Alkímia
- Alchemy -
"Raris haec ut hominibus est ars, ita raro in iucem prodit"
Bizony kevés embernek tulajdona ez a művészet, hasonlóképpen bármely más ezoterikus tanításhoz. Ennek oka természetesen magában a tárgyban keresendő. Ugyanis annak ellenére, hogy minden ezoterikus tanítás magából az emberből (mint a világ egyetlen kitüntetett létezőjéből) tár fel ős-igazságokat, ezeket a homo faber szintjére degradálódott tömegember nem képes felfogni. Nem arról van szó, hogy az ezoterikus tanítások szándékoltan, már kezdettől fogva akevesek kitüntetett tudását takarták, hanem arról, hogy az egyre szélesedő 'elhomályosulás' következtében az egykor evidens ős-bölcsességek érthetetlen általánosságokként jelentek meg a romlott látású sokaság szemében. Ez a folyamatos degeneráció okolható tehát azért, hogy az egykori magvas tanítások ma már mint ezoterikus, azaz valami belső kört alkotó kisebbség számára feltárulkozó igazságokként jelennek meg, szemben a sokaságot tápláló exoterikus tanításokkal.
I. Az Ezoterikus létszemlélet filozófiájának alapjai
Az ezoterikus tanítások kialakulását véve kiindulóponttul, valami felejtésről van szó, ami általánosan jellemzi az emberek többségét egészen a kezdetek kezdete óta. Bármely történeti hagyományt is veszünk figyelembe, mindegyikben megtalálható a szellemi-kataklizma leírása, melynek következtében az emberiség a paradicsomi teljesség állapotához képest egy radikálisan új állapotban találja magát. Ez az új állapot pedig romlott, degenerált és másodlagos a korábbihoz képest. Ebben az állapotban az ember magát szellemileg kasztráltnak tapasztalja, úgy véli nincs szellemi potencialitásának teljes birtokában. Mindezt még nehezebbé teszi az, hogy eredeti állapotától valami áthidalhatatlan szakadék választja el, amely nem teszi lehetővé az őseredettel való közvetlen kapcsolatteremtést.
Az ilyen ember magát átkozottnak és bűnösnek érzi. Inkonzurábilisnak tartja a maga bukott állapotát a primordiális teljes potencialitással. Az őseredettel való közvetlen kapcsolat még homályosan élhet benne, és pontosan ennek az érintőleges 'kapcsolatnak' a következtében állítja minden tradíció, hogy a bukott emberre bukása után többféle sors várhat. Gondolom mindnyájan több tucat ilyen eredetmítoszt ismerünk: A memphiszi teológia, a zürvanista eredetmítosz, az Ószövetség teremtésmítosza, de a görög gondolkodók műveiben is számos ilyen gondolatot találhatunk Hésziodosznál, az Orphikusoknál, Pytagórasznál, Hérakleitosznál, stb. Elég mondjuk Platón: Phaidroszának pre-existentia mítoszát [1] szem előtt tartanunk.
