk az, hogy a kenyér minden táplálék szimbólumaként a termékenység- és bőségvarázslás, az agrármágia fontos eszközévé válhatott. E szerepét húzta alá fontossága a keresztény egyház szimbolikájában és kultuszában: ezáltal lett szent, tisztelt táplálék és hathatós mágikus tárgy.
A kelesztett kenyér Magyarországon – és Közép-Európában – néhány száz éves múltra tekint vissza. A készítésével kapcsolatos szabályok, a sütést kísérő mágia szinte törvényszerűen {7-676.} egészítette ki a mindennapi gyakorlat hiányosságait: kezdetben a kenyérélesztési eljárások sikere nagymértékben függött a külső körülményektől. Ezt a „kezdeti” bizonytalanságot még a mai hiedelmek is tükrözik. A sütés tilalmainak egy része a sütés időpontját szabályozza. A pénteki, de különösen a nagypénteki tilalmat még a közelmúltban is betartották. Ebben fontos szerepe volt a tilalmak ellen vétőket fenyegető szankcióknak: ezek szerint a pénteki kenyér „véres” lesz, sír a kemencében, kővé válik. Tabumondák is szóltak a pénteki sütőkről. Emellett a pénteki és nagypénteki tilalom ellenére sütött kenyér mágikus tárgy, kvázi-áldozati cselekmények eszköze volt: vízbefúlt keresésére, tűzvész, jégeső elhárítására, tolvaj kézre kerítésére használták. Tilalmas volt a kedd is; az év jeles napjai közül pedig elsősorban Luca és Borbála napja, halottak napja, úrnapja, néhol karácsony böjtje (dec. 24.). A tilalmak más része a sütést végző személyre vonatkozik: férfi, valamint menstruáló nő nem süthet, az asszony sütés előtt nem közösülhet.
A sütésre vonatkozó szabályok általában „idegenektől” védték a kovászolás kényes műveletét. Egy erre vonatkozó Bereg megyei adat: „Kovászolás alatt nem jó idegen embert beereszteni, mert megigézi a tésztát, s nem kél meg a kenyér” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve). Nem volt szabad a tésztát megdicsérni, az erjesztőanyagot kölcsönadni; mindez a „rontástól”, „szemveréstől” óvta a kenyeret. A kenyér „megronthatósága” a Nyugat-Dunántúlon hiedelemmondákban is megfogalmazódott.
A sütés minden fázisához kapcsolódott valamilyen mágikus kísérőcselekmény: ezekkel analógiás úton kívánták a munka sikerét biztosítani. A kelni tett kenyérre ráolvastak; kemencébe vetés után a sütő nő felemelte a szoknyáját, a szakajtókat felfordították, hogy a kenyér magasra keljen. Általánosan elterjedt volt a „cuppogás” a kenyérnek, hasonló céllal. Katolikusok kovászolás, dagasztás, bevetés előtt és után keresztet vetettek kés élével, sütőlapáttal vagy kézzel a tésztára, a kemence szájára. Sok helyen – különösen a Dunántúlon – szokás volt az egyik, általában első kenyérbe ujjal lyukat nyomni. Az így megjelölt kenyeret többnyire utolsónak hagyták, és ezt használták a fent említett elhárító, áldozati cselekményekhez.
A kenyér tisztelete még századunkban is elevenen élt, „Isten áldása” néven emlegették, nem volt szabad rálépni, eldobni. A megszegéséhez és fogyasztásához fűződő szabályok részint ezt a tiszteletet tükrözik, részint analógiás úton kívánnak mágikus célokat elérni: megszegés előtt keresztet (három keresztet) rajzoltak a kenyérre, a megkezdett, karéjt végig kellett enni, az asztalon álló kenyeret befelé kellett fordítani, hogy a gazdaság „befelé siessen” (Kiss L. 1922).
A tej a hiedelemrendszerben elsősorban a „tehén tartozéka” szerepét töltötte be, aminek következtében szoros kapcsolatban van a tehénhez fűződő hiedelmekkel: ami a tejnek árt, az árt a tehénnek és a tejhozamnak is; a tejet óvó eljárások a tehenet védik. A tejhez fűződő hiedelmek a néphit egyik leggazdagabb, legelevenebben élő területét jelentették még századunkban is, szoros kapcsolatban a boszorkányhiedelmekkel: a boszorkánynak tulajdonított egyik legfontosabb rontó tevékenység a tehén és a tej megrontása, a tejhaszon megszerzése volt.
A tejjel kapcsolatos tilalmak egyaránt védték a tejet, mint értékes tápanyagot, és a vele szoros kapcsolatban lévő tehenet. Legáltalánosabban tilos volt a kenyeret késsel aprítani a tejbe (kihasadozna a tehén tőgye, véres lenne a tej), a tejet naplemente után a házból kiadni (ha mégis megtörtént, a tehén megrontásának megelőzésére egy vagy három csipet sót kellett bele hinteni); a fecskefészket leverni (véres lenne a tej). A fejést kísérő {7-677.} szabályok célja is a tehén megrontásának megelőzése volt; fejés után tejbe mártott ujjal kellett megkeresztezni a tehén hátát, a fejőedényt nem volt szabad födetlen fejjel átvinni az udvaron.
A tehén megrontásába vetett hit általános volt. A tejhozam csökkenését és a tehéntőgy betegségét, a tej „véressé” válását egyaránt rontás eredményének tulajdonították. A rontást legáltalánosabban a boszorkánynak, az Alföld nagy területein a tudós pásztornak is tulajdonították. Ezek különböző tárgyakból fejnek tejet: kútágasból, lepedőből, kötényből. Mindegyik rontó eljárás lényege, hogy vele a saját tehenének tejhozama gyarapszik, míg egy másik tehéné vagy az egész közösség teheneié csökken. Ezen alapszik a „harmatszedés” boszorkánynak tulajdonított művelete is. Ténylegesen gyakorolt tejhaszonszerző, tehénrontó módszer nemigen volt. Szórványadatok utalnak istálló küszöbe alá, „csordajárásba”, jászolba helyezett, elásott „rontás”-ra, „öntés”-re: rontó hatásúnak vélt tárgyak, főzetek odahelyezésére.
A tehén, a tej megrontására és a megrontott tehén gyógyítására vonatkozó hiedelmek és gyakorlat a racionális módszerekkel meg nem oldható terület „hézagait” töltötte ki: a tejhozam csökkenésének esetén általában nem volt lehetőség teljes sikert biztosító racionális eljárások alkalmazására. A gyógyító módszerek általában a feltételezett rontó boszorkány analógiás bántalmazásán alapulnak.
A tejtermékek közül elsősorban a vaj készítését kísérték mágikus cselekmények; a sikeres köpülés mágikus úton való biztosítása országszerte ismert gyakorlat volt. Szokásos volt a köpülő kiforrázása, füstölése, leginkább Szent György-napon, jó hatásúnak vélt füvekkel, például kakukkfűvel vagy borsóhaj főzetével, kenyérhajjal. A köpülő alá – vagy a köpülőbe – mágikus tárgyakat helyeztek (olló, szalmaszál, nyírfaág darabja, patak széléről kimosott hordalék; legáltalánosabban fésű vagy pénzérme). Köpülés közben óvakodtak a látogatóktól, hogy a rontást, szemverést megelőzzék. Nem engedték a vajat – hasonló okkal – megdicsérni. Ha női látogató jött, néhol köténnyel csavarták körül a köpülőfát a szerencse biztosítására, a károsodás elkerülésére. A köpülés kezdetén először kereszt alakban kellett meghúzni a fát; vagy sarokkal megkopogtatni, ing visszájával megtörölni a köpülőt.
Sikertelen köpülés esetére sokféle mágikus módszer volt ismert, amellyel segíteni véltek a bajon. Főleg az északi területeken volt elterjedt, hogy a köpülőt hátukra kötve a házat körüljárták, a keresztútra mentek, a temetőbe vitték a tejföllel teli köpülőt, hét vagy kilenc „mezsgyén” vagy barázdán mentek át vele, szótlanul vagy visszanézés nélkül. Országosan ismertek voltak a köpülést „serkentő” mondókák is, például:
| Kelj vajam kelj, |
| falu végén hasas lány |
| írós vajat kíván. |
{7-678.} A HÁZTARTÁS KARBANTARTÁSA
A takarító, lakást karbantartó munkák közül a seprést, a szemét kihordását kísérték – országszerte általánosan – előírások és tilalmak. Ezek háttereként a „szemét mint a ház, család tartozéka” elképzelés nyomai lelhetők fel: e tartozékok segítségével a lakókat meg lehet rontani. Közismert hiedelem vonatkozott például a szomszéd tőle lopott szeméttel való megrontására; vagy a szomszéd tejhasznát, szerencséjét lehetett megszerezni a lopott szemét saját szemétdombba gyűjtésével. Az év és a nap halotti, természetfölötti időszakaiban tilalmak korlátozták a szemét kivitelét, amelyek eredete feltehetően ahhoz az elképzeléshez köthető, hogy ilyenkor a háztartás minden terméke a halottaké.
Naplemente után nem vittek ki szemetet a házból, mert elvinnék a tehéntől a tejet, szerencsétlenség lenne a házban, nem menne férjhez a lány. Ez a tilalom bizonyos alkalmakkor egész napra szólt: karácsonykor, néhol szerdán és pénteken. A „kifelé seprés” tilalma a halottas házra vonatkozott, továbbá karácsony estére, néhol az egész karácsonyi tizenketted idejére: a szemetet az asztal vagy a koporsó alá seperték. Helyenként változóan egyéb alkalmakhoz is fűződtek egész napos seprési tilalmak: vasárnap, aprószentek napja, újév, csirkekelés ideje, útnak indulás napja. Hasonló hiedelmek fűződtek sok helyen a trágya kivitelének naplemente utáni vagy ünnepnapokra vonatkozó tiltásához. A „befelé seprés” – sokfelé elterjedt hiedelem szerint – szerencsét hozott a házhoz.
A meszelésre vonatkozó szabályok a féregűzéssel voltak szoros kapcsolatban. Általános nézet volt, hogy holdfogytakor kell meszelni, hogy ne legyen patkány, svábbogár a háznál. Helyileg egy-egy ünnepnapra is vonatkozott előírás, más magyarázattal: Lucakor kell meszelni, hogy ne legyen dög, újévkor, hogy ne legyenek fejfájósak. A meszelés tiltását is azzal indokolták, hogy sok féreg lenne a háznál, ha bizonyos napokon meszelnének: az általános holdtöltén kívül tiltották néhol pénteken, valamint áldozócsütörtökön is.
A mosáshoz az egész nyelvterületen ismert tilalmak fűződtek, amelyek elsősorban a hét napjaira vonatkoztak. Általános volt a vasárnapon és egyházi ünnepeken kívül a pénteki mosás (és mángorlás, vasalás) tiltása. A pénteki, különösen a nagypénteki tilalom ellen vétőkről szóló tabumondák, amelyeket a Tilalmak c. részben említettünk, katolikus falvakban közismertek voltak. A keleti területeket kivéve mindenütt ismert volt a Luca-napi mosási tilalom is, a Dél-Dunántúlon Borbála-napon szintén tiltották a mosást. Halottak hetében egyéb házimunkák mellett a mosás is tilos volt; a karácsony és vízkereszt közti tizenketted idején pedig nem volt szabad teregetett ruhának lennie a padláson, mert sok állat döglene a következő évben. A mosás sikerét biztosító mágikus kísérőcselekményekre szórványos, helyi jelentőségű adataink vannak. Például Szatmárban, amikor a lúgot ráöntötték a szennyesre, utána kellett köpni, hogy a ruha fehér legyen.
FÉREGŰZÉS
A kártékony rágcsálók és rovarok – patkány, menyét, egér, bolha, svábbogár – paraszti háztartásból való elűzésének „racionális” módszerei (mérgek, csapdák) mellett változatos mágikus módszereket gyakoroltak az egész magyar nyelvterületen; emellett sok előírás és tilalom, sőt ünnepi rítus célja volt ezek távol tartása. Az eljárások egy részét {7-679.} a kártevők megjelenése esetén alkalmazták: halottmérő rúd darabját dugták a patkánylyukba, ráolvastak („leszámolták” a patkányokat visszafelé számlálással), zajt keltettek síppal, dudával, kolomppal, ostor pattogtatással; „elküldték”, „elvezették” őket a folyóba, ráolvasás vagy zajkeltő eszköz segítségével. A ráolvasással vagy más módon „elküldő” módszerek gyakori eleme a „gazdag helyre”, szomszédba, másik házba vagy a malomba küldés. Például: kilenc összeszedett, rongyba kötött patkányt kocsira dobtak, hogy az összes patkány a kocsi tulajdonosának házához költözzék.
A naptári ünnepekhez kapcsolódó eljárások a megelőzést szolgálták. Legáltalánosabb volt a nagypénteki és nagyszombati féregűzés: kora hajnalban körülfutották vagy körülseperték a házat (háromszor, meztelenül, szótlanul). A nagypéntek reggeli tűzgyújtási tilalommal függött össze a patkányok „füstös kéményhez” küldése: ezt addig kellett végezni, míg sehol sem égett a tűz (pl. a család lánya meztelenül körülseperte a házat). Nagyszombati első harangszókor a „templomba küldték” a patkányokat, ráolvasással, például: „Patkányok, beharangoztak, menjetek a templomba!” Ugyanez történhetett más ünnepi vagy vasárnapi, újhold pénteki harangszókor is. Elterjedt volt az Alföldön a gyerekek mondókával kísért patkányküldő kolompolása is nagyszombaton. „Patkányküldő nap” volt még Kázmér (márc. 4.) és Nikázius (dec. 14.). Ezeken a napokon írott ráolvasásokat alkalmaztak, például felírták a falra: „Ma vagyon szent Nikázius napja, takarodjatok patkányok.” A 17. századból több, a 20. századi paraszti ráolvasásokhoz hasonló patkányküldő szöveg maradt fenn nemesi levéltárakban. Ez azt jelzi, hogy a módszerek egy része akkor még minden társadalmi rétegre kiterjedő szükségleteket elégített ki.
Szent György-napon, továbbá március 1-jén és a béka első megszólalásának napján a bolhát küldték el a háztól. Egy volt Alsó-Fehér vármegyei adat szerint: Ha Szent Györgykor meztelenül körülseprik a házat, egy évig nem lesz bolha. A féregűzés általánosan ismert időpontja volt a holdtölte is, a holdanalógia elve alapján.
Az említett eljárások és mágikus kísérőelemek közül igen régi gyökerű és egész Európában elterjedt a körülfutás, a zajkeltés, a ráolvasás és a meztelenség, valamint a „vízbe küldés”. Ezek egyúttal a legáltalánosabb és legrégibb rontáselhárító módszerek közé tartoznak. A középkorban az egyházi benedikció Európa sok helyén a féregűzésre is kiterjedt; a jelenkori paraszti eljárások egységesítéséhez ez is hozzájárult. A naptári ünnepeken és jeles napokon végzett féregűzés Európa különböző helyein különböző szentek névnapjához kapcsolódott (Gertrúd, Medárd, Szent János napja).
TŰZVÉSZ ELHÁRÍTÁSA
A múltbeli gyakori falusi tűzveszély magyarázza, hogy a tűzvész mágikus elhárításának egy-egy módszere az egész nyelvterületen ismert volt. Ezek egy része általános rontáselhárító cselekmény: így például a ház megkerülése meztelenül, kilencszer vagy háromszor, a tűz felé köpködés, a meztelen far tűznek mutatása. A cselekmények másik csoportja kvázi-áldozati cselekmény. A tüzet nem tisztelték természetfeletti lényként, de valamilyen nem konkretizált félelmetes erő volt, amely bizonyos cselekményekkel mintegy kiengesztelhető. Ilyen volt az elsőnek kisült kenyér kitűzése a kapura vagy botra a {7-680.} Dunántúlon. Itt ezt – az ujjnyomással is megjelölt – kenyeret fogyasztották el utoljára, gyakran azzal a meggondolással, hogy tűz esetén kéznél legyen; Baranyában ezt a házi tűzhely tüzébe dobni is szokás volt tűzvész esetén. Az északkeleti területeken a kenyeret felfordították az asztalon, ha égett a ház; Szatmárban, Hevesben kenyérrel a kézben kerülték meg a házat háromszor. Szórványosan előfordult a pénteken, nagypénteken sült kenyér tűzvész elleni használata. Hasonlóképpen kvázi-áldozati cselekményként értékelhető a villám gyújtotta tűz tejjel (aludttejjel, fekete borjú tejével) oltása, amely általánosan elterjedt volt, legalábbis mint hiedelem.