Minden mítosz szerint bukása után az ember eleve nincs a pusztulásra és a degenerált életmódra kárhoztatva. Az igaz ugyan, hogy primordiális állapotához képest megcsonkított állapotba került; és éppen ezért a kezdetek kezdetén gyámolításra szorul. Azonban ezután teljesen magára marad, hogy önmaga döntsön önmagáról, miután megszerezte a döntés képességét. Ahogy a bibliai mítosz mondja: megtanulja elkülöníteni a jót a rossztól. Létrehozza az ítéletek, a kettősség, a megosztottság világát. Ebben a megosztott, kettős és önmaga által félbeszelt világban kell újraértelmeznie magát. Az pedig, hogy ezt miképpen teszi nem előre eldöntött. Arra, hogy milyen sors vár a bukott emberre a hagyományok legalább 3+1 megoldást vázolnak fel. Megint idézhetnénk Platón: Lakomájának híres gömbember mítoszát [2], amely szerint miután az egységes természet kettéhasadt a két fél kezdetben belehalt a csonkítottságba. Ez a legelső megoldás: nem résztvenni a degenerált létmódban. Azonban mint azt a mítikus nyelvhasználat kimondja: az istenek célja nem az, hogy elpusztítsák az embert, hanem, hogy erejét csökkentsék [3] . Ezért űzetik ki a primordiális ember, Ádám is a paradicsomból. Mert túl nagy a hatalma. Azonban az ószövetségi mítosz is elmondja, hogy a bukás oka a megosztottság, a kettősség. Ezt látták nagyon jól a későbbi gnosztikus szekták értelmezései: a női fél megteremtése, azaz Éva születése a bukás oka. Ő az, aki leszedi a tudás fájának gyümölcsét, és ő az, aki ‘bűnbe’ csábítja Ádámot. Bűnbe csábítai azonban csak azt lehet, aki el akar csábulni, és a primordiális ember 'bűne' az, hogy hagyja magát elcsábítani, mégpedig azért, hogy megszerezze a tudást. Az ember bűne abból áll, hogy meg akarja ismerni önmagát [4]. A megismerés azonban csak kettősségen keresztül lehetséges; és ezért van szükség a megkettőződésre. Ezért születik Ádámból meg Éva (Fontos, hogy Ádámból születik meg az ő akaratából!), ezért hasíttatik ketté a platóni androgünosz.
Ezt könnyű belátni, ha egy egyszerű fizikai modellt nézünk. Ha elképzelünk egy olyan tárgyas univerzumot, amelyben egyetlen létező van és rajta kívül semmi, akkor ez az egyetlen létező soha semmilyen következtetést nem fog tudni levonni sem önmagára, sem a világra vonatkozóan. Ahhoz, hogy magára ismerjen legalább még egy létezőre szükség van, amihez önmagát hasonlíthatja. A magyar szó hűen tükrözi azt, hogy miről van itt szó, hiszen nem elég két akármilyen létező feltétele az önmegismeréshez. Ahhoz, hogy megismerjünk szükség van a hasonlóságra és a különbségre. Ezek komplementer párok, az egyik feltételezi a másik megjelenését. Ezt a kettősséget hordozza a férfi mellett a nő, aki hasonló is a férfihez, azonban különbözik is tőle. Egyben kettős természetű, az egységben a kettesség - ahogy azt a kabbalista számisztika állítja. Mint ilyen tökéletes létező a férfi mellett, aki reá tekintve képes benne önmagát szemlélni. Pusztán azért láthatja meg benne önmagát, azért vonatkoztathat belőle önmagára, mert van a nőben még valami olyasmi, ami nem ő maga. Gondoljuk meg: ha egy szék gondokodni tudna és rajta kívül az egész világegyetemben csak egyetlen ugyanolyan szék lenne, képes lenne-e magát megismerni? Bizonyára nem, hiszen nincsenek különbségek, amik alapján a két széket egymástól meg lehetne különböztetni. Azaz csak azt lehetne mondani, hogy valamiből van valamennyi, de ennél tovább sohasem juthatna a gondolkodás.
Ez a hosszas kitérő talán nem volt felesleges. Megmagyarázza ugyanis a kettősség szükségességét. Ahhoz, hogy a primordiális ember megismerje magát, szükségképpen ki kellett, hogy lépjen örök potencialitásából. Manifeszté kellett hogy tegyen legalább egy valamit, ami nem ő maga, hanem rajta kívül áll. Ennek a magán-kívűl-állónak a segítségével ismerheti meg önmagát. A nem-éntől való fokozatos függés azonban már degenerált az előzőhöz képest és ezt a kataklizmát kellett túlélnie az embernek, amikor egységes természetét ketté hasította. Ekkor kellet, hogy rádöbbenjen, nincs többé teljes állapotban és csak a külsőtől való függőségben találhat teljességet megint. Ezt a traumát Platón szerint nem önerőből élte túl az ember. A fentebb idézett mítosz szerint ugyanis Zeusz az, aki lehetővé tette az ember számára a nemi egyesülést, amely újra összehozta a kettéhasadt természetet.