VIHAR ELHÁRÍTÁSA
Az égiháború mágikus elhárítása a telektől a mindennapi gyakorlat szerves része, a háztartás nőtagjainak feladata volt. A magyar nyelvterület egészén ismert módszer volt a jégfelhő közeledtekor kenyérsütő eszközök: sütőlapát, szénvonó kidobása az udvarra, de elterjedt volt a balta földbe vágása vagy az udvarra helyezése élével felfelé fordítva. A katolikus falvak lakosságának gyakorlatában nagy szerepet kaptak a szentelmények: szentelt gyertyákat gyújtottak, a tűzbe szentelt barkát vagy Márk-napi búzaszentelésről hazahozott búzaszemet dobtak. Sok helyen az egész esztendő folyamán óvták a házat égiháborútól az eresz alá vagy padlásra tűzött mágikus tárgyakkal: nyírfaággal, barkával vagy húsvéti szentelt ételek maradékával.
A középkor századaiban az egész faluközösséget védte a jégeső káraitól a hivatalos egyházi benedikció-gyakorlat részeként a felhők megáldása, keresztvetés a felhők felé, a „ráimádkozás” a felhőkre (a felhőket hozó vagy abban megjelenő Sátánra). A jégeső elhárítására mondott benedikciók megszűntével ez a gyakorlat falusi gyógyítók, tudósok kezén élt tovább. Katolikus vidékeken még századunkban is majd minden faluban volt, aki a jégesőt meg tudta áldani, el tudta küldeni: a négy égtáj felé keresztet vetett, esetleg szenteltvizet hintett a felhők felé, és imádságokat mondott. Mind az Alföld, mind a Felföld katolikus vidékein közismert az ehhez kapcsolódó, „Oszlassa el az Atya, oszlassa el a Fiú…” kezdetű, benedikció-szövegekből származó felhőeloszlató ráolvasás. Ez a módszer korunkban már nem határozottan az egész közösség védelmét szolgálta, hanem alkalomszerűen egy-egy porta vagy a saját szántóföld, szőlő védelméül is alkalmazták. Az egész faluközösség gazdaságát védi a – szintén középkori egyházi gyakorlatból eredő – „felhők elé harangozás”. Ez a közelmúltig általános gyakorlat volt protestáns területeken is, az illetékes egyházi személyek mindenkori hozzáállásától függően, akik általában engedtek az alulról jövő kezdeményezésnek.
{7-681.} AZ EGYÉNI BOLDOGULÁS MÁGIÁJA
SZERELMI VARÁZSLÁS
A szerelemmel, nemi élettel kapcsolatos mágikus gyakorlat úgyszólván napjainkig elevenen élt, emellett működtek ehhez értő, tanácsot adó, szereket készítő specialisták is. Ezek a közelmúltban már általában a társadalom perifériáján élő szegény, deviáns életvitelű egyének voltak, de a hagyományos paraszti társadalomban szükségszerű, elismert, bár kétirányú tevékenységük miatt nem feltétlenül pozitív értékelésű szerepet töltöttek be.
Történeti adatok, különösen a boszorkányperek ide vonatkozó gazdag anyaga jelzi, hogy a múltban is ez volt a magánélet mágiájának egyik legfontosabb területe. A szerelmi mágia legfőbb célja az ellenkező nemű személy „megszerzése”, magához láncolása, de elhidegítő, a párokat egymástól szétválasztó, és a nemi képességet „megkötő” – impotenciát okozó –, vagy hűtlenségért, bosszúból rontó mágikus eljárások is általánosan ismertek voltak. A legtöbb cselekmény alapját az ember tartozékainak megszerzése, ezeknek az érintkezéses mágia elvén alapuló használata jelentette.
A legelterjedtebb módszer valószínűleg a megétetés volt: valamilyen saját tartozék ételben vagy italban való beadása az ellenkező nemű egyénnek. Ez – analógiás úton – szoros kapcsolatra kényszeríti vele. Nők sokkal inkább űzték, mint férfiak. Legáltalánosabb a haj, szőrzet, menstruációs vér, izzadság, anyatej beadása volt, mégpedig pogácsában, süteményben, borban, pálinkában. Férfiak részéről vér vagy semen használata fordult elő. A megétetés gyakran került a boszorkány elleni vádak listájára is. Egy 1694-es erdélyi boszorkányper jegyzőkönyve szerint Ballos Judit aranyosszéki boszorkány a tanút arra tanította, hogy „falon látszó maga árnyékáról vakarjon port, s pogácsába sütve adja annak a legénynek, akit kivánna, hogy őtet szeretné”. Ételeket is használtak, ezeket a női testtel hozták valamilyen módon kapcsolatba: hónalj alatt tartott cukrot, háton végigcsurgatott tojást etettek meg a férfiakkal. Olyan eljárás is volt, amelyet az egymást elhagyni nem akarók alkalmaztak: tartozékaikat összekeverve közösen fogyasztották el: például apróra vágott hajat vagy vért pogácsába sütve. Ezt a módszert szétválasztó céllal is alkalmazták: egy harmadik személy undort keltő szereket, megszerzett székletüket adta be mindkét félnek. Szétválasztó-elhidegítő céllal bármilyen undort keltő vagy hagyományosan rontó hatásúnak tartott szert is etettek: tetűt, ki nem kelt vak csibét, halott állfelkötő kendőjét, halottmosó vizet.
A másik legelterjedtebb módszer a tartozékok – haj, köröm, lábnyom, ruhadarab – megszerzése, viselése, a saját házban való elrejtése; vagy a saját tartozék másik féllel való viseltetése volt. Egy karancskeszi (Nógrád m.) adat szerint valaki kilencven napig a nyakában hordott egy gyökérdarabot gyolcsba kötve, majd a feleségül megszerezni kívánt lány nyakába kötötte a zacskót, miközben három szál haját titokban kihúzta és magánál hordta. A férfiak gatyamadzagján végzett analógiás kötések alkalmazása közismert módszer, mind századunkban, mind a boszorkányüldözés idején: hét vagy kilenc csomóval biztosították a férj hűségét, vagy „kötötték meg” erejét. A nyomfelszedés lényege az, hogy a férfi lábnyoma alatti földet a kemencébe, a ház földjébe tapasztották, ritkábban maguknál hordták a nők, ezáltal magukhoz láncolva a nyom tulajdonosát is. Ez a gyakorlat a múltban igen eleven lehetett. Egy 1752-es bihari boszorkányper szerint a lány három napig pendelye korcában hordta a legény lábnyomát, majd a kemencébe {7-682.} tette tüzesedni. A lábnyom magához láncoló „visszafordítása” is előfordult: a Szilágyságban feljegyzett adat szerint egy asszony kifordította férje lábnyomát, ezt mondva: „Akkor hagyjál el engemet, ha én ezt visszafordítom.” A kapcafőzés vagy a bocskor főzése, füstölése hasonló indítékkal történt; a megszerzett lábbelit fazékban főzték, vagy a kürtő füstjére akasztották.
Némely mágikus tárgy sajátosan a szerelmi mágia segédeszközének számított. Legközismertebb volt a (Szent György-nap előtt) hangyákkal lerágatott béka- vagy denevércsontváz elhidegítő célú használata, de sok egyéb eszközt és eljárást is használtak. Egy közelmúltban feljegyzett adat a szerelmi mágiában járatos öregasszony tanácsára vonatkozóan: „Amelyik lány meg akarta a legényt szerezni, akkor azt mondta az a néni, hogy szedjünk kilenc rezgő nyárfáról levelet, és akkor olyan tűvel szúrjuk át, akin még cérna nem vót. Tegyük küszöb alá, aki legény átmegy rajta, az nem tud tőlünk elmaradni, rezeg a szíve értünk, úgy mint a nyárfalevél…” (Nógrádsipek, Nógrád m.; Pócs É. gy.). A viasz elolvasztása bosszúból megrontó vagy magához láncoló szándékkal egyaránt előfordult. Erdélyből ismert az eljárást kísérő ráolvasás:
| Úgy égjen a te szíved értem, |
| ahogy elolvad ez a viack itten. |
| (Jankó 1893: 247) |
Hasonló szerepe bármely mágikus tárgy elégetésének, tüzesítésének lehetett; a boszorkányperek jegyzőkönyveiben patkó, gatyamadzag, növényi eredetű szerek elégetése, hevítése egyaránt előfordul.
A szerelmi mágia egész Európa parasztságának gyakorlatában hasonló elveken, és sokszor részletekbe menően hasonló módszereken alapul, de a gyakorlat „világszerte” sok azonosságot mutat. Ókori és középkori adatok tanúsága szerint Európa népies, majd paraszti mágiájának mindig egyik leggazdagabb területét jelentette. Emellett a varázslók gyakorlatának is része volt (Thomas 1971). Sok eljárás konkrét folyamatossága mutatható ki római orvosok receptjeitől a középkoron át napjainkig; így az analógiás viaszolvasztó eljárást már Vergilius 8. eclogájából ismerjük (Heim 1906: 485). A gyakorlat hatásosságába vetett hit közelmúltig tartó elevenségére vallanak azok az adatok, amelyek szerint féltek a férfiak a „megétetéstől”; Luby Margit tunyogi (Szatmár m.) adata szerint az anyák arra intették legény fiaikat, hogy ne fogadjanak el ételt idegenben (Luby 1936: 28, további adatok: Gönczi 1907; Róheim 1925: 58–70).
KINCSSZERZÉS
Mágikus módszereinek ismerete általános volt a magyar néphitben, és feltehető, hogy száz-kétszáz éve még a módszerek gyakorlása is előfordult. Az elásott kincsre, kincsőrző szellemekre vonatkozó hiedelmek az elásott kincs megszerzését természetfeletti képességekhez kötik. Ennek ellenére bizonyos kincsszerző módszerek a mindennapi mágia mindenki által gyakorolt praxisába tartozhattak. A közelmúlt hiedelemmondai adataiból azonban nem következtethető ki pontosan a gyakorlat mikéntje és intenzitása.
A hiedelmek egy része a helyét mutató jelekre vonatkozik: a kincs helyét meg lehet álmodni, vagy valamilyen szellemlény álomban tudósít erről. Ez voltaképpen az alvással {7-683.} szerzett „tudomány”, „beavatás” képzetkörébe tartozó motívum, így a természetfeletti képességű személyek kincsszerzésére vonatkozik. Másrészt közismert nézet volt, hogy a kincs helyét kék (sárga, veres) láng jelzi Szent György, Szent Iván napján, vagy legáltalánosabban virágvasárnap és nagypéntek („két pásió”) között. Ilyenkor a kincs „tisztítja magát”: feljön egy időre a föld felszínére, majd a láng kialudtakor visszasüllyed. Addig lehet a kincset megszerezni, „amíg fent van”. A kiásás sikerességét tilalmak biztosítják: útközben nem szabad visszanézni, beszélni; csak „bűntelen személy” szerezheti meg a kincset. Másrészt a lángot észrevevőnek meg kell fognia gatyája, pendelye egy ráncát vagy egy hajtincsét: így fennmarad a kincs, és meg tudja szerezni magának, de a megfogott hajszálak megőszülnek. Elterjedt hiedelemmondák szólnak a kincsásási szabályok be nem tartása miatti sikertelenségről. E hiedelemmondákban tükröződő módszerek valós alapját az égő mocsárgázjelensége képezte, de nem tudjuk, hogy az eljárások mennyiben tükröznek valóban gyakorolt módszereket. Ugyanezt mondhatjuk a kincsőrző szellemekkel kapcsolatos gyakorlatról. Szórványos adatok a nekik adott áldozatra vonatkoznak: „veres kutyát”, kakast vagy más állatot kell „ráölni” a kincsre, amikor a szellemet vélik látni, aki az áldozat fejében átengedi a kincset (Balásy 1897; Bán 1915).
A jelenkorban közismert hiedelemmondák szólnak kincsszerzésről, táltos, néző, hetedik gyerek segítségével. A boszorkányperek 17–18. századi adatai még a nézőnek, táltosnak tartott személyek tényleges praxisára utalnak: születéssel vagy beavatással szerzett tudásuk a kincs „meglátására” is kiterjedt. Néhány konkrét módszerre is fény derül a perekből; például a táltos kenyeret forgat cérnára függesztve a föld felett (Komáromy 1910: 249). A kincskeresés tényleges gyakorlata – a pénzelásás valóságos gyakorlatával összefüggésben – a 16–17. századi Európában minden társadalmi rétegre kiterjedt. Mindennapi módszerei mellett a varázslók egyik speciális feladata is volt az ebben való tanácsadás vagy közreműködés (Thomas 1971: 234–235). Némelyik eljárást középkori arab, majd Európában az újkorig ismert kéziratos varázskönyvek is terjesztettek (Kákosy 1978: 80–81). A kincs megszerzésének egy más hagyományrétegre valló gyakorlata volt a kincs helyének varázsvesszővel való kijelölése. E módszer paraszti használatára vonatkozó adatokkal alig rendelkezünk (Komáromy 1910: 249; a táltos „virgát hány”), de a 16–17. századi nemesi, polgári, korábban egyházi gyakorlat általános lehetett. Az erre vonatkozó adatok azt is bizonyítják, hogy a kincs mágikus úton való megszerezhetősége „össznépi”, a tudós és egyházi mágia által is támogatott hiedelem volt. Magyarországon a 16–17. század óta ismerünk a varázsvessző készítésének és használatának, például nyílként való kilövésének pontos módszereit rögzítő, a cselekményt kísérő ráolvasásokat, imákat leíró kéziratos recepteket, amelyek egy egész Nyugat-, Közép- és Észak-Európában elterjedt szöveg- és cselekménytípus körébe sorolhatók. Legkorábbi európai feljegyzése a 10. századból ismert; majd nemesi-polgári és paraszti használatú kéziratos, később nyomtatott varázskönyvekben terjedt. Magyarországon az 1529–1541 között feljegyzett „Gyöngyösi ráolvasások” az első rávonatkozó adat; ezzel majdnem pontosan egyező szöveget tartalmaz egy múlt századi kézirat (Wieder 1890). G. Eis (1964: 145–157) kutatásai szerint a felvidéki bányavárosokban érclelőhelyek felkutatására alkalmazták e kincskereső varázsszöveget. Ezek a módszerek egyebek között az egyiptomi és a középkori arab mágia hagyományait közvetítették – írásos forrásokon keresztül – Európába, kismértékben Magyarországra is (Kákosy 1978: 80–81).
{7-684.} RONTÁS
A rontás részint a ténylegesen gyakorolt ártó célú mágia legáltalánosabb neve (más néven tétemény, csinálmány, megcsinálás, vesztés, bántás), részint a természetfeletti képességű egyéneknek, elsősorban a boszorkánynak tulajdonított rosszindulatú tevékenység.
A rontás lehetőségébe vetett hit elevenen élt az egész magyar nyelvterületen a boszorkányperekből megismerhető múltban és még a 20. században is. Az adatok legnagyobb része a rontás megelőzésére, illetve orvoslására, tehát elsősorban a rontásba vetett hitre, sokkal kevésbé a ténylegesen gyakorolt rontó cselekményekre vonatkozik.
A rontást nem mindig kötötték konkrét (valóságos vagy elképzelt) lényekhez. Volt egy általános rontás-fogalom, amely az idők folyamán valószínűleg egyre nagyobb teret kapott: ennek megfelelően nem boszorkánytól, hanem csak általában a rontástól vagy a rosszaktól féltek: ez lehet a boszorkány vagy más rontó lények meg nem nevezésének, eufemisztikus körülírásának következménye is.