Isteni beavatkozásról van tehát szó. Azt a szakadékot amelyet az ember hasított saját eredendő természetébe csak valami külső isteni erő hidalhatja át. Azzal ugyanis, hogy az ember saját magát megkettőzte, egyben meg is osztotta teremtő képességét. A megkettődzött állapotban már mindkét fél kell ahhoz, hogy valami új szülessék. Az új születésével azonban már a kettősség hármassággá válik. Ezt nevezi meg a kettő, és adja neki a harmadik nevet. A héber ‘hokmah nistarah’, azaz a kabbala tanítása szerint az ember ha valaminek nevet ad, azzal fel is ruházza hatalommal. A neve egyben magának a dolognak a lényegét is hordozza. Megint számtalan kultúra hagyatéka juthat eszünkbe, ahol a névadásnak ez a mágikus célja évezredeken keresztül bevett szokás volt. A kabbala szerint Ádám így áldozta szét hatalmait szerte a világba. Azzal, hogy mindennek nevet adott, egyben saját erejét osztotta szét, sokká vált, magává a világgá.
Ez az igazi kataklizma, ez az amiért a primordiális szféra és a jelenlegi között valóban inkonzurábilitás létezik. A sokaság ugyanis nem egy. Az eredeti emberi tudatosság azonban igen. Csak, mint azt a legelső gondolatok között felsoroltuk, az ember a feledés nagyon sajátos állapotában van, és éppen ezért magát nem egy-nek, hanem sok-nak tapasztalja. Számára végtelenül sok létező van, és ő mindezektől függ. Úgy értelmezi magát, mint ami mindennek a sok dolognak a függvénye. Az egyetlen ősbölcsesség, ami minden emberben átvilágít az az, hogy önmagát egy-magában állítja a világgal szembe. Az azonban, hogy függne a külvilágtól, már egy degenerált gondolkodásmód leképezése. Hiszen azok a dolgok legalább annyira függnek magától az embertől. Az emberi szemléletmód az, ami a dolgokat feltünteti valamilyennek; a dolgok önmagukban semmilyenek. A szemlélet tehát az a mód, ahogyan a figyelmünk ráirányul, és ez teszi őket ilyenné vagy olyanná. [5] Tehát legalább, egy kölcsönös viszonyt kéne feltételezünk a külső tárgy és a ráirányuló ember között.
A bukott ember azonban magát csak a külső világ által feltételezettnek tudja megélni. Szüksége van a külső tárgyakra, amiken keresztül értelmezheti magát, amik mint determinatív erők behatárolják képességeit és hatalmát. Ekkor jelenik meg az az ember aki magát, mint a sors rabszolgáját éli meg. A külső tényezők feltételeinek összességét nevezték görögök küklosz anankész-nek, vagy Ixion kerekének. A végtelen sors köre ez. Ennek válik rabjává az ember, aki ezután magát, természeti törvények, szükségszerűség és mindenféle misztikus erő békjóitól kötötten tapasztalja. Ez ellen tiltakozik már Platón is a Phaidrosz-ban [6] , ahol próbálja bizonyítani, hogy az újjászületések körforgatagából csak a filozófikus életmód emelheti ki a halandót.
A teljes kataklizma tehát ez: az ember elfeledve eredendő természetét (tehát azt amikor teljesen egy volt, minden hatalma birtokában), magát nem önmagától függően, hanem a külvilágtól való függésben értelmezi. Az értelmezgetésben azonban egyre inkább rabjává válik a külsőnek vélt szemlélti tárgyaknak. Így azok szolgájává válik, míg képtelen elszakadni tőlük és a látszat világának árnyékfigurájává válik. Platón barlanglakói [7] már ezt az állapotot írják le. Azt, amikor az ember önmagát is csak árnyéknak fogja fel.