A rontás eredményének tulajdonított bajok leggyakrabban emberi és állati betegségek (leginkább hirtelen fellépő betegségek vagy tünetek), ezenkívül bármilyen termesztett növény rossz terméshozama, a tej és tejhozam csökkenése, különböző házimunkák: kenyérsütés, köpülés, fonaltisztítás sikertelensége, szerelmesek elhidegülése. Mindemellett a rontó mágia bizonyos módszereit mindenki ismerte: ezek tényleges véghezvitelét nem tartották „természetfölöttinek”, hanem a mindennapi gyakorlat részének. A közismert, adott esetben mindenki által gyakorolt rontó módszerek fő területe a szerelmi rontás volt, és a rontás másra hárítása, amely tulajdonképpen gyógyító célú rontás.
A ténylegesen gyakorolt – vagy egyáltalán véghezvihető – módszerek a következők voltak: Rontó célú szöveg, ráolvasás, átok. A megrontandó személy valamilyen tartozékának (haj, köröm, lábnyom, árnyék, ruhadarabok) megszerzése, ennek őrzése, elrejtése, elásása, eldobása; ennek elpusztításával, ütésével, szúrásával, eltépésével a tulajdonos bántalmazása. Tárgy bántalmazásával egy távollévő személy bántalmazása. Rontó hatásúnak vélt tárgyak („rontás”) elhelyezése: a megrontandó személy, állat, növény közelébe; emberek küszöbe alá, ágyába, ruhájába, növény esetén szántóföldre, gyümölcsfa törzsébe, állatnak istállóküszöb alá, jászolba. A sajátosan rontásra használt tárgyak nagy számából, gyakoriságuknál fogva, kiemelkedik a gatyamadzag, haj, köröm, széklet, vizelet, koporsószög, Szent György-napi zöld béka csontja, pénzérme, bab, kása. Sajátosan rontó célra: betegség átvitelére a rontó bábuk készültek.
Bizonyos időszakok, időpontok a hiedelmek szerint a rontásra különösen alkalmasak, ezek – csakúgy, mint a rontás „helyei” – egyeznek a mágia gyakorlásának szokásos időpontjaival és helyeivel.
A rontó mágia sajátos megnyilvánulási formája a ráböjtölés. Szórványos adatok szerint az egész magyar nyelvterületen ismert és gyakorolt módszer volt. Meghatározott napokon, meghatározott ideig böjtöltek a kitűzött cél (valakinek a betegsége, halála) érdekében, például kilenc pénteken, három szombaton, hét hétig, hét évig. Mint Dömötör Tekla kimutatta (1981: 155), inkább Kelet-Európa mágikus gyakorlatában volt szerepe, bár angol, ír adatokat is idéz a magyar gyakorlat párhuzamaként.
{7-685.} SZEMVERÉS
A szemverést, igézetet: a szemmel való rontást részint akaratlagos rosszindulatú tevékenységnek tekintették, és a boszorkány természetfeletti képességeként tartották számon, részint akaratlan – mintegy az ember természetéhez, szeme fizikai tulajdonságaihoz kötött –, rossz szándék nélküli rontásnak.
A szem ártó hatását leginkább akaratlan rácsodálkozással vagy irigykedő pillantások révén fejti ki. Kockázatos kimenetelű eseménynél vagy ilyen műveletek gyakorlása során különösen féltek bárkinek az illetéktelen jelenlététől, kíváncsi vagy irigy tekintetétől: borjazáskor, köpülésnél, kenyérsütésnél.
A szemverés eredményei ugyanazok lehettek, mint általában a rontásé, de különösen veszélyeztetettnek tartották a gyenge, védtelen élőlényeket: kisgyereket, fiatal állatot, csikót, borjút, malacot, baromfit. Sok helyen a zsenge gabona, virág, valamint a kovász és kenyértészta, valamint a köpülés alatt álló vaj megigézhetőségében is hittek. A szemverés tünetei: kisgyerek hirtelen fellépő rosszulléte, heves vagy hosszan tartó sírása, álmatlansága, hasmenése; a fiatal állatok váratlanul megdöglenek, a kenyér nem kel meg, „megnyúlósodik”. A csecsemők szinte minden betegségét tarthatták szemverés eredményének.
A szemverés képességével rendelkező embernek bizonyos külső ismertetőjegyei voltak: összenőtt szemöldök, „szúrós” vagy kancsal szem; de mindez nem volt feltétele a képességnek. A hiedelem intenzitását bizonyítja, hogy még a közelmúltban is sokan meg voltak maguk is győződve arról, hogy „ver a szemük”.
A megelőző eljárások és eszközök – főleg az újszülöttel kapcsolatban – nagy számban voltak ismertek. Ezek közül sajátosan az igézetet elhárító amulett, a figyelmet elterelő, feltűnő színű, általában piros szalag vagy gyöngy; a többi eszköz általános rontáselhárító tárgy vagy módszer. Általános gyakorlat volt, hogy szemverés megelőzéséül az újszülöttet nem mutatták idegennek, csak letakarva vitték ki. Ha valaki megnézte a kisgyereket vagy „rácsodálkozott”, megdicsérte (ami mögött irigy szándék is lehetett), a gyerek felé kellett köpnie, vagy varázsszavakat mondott, például: „Meg ne igézzelek.” Vagy az anya hárította el trágár tartalmú varázsigével a bajt: „Szemed a seggembe.” Kis állatoknál leggyakoribb megelőző eljárás a „húgyos seprűvel” való behintés volt.
A szemverés okozta bajok legáltalánosabb gyógymódja a szenesvízkészítés vagy vízvetés volt, ráolvasás kíséretében: igen gazdag az erre vonatkozó magyar ráolvasás-kincs (lásd Pócs 1985–1986: I. 256–302; II. 470–502).
A szemverésbe vetett hit az egész magyarságnál elterjedt. Tájilag változó megnevezései voltak: szemverés a középső és nyugati területeken; igézet, igézés keleten, szemrülesés északkeleten és megszólítás északnyugaton. Utóbbi terminus eredetileg (és a kifejezést talán hozzánk származtató német nyelven) beszéddel való rontásra vonatkozott („Besprechen”).
A szemmel való rontásba vetett hit egész Európában élt, legalább az ókor óta. A rá vonatkozó hiedelmek és a vele kapcsolatos óvintézkedések és gyógymódok (szenesvízkészítés) Dél- és Délkelet-Európában, valamint a Közel-Keleten éltek legintenzívebben. Ezeken a területeken a rontás leggyakoribb módja, a betegségek egyik leggyakoribb kóroka (Seligmann 1910, 1927; Meisen 1950; Róheim 1952; Vuorela 1967; Hoppál 1970; Dundes 1980).