A kezdetek kezdetén, mint azt a platóni legenda meséli, az első hasított természetű emberek, mikor mindazt végiggondolták milyen állapotba kerültek és, hogy milyen sors vár rájuk inkább meghaltak. Ez így is ment mind addíg, míg az Isten be nem avatkozott, és nem adta át az embereknek az isteni tudást (hokmah nistarah). Mint mondtuk az embernem eleve van arra kárhoztatva, hogy függővé váljon, és nem eleve foglya a kükloszanankésznek. Ez egy folyamatos degradáció végredménye.
3+1 lehetőségről beszéltünk. Az első az azonnali halál, amikor is a megbomlott tudat felismeri hasadságát és azonnal le s állítja működését. A többiről azonban még nem esett szó. Kiváló példát találunk erre a Talmud Chagiga fejezetében [8] , ahol is bizonyos négy bölcs példabeszédén keresztül mutatja be a 3+1 lehetőséget. Ezek úgymond eljutottak a paradicsomba; azonban már a kommentárok is állítják, hogy itt a paradicsom a végső kérdések kutatásának metafórája. Ezek a bölcsek tehát a végső kérdések kutatása közben jutottak a következő sorsra: Az egyik bölcs meghalt, a másik megőrült, a harmadik Istentelenné vált, a negyedik azonban sértetlenül ment be és jött ki a paradicsomból.
A bukás utáni emberre tehát ez a négy sors valamelyike vár. Természetesen nem minden emberre, miután nem minden ember ismeri fel, hogy milyen állapotban létezik éppen. A legtöbb ember a teljes 'létfelejtés' állapotában éli le életét és még soha meg sem érinti annak a szele, hogy jelenlegi állapotában nincs a teljesség állapotában. Mint az a nyitó idézetben áll: kevés ember tulajdona még a puszta felismerés is, hogy a jelenlegi állapot múlandó, éppen ezért tökéletlen. A tökéletlen állapot azonban tökéletesítésre vár. Ez a négy sorsfajta közül a meghaláson kívül (amely minden ember veleszületett joga) a többi csak azokra vár akik az ezoterikus tanok kutatásába kezdenek. Ebből következik, hogy az őrület és az istentelenség is, már a potens állapotok egyike.
Errebátran hozhatunk egy példát a szufi példabeszédek közül is, amely szerint: Két város állt egymás mellett; az egyik bűnös város, a másikba szentéletű emberek laktak. A bűnös városban lakott egy ember, aki felismerte, hogy helytelen életet él, és elindult a szent város felé. Az úton menve, túljutva annak felén azonban hirtelen rosszul lett és meghalt. A szent város bölcsei kivonultak a holtesthez és azon tanakodtak vajon ez az ember elnyeri-e a megváltást vagy sem? Majd úgy döntöttek, hogy a bűnös ember megtisztult, pusztán mert saját szándékából elindult a szent város felé.
Így van ez az ezotéria szemszögéből is. Kétféle ember létezik: az egyik aki nem ismerte fel saját belső természetét, és ezért a sötétségben élve képzelt érdemeket hajkurászik. A másik azonban az, aki felismerte, hogy tökéletlen, és elkezdte önmagát megismerni, annak érdekében, hogy visszatérjen eredeti állapotához. Az ilyen ember, ha el is bukik az úton eleve többet tett, mint az aki nem bukott el, miután el sem indult soha. Az ilyen emberre, aki nem teszi meg az első lépést a szellemi úton, csak egyetlen sors várhat: a teljes annihiláció. A keresztény dogmatika is ezt fejezi ki szimbolikus nyelvén, amikor azt állítja, hogy a javíthatatlan bűnösök (azok akik semmit nem tettek megváltásukért - azért, hogy a tökéletlen állapotukból kikerüljenek) az utolsó ítélet napján az örök kárhozatba hullanak. Az ilyen tökéletlen ember életének egyetlen jutalma a halál, ami azonban nem azonos a beavatottak halálával. Az ilyen homo faber, tulajdonképpen meg se hal, hiszen nem volt benne semmi, ami valaha is lett volna.
Ezt úgy kell érteni, hogy az ezoterikus hagyományok szerint az egyetlen dolog ami