{7-686.} JÓSLÁS, TUDAKOZÓDÁS
Mind a jóslás, mind a tudakozódás (elrejtett, elveszett dolgok, bűnös személy kiléte után), csakúgy, mint a jövőben érvényes sorrendet megállapító sorsvetés feltételezett eredeti formájában a divináció (istenítélet) kategóriájába tartozó vallásos cselekmény, amennyiben felsőbb hatalmasságoktól tudakozódtak az ember számára be nem látható, a földi tér és idődimenziókon kívül eső dolgokról: isteni döntést, előjeleket kértek az ember illetékességét vagy képességeit meghaladó ügyekben. A kapcsolatteremtő módszerek némelyikének (halottak megidézése, „túlvilági utazás”, bizonyos áldozati cselekmények) egyik célja éppen ilyen információk nyerése volt. Európa múltjából és az ókori keleti magaskultúrák Európában továbbélő örökségében sok példánk van az istenítéletre papok, varázslók, később egyházi és világi bíróságok gyakorlatában. Emellett azonban ismertek voltak a népies, mindenki által űzött (és nem divinációval kapcsolatos) jósló, valamint a bűnös személyt, elrejtett, elvesztett dolgokat megtudakoló, azonosító eljárások, továbbá a mindennapi élet eseményeihez kapcsolódó előjelek számtalan fajtája is: időjárás- és terméselőjelek, szerelmi jóslás (Stemplinger 1922; Thomas 1971: 230–252; Harmening 1979: 81–216). A jelenkor európai parasztsága általában mindenfajta természetfeletti hatalmasság közbeiktatása nélkül, a mindennapi mágia rendszerében űzte ezt a gyakorlatot. A közelmúlt magyar paraszti módszerei közt is csak szórványosan fordultak elő istenítélet jellegű – a keresztény vallás szentjeit közbeiktató – jósló és tudakozó cselekmények (szerelmi jóslás vagy rostaforgatás szentekhez fohászkodással). Archaikus kapcsolatteremtő módszert őriz azonban a jelenkorban ahalottlátó, tudós személyének tulajdonított transztechnika. Túlvilági tudomány-nyerés révén a halottakról való tudósítás mellett a jövő és a távoli rejtett dolgok „látása” is képességeihez, gyakorlatához tartozott. Némely előjel és jósló cselekmény kvázi-áldozati cselekményekkel, szimbolikus kapcsolatteremtő módszerekkel társul az újkorban is. Ezeknél azonban éppen a „felsőbb hatalmasság” láncszeme hiányzik: akitől várják a döntést, útmutatást. A magyar néphit történeti adatai arra vallanak, hogy a jóslás és tudakozódás bizonyos módszerei nálunk is a specialisták gyakorlatába tartoztak. Nem beszélve most az istenítélet és sorsvetés egyházi és világi hatóságok által gyakorolt módszereiről (a Váradi Regestrum tüzesvaspróbái; a boszorkányüldözés idején vízpróba, tetemrehívás), általában a táltosnak, nézőnek tulajdonítottak „látó” képességeket. A boszorkányperek adatai szerint gyakorlatuk részben „babvetés”, rostaforgatás és varázsvesszővel véghezvitt tudakozódás volt. A közelmúlt néphite a halottlátó és tudós mellett a táltosnak, hetedik gyereknek tulajdonít ilyen képességeket; a gyakorlat azonban – a halottlátó működését nem számítva – inkább csak hiedelemmondák motívumaiként ismert (kincslátás, kincsszerzés).
A jóslásnak aktív és passzív fajtái különböztethetők meg: a jósló eljárások és az előjelek. Mindkettő a magyar néphit mai napig élő területei közé tartozik. Ebben nagy része van annak, hogy a mindennapi élet egy bizonytalan, racionális úton nem belátható, befolyásolható területére vonatkozik.
Az előjelek nagy része eredetét tekintve sem istenítélet, hanem két mindennapi jelenség véletlen egymásrakövetkezésének téves ok–okozati összefüggésként való állandósulása, amely a mindennapi mágiához hasonlóan működik a hiedelemrendszerben. Még fokozottabban a mágia rendszerébe és gyakorlatába illeszkednek azok az előjelek, ahol analógiás kapcsolat áll fenn a jel és jelentése, a jelenlegi és a bekövetkező esemény között; ilyenkor a hasonlósági mágia törvénye az ember beavatkozása nélkül mintegy a természetben {7-687.} végbemenő objektív folyamatként érvényesül. Példa a magyar néphitből: ha a „szalmásút” – a Tejút – jól látszik karácsonykor, sok szalma lesz – vagyis jó termés lesz; ha a halott arca öreges, öreg halott következik. C.-H. Tillhagen (1970) a jelek tartalma szerint csoportosította a svéd néphit előjeleinek leggyakoribb fajtáit. E csoportosítás – az Európa-szerte tapasztalható nagyfokú hasonlóság miatt – a magyar parasztság által ismert előjelekre is érvényes: a leggazdagabb csoportok égitestekhez, állatokhoz, az emberi testhez és annak különböző folyamataihoz, valamint a munkák során adódó véletlen eseményekhez tartozó előjelek. Gazdag anyag képviseli a fény- és hangjelenségekből való jóslást, továbbá bizonyos tárgyak véletlen megtalálását. Így például Európa-szerte szerencsés jelnek számított vastárgyat, különösen patkót találni; szerencsétlenséget vagy halált jelent két keresztben fekvő szalmaszálra vagy ágdarabra bukkanni. Mindenütt igen gyakoriak – és meglepően egységesek – a mindennapi események szokványostól eltérő menetéhez, valamint a tárgyak leeséséhez, eltöréséhez fűződő előjelek. Például ha a vajas – vagy mással megkent – kenyér megkent oldalával esik lefelé: Európa egyes népeinél más-más, de többnyire pozitív jelentése van. A szájból, kézből kieső falat Európa majd egészén éhező rokonokat, ismerősöket jelent, az eltörő tükör vagy üvegtárgy szerencsétlenséget vagy halált, a tűzből kipattanó szikra valakinek a jöttét. E mindennapi jelenségekből jósló jelek gyakran nem előjelek, hanem valaminek az egyidejűségét jelentik. Az egyidejűség különösen gyakori ’valaki gondol rám’, ’valaki szeret/nem szeret’ vonatkozásban (ha a lány hajtűje jobb vagy bal oldalon, vagy hátul áll ki a hajából – szőke, barna vagy fekete fiú gondol rá). A természeti jelenségekből és állatok viselkedéséből történő jóslásnak is általában a dolgok szokott menetétől való eltérés jelenti az alapját. Az egész magyar nyelvterületen közismert például a Szent György előtti mennydörgés, valamint az e nap előtt megszólaló béka vagy kakukk jó jelentése (jó búza- és szőlőtermés). Ritkaságánál, szokatlanságánál fogva lett szinte az egész világon „jel” a hulló csillag (Európában általában halál jelentéssel), a szivárvány (általában pozitív jelentéssel), de még inkább az üstökös és napfogyatkozás (negatív jelentéssel; nálunk általában háború, de „világ vége” jelentése is volt).
Az előjelek sajátos alcsoportját jelentik a jósló álmok. Az álmok jelentésébe vetett hit éppoly egyetemes sajátsága az emberiségnek, mint az előjelek számontartása. Az álomfejtés művelése az ókori, illetve ókori keleti magaskultúrákban papi, varázslói feladat volt. A középkori és újkori Európában – különösen Nyugat- és Közép-Európában – tudós, vándor jövendőmondók, valamint kéziratos, majd ponyvanyomtatványokon terjedő álmoskönyvek a 20. század közepéig (Magyarországon a 18. századtól) folyamatosan juttatták a parasztság műveltségébe a magaskultúrákból vagy az annak perifériájára szorult okkult tudományokból, olykor félművelt félnépi szerzők kitalálásaiból eredő álomfejtéseket. Ezek egy része szívósan továbbélő archaikus hagyomány. Még a 20. század közepén is jelentek meg Európában olyan álmoskönyvek, amelyek tartalmának egy része (állatokkal, szerszámokkal kapcsolatos álmok) babiloni, perzsa, óegyiptomi álmoskönyvek tartalmával egyezik. Mindamellett gazdag anyaga ismert egész Európában a mindig is népi, nem az írásos kultúrából eredő álomjóslásoknak, melyek közül nem egy a Föld igen sok népénél ismert: így a fogfájás és foghúzás vagy a leomló épület halál jelentése. Néhány kora középkori forrás arra vall, hogy a mindennapi életben igen fontos szabályozó szerepet töltöttek be az álom-előjelek (Grambo 1973). Ami a jósló álmok tartalmát illeti, ezek sok hasonlóságot mutatnak a valóságban észlelt, előjelekként értelmezett eseményekkel. Noha az a hiedelem is közismert volt, hogy az álomnak {7-688.} általában az ellenkezője teljesedik be (így a virág gyászt, a sírás örömet jelent), igen sok az analógiás kapcsolatot mutató jel–jelentés pár: sárban járás, gödörásás halált jelent, a rák „hátramaradást”, a hal „gyors előrehaladást”. Az esetek többségében azonban nincs ilyen kapcsolat, a hagyományos jel–jelentés párnak nincs logikus magyarázata, mint amikor például a fecske jó hírt jelent, a kakas tűzvészt, hangyával álmodni pedig örömet.
A magyar parasztság hiedelmeiben igen gyakoriak a szerencsétlenséget, pénz adását és kapását jelentő előjelpárok (szem és tenyér viszketése; jobb vagy bal lábbal lépés; pl. ha szántáskor jobb lábával lép az ökör először a barázdába, szerencsés kimenetelű lesz a munka). Ugyancsak általánosan ismerték az Időjárás c. részben már említett időjósló előjeleket és a gazdálkodás mágiája kapcsán tárgyalt, termésre jósló jeleket. Az előjelekből való következtetés a közelmúltban a parasztság mindennapi életének minden olyan mozzanatához hozzátartozott, amikor egy életszakasz vagy egy munkafolyamat, naptári szakasz kezdetén fontos volt a jövő megtudakolása. Az egyén életének fordulópontjait, az átmenet rítusait, az emberi élet kezdő alkalmait egyaránt végigkísérték a következő szakasz kimenetelére vonatkozó előjelek.
Házasságkötéskor a lakodalom több mozzanatát kísérte végig a különböző jelek figyelése, arra nézve, hogy szerencsés, boldog lesz-e a házasság. Legelterjedtebb volt az esküvő alatt hulló esőből való jóslás: a menyasszony boldog lesz, gazdag lesz, sírni fog; területenként változóan. A menyasszony esküvő napi kedélyállapota vagy ugyanazt jelentette: jókedvet, szomorúságot, vagy az ellenkezőjét további életére nézve. Ugyanekkor a gyerekek számára, nemére is jósoltak, de utóbbi természetszerűleg a terhesség folyamán került inkább előtérbe. Mindegyiknél gazdagabb csoportot alkotnak azonban a haláljelek.
A halál megjóslásának hiedelmei arra vallanak, hogy az életet és halált egy egységként, az emberi élet két különböző, de azonos gyökerű aspektusaként fogták fel. Az emberi élet minden fontos fordulópontját és kezdőpontját végigkísérték a halálnak mint a szimbolikusan megkezdődő „új élet” egyik lehetséges alternatívájának előjelei. Az ember mindennapi környezetét és tevékenységét a haláljelként értelmezett jelenségek sokasága vette körül, mintegy állandó kísérőiként a mindennapi életnek. Ezek meglehetősen egységesek, az egész magyar nyelvterületen sok egyezést mutatnak egész Európa parasztságának hiedelmeivel. A haláljóslásra az első alkalmat a születés adta. Ismert volt például az a hiedelem, hogy ha az újszülött hasra fekve alszik, hamar meg fog halni, vagy ha keresztelés alatt sokat sír, vagy túl korán nevet, rövid életű lesz. A házasságkötés alkalmával általános nézet volt, hogy a nászéjszakán először elalvó házasfél hal meg először, vagy amilyen nemű egyén hal meg az esküvő napján, az a házasfél hal meg korábban. Halálesetkor a következő halottra jósoltak: ha a halott lezárt szeme felpattan, „vár valakit” maga után; vagy hamarosan követi valaki, ha szomorú vagy öreges a halott arca. A temetést kísérő harangszó hangzásából a következő halott nemére, korára jósoltak. Bizonyos testi jegyekből is következtettek halálra: a kéz sárga színéből, a fül pirosságából. Az ember környezetének tárgyaival kapcsolatos jelenségek közül elsősorban a ropogó bútor, a magától kinyíló ajtó, az elpattanó tükör, magától eltörő pohár, a kidőlő házfal és a behorpadó kemence jelentett halált.
A haláljelek két leggazdagabb csoportját a már említett halált jelentő álmok és a halált jósló állatok képezték. Az állatok közül a fehér vagy fekete pillangó, az udvarba befutó idegen fehér ló is jelenthetett halált, de legáltalánosabb a magyar nyelvterületen a ház {7-689.} falát kaparó vagy vonyító kutya, a kukorékoló tyúk, valamint a kuvik. A kuvik (Athene noctua) álomban való megjelenése is jelenthetett halált, de általános az a hiedelem volt, hogy akinek a házára száll huhogni, ott fog valaki meghalni. Elnevezése halálmadár, halálbagoly volt (a dévai csángóknáltáltosmadár). Valószínű, hogy az egész Európában – obi-ugor nyelvrokonainknál is – ismert halálbagoly-hiedelmek összefüggésben vannak a halott lelkének madáralakban való elképzelésével, esetleg a halott lelkét túlvilágra szállító madarak képzetével (Róheim 1913).
Az aktív jósló eljárások legnagyobb része a magyarság körében – mint Európában mindenütt – a téli évad jeles napjaihoz kapcsolódott: november végétől vízkeresztig minden naptári ünnepen és nevezetesebb szent névnapján helyet kaptak a jövő évre vonatkozó férj-, időjárás-, egészség- és haláljósló műveletek, ritkábban a gazdálkodás kimenetelét megjósló cselekmények is. Az évkezdő jóslás része volt Európa germán, szláv és kelta évkezdő ünnepeinek egyaránt; ezen kívül különösen sok adat dokumentálja a római újév ünneplésének ezeket a vonásait. A régi – különböző dátumú – évkezdő ünnepek jósló szokásainak sok vonását őrzik az újkori Európa adventi, karácsony-újévi szokásai. Másrészt a téli napforduló körüli jósló cselekmények egy jelentős csoportja túlvilággal szimbolikus kapcsolatot teremtő módszereket őriz, bizonyos kvázi-áldozati cselekményekhez kapcsolódik, mivel e jósló eljárások eredeti gyökere a halottaktól, a család őseitől való információnyerés volt a család jövő évi sorsára nézve. Ettől függetlenül minden „év eleji” vagy évadkezdő jósló cselekmény mögött az újkorban is eleven volt az a hiedelem, hogy a természetfeletti lények kinyilatkoztatása nélkül is következtetni lehet az ekkor zajló eseményekből és a jósló eljárásokkal az egész évad kimenetelére.
Az e körbe tartozó – Európa-szerte ismert és gyakorolt – jóslást „szent helyeken”: keresztúton, a ház tűzhelyén, asztalán vagy a templomban végezték, vagy pedig körhúzással, a ház, a templom körüljárásával, körülfutásával, maguk köré rajzolt körrel hozták létre szimbolikusan a kapcsolatteremtés helyeit. További jellegzetes motívumok: asztalterítés vagy áldozati ételek (kása, főtt búza Skandináviában, oroszoknál, a német nyelvterületen; másutt kenyér, víz) asztalra helyezése; a karácsonyi asztal ételmaradékainak az asztalon hagyása; benézés az ablakon, tükörbe, kútba. E módszerekkel általában a leendő férjet vagy a család következő évi halottját „látták meg”.
A téli napforduló körüli időszak jósló módszereinek más része az ünnepi ételekhez kapcsolódott, vagy legalábbis az ünnepi étkezés idején zajlott. A katolikus vidékek karácsonyi vacsorájának almájából (felvágáskor kinek jut mag, kinek nem), diójából (kinek jut férges dió) halálra, egészségre jósoltak, a mákos tésztából férjre (a lány egy falat tésztával kiment a kapuba, és az első arra járó férfi nevéből következtetett leendő férje nevére). Karácsony éjjelén kizárólag szerelmi jósló cselekmény volt a trágyadombra állni (a kutyaugatás irányából jósoltak), a kerítéskarót megrázni, a disznóólat megrugdosni (a hangok irányából, számából jósoltak: hányadik rúgásra, hányat röffent a disznó – annyi év múlva megy férjhez a lány), „olvasatlan” fahasábot a konyhába hozni (ha páros számúnak bizonyul, férjhez megy a lány a következő évben). Egyes karácsonyi jósló eljárások a jövő évi halálesetek vagy a jövő évi időjárás megjövendölését célozták; a családtagok számának megfelelő számú sókupacok, hamuhalmok vagy dióhéjakba öntött víz; megsózott hagymalevelek kikészítése éjszakára; akié megnedvesedik, behorpad, kiszárad, a családból az a személy hal meg jövőre (időjóslásként a 12 hónapnak megfelelő 12 darabbal végezték – a nedvesség esős hónapot jelentett). Ezeket az eljárásokat {7-690.} a Luca-nap intenzív ünneplésének területein (Felföld, Dunántúl) általában inkább Luca-napon gyakorolták.
Az adventkezdő névnapokhoz: Katalin és András napjához (nov. 25., illetve 30.) országszerte – és a katolikus Európa egészén – férjjósló módszerek fűződtek. Ezek egy része hasonló a karácsony éjjelén gyakoroltakhoz. A lány a véghezvitt cselekményre véletlenül következő jelenségből jósolt: kendermagot szórtak a lányok az ablakra, vagy bezörgettek egy ház ablakán; ha kiszóltak a bent ülők, férjhez megy a lány, illetve a bentről hallatszó szöveg tartalmából következtettek. Máskor megrázták a zsúptetőt, és a leeső kalászból vagy szalmából jósoltak. A legjellegzetesebb adventi szerelmi jósló cselekmények álommal és böjttel kapcsolatosak. Legfontosabb motívumaik a lány böjtje (egész nap semmit sem fogyaszt, vagy csak fél pirítóst, 3 csepp vizet, 3 szem búzát); férfiruha vagy ételmaradék (a pirítós másik fele) ágyba helyezése; az északi területeken kendermag szórása a favágítóra vagy a fekvőhely közelébe, lefekvés előtt pedig fohász a nap szentjéhez:
| András, András neked szólok |
| kendermagot hintek, szórok, |
| mondd meg nekem izibe, |
| a fejem ki köti be. |
A böjt és álom együttesét, vagy a jósló álmot önmagában igen archaikus motívumnak és eredendően a túlvilággal kapcsolatot teremtő módszernek ítélte a kutatás (Grambo 1973). Eszerint ez a jósló eljárás is a fenti szimbolikus kapcsolatteremtő eljárások körébe tartozik.
A téli jósló eljárások másik – szintén archaikus kvázi-áldozat jellegű – fajtája a haláljóslás tollaspogácsával, lepénnyel, amelyet Luca alakjának taglalásakor említettünk. A jövő év gazdasági sikereit biztosító áldozati cselekmények törvényszerű velejárója lehetett a jövő év sikereinek a megtudakolása a halottaktól vagy egyéb természetfeletti lényektől. A pogácsa-jóslást a közelmúltban sokszor végezték szerelmi jósló módszerként is. Feltehetően ennek az eljárásnak az újkori fejleménye a gombócfőzéssel kapcsolatos tréfás szerelmi jósló szokás: a fövő gombócok cédulákra írt neveket tartalmaznak; az először a víz felszínére került gombóc tartalmazta név a férj neve. Ezt századunkban Lucától vízkeresztig bármely ünnepen gyakorolták. Az ugyane napokon végzett szerelmi jósló ólomöntés eredetileg tudakozó eljárás volt; az újkorban azonban Európa-szerte éppen e szerepében a legközismertebb.
A télközépi szerelmi és időjárásjóslások egyes fajtái a Luca és karácsony közti időszakhoz (ritkábban a karácsony–vízkereszt közti időhöz) kötődnek, amely többszörösen alkalmas volt e tevékenységek űzésére. Két „évkezdő nap” határolja; a közbeeső 12 nap kézenfekvően válhatott a jövő év 12 hónapját jelentő nappá, amikor befolyásolni, megjósolni lehet az ez időszak által képviselt nagyobb egységet. Ezt az elvet legközvetlenebbül a lucakalendárium tükrözi. Ez a jósló módszer abból állt, hogy a 12 nap időjárásából következtettek (azt mindig feljegyezve) a 12 hónap időjárási viszonyaira. A Lucától karácsonyig naponta eldobott (férfineveket tartalmazó) lucacédulák újkori fejleményei lehettek az eredetileg a lucaalmához kapcsolódó jósló módszereknek (12 napig harapdált, majd karácsonykor a kapuban végleg megevett, vagy 12 napig őrzött és akkor elfogyasztott alma: a kutyaugatás irányából, vagy az arra jövő férfi nevéből jósoltak).
A tudakozó eljárások istenítéleten alapuló módszerei közül a jelenkori parasztság {7-691.} elsősorban a rostaforgatást ismerte és gyakorolta. Ezt az ókori és középkori gyakorlathoz hasonlóan a bűnös személy kijelölésére és jóslásra alkalmazták. A végző személy egy rosta vagy szita kávájába nyitott ollót szúrt, ennél fogva függesztette fel a rostát. Ketten tartották ujjuk hegyével, a rosta alsó részébe pénzdarabot, kenyeret, fésűt, imakönyvet vagy egyéb tárgyakat helyeztek. A századunkban feljegyzett adatok szerint a következő mondókának az adott célhoz igazított variánsát mondták:
| Szent Péter, Szent Pál |
| Fordítsd meg a rostát! |
| Mondd meg nekünk igaz keresztény hitedre, |
| mikor megy Julis férjhez? |
| Egy év múlva? Fordulj, fordulj. |
| Két év múlva? Fordulj, fordulj. |
| Szent Péter, Szent Pál |
| fordítsd meg a rostát, |
| ha Bálint Pista lopta el a tyúkomat. |
A rosta fordulását igenlő válaszként értelmezték. Hasonló célokkal rostavetést is alkalmaztak: a megpörgetett rostát a földön gurították, és a gurulás irányából jósoltak, esetleg olyan módon, hogy a gyanúsított személyek körbeálltak a helyszínen. A rostaforgatás újabb változatának tekinthető a biblia, imakönyv hasonlóan ollóra felfüggesztett – alkalmazása (Gunda 1989: 11–28).
A jelenkorban csak a moldvai magyarok körében ismert babvetés vagy bobolás a boszorkányperek adatai szerint a múltban közismert volt a magyarság más csoportjainál is, és általában a néző alkalmazta. Akkor is, a jelenben is a rontó személy azonosítására, távollévő személyek, elvesztett tárgyak hollétének vagy tolvaj kilétének megtudakolására, valamint jóslásra egyaránt alkalmazták. Jelenkori párhuzamai a Balkánról ismertek. A végző személy rostába vagy szitába meghatározott számú babszemet vagy kukoricaszemet tett, azokat külön meghatározott csoportokra osztotta, majd újra összekeverte. Ezt többször ismételte, közben mindig jósolt az egyes babszemcsoportok számából és a létrejött alakzatokból. Az utolsó jóslás előtt a szitához szólt:
| Te dob, mondd meg az igazat, |
| Ke vaj eszverontlak, vaj ezek elszertülnek! |
A tudakozódásnak már a boszorkányperek adatai szerint is népies, de nem a specialistákhoz kötődő módszere volt a viaszöntés. A jelenkorban alkalmazott tudakozó-jósló eljárások közül ennek van az adatokkal datálható legrégebbi múltja: a vízre öntött olaj vagy olajra öntött víz alakzataiból való ítélkezésnek bibliai (József-történet) vagy Hammurabi kori adatai egyaránt ismertek. A közelmúlt Európájának paraszti gyakorlatában elsősorban a télközépi ünnepeken végzett szerelmi jóslásként közismert (így a vízbe döntött viasz alakjából a leendő férj foglalkozására következtetnek), hasonlóképpen az {7-692.} ólomöntéshez. Utóbbinak leggyakoribb időpontja nálunk szilveszter és Luca estéje volt. Mind a viasz-, mind az ólomöntés, továbbá a hasonló módszerű „tojásöntés” (vízbe öntött tojásfehérje) tudakozó eljárás is. Nálunk és Délkelet-Európa több helyén a szemverés, rontás, illetve „ijedtség” okozóját keresték e módszerekkel. Tudakozó módszerként inkább a paraszti gyógyítók alkalmazták. Az egész Közel-Keleten és Délkelet-Európában közismert vízvetés (szenesvízkészítés) a középkorig visszakövethető tudakozó eljárásból lett ma már elsősorban a szemverést gyógyító cselekménnyé.
A magyar nyelvterület egészén, valamint keleti, délkeleti szomszédainknál közismert volt a rontó személy odaidézése füstöléssel. Ez egyúttal tudakozó eljárás is amellyel a rontót azonosítják és ezáltal gyógyításra kényszeríthetik. Általában a beteg ember vagy állat, ritkábban a rontásgyanús személy valamely tartozékát: haját, ruháját, vizeletét, székletét, a tehén tejét akasztották fel a kéménybe füstölődni. Ez a 20. században már inkább csak hiedelemmondai motívumként ismert, de a boszorkányperek 16–18. századi adatai még valóban gyakorolt módszerként tüntetik fel. Hasonló a helyzet a jelenben főleg tehénrontás esetén alkalmazott módszerrel: a beteg vagy a rontó tartozékainak verésével.
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/423.html#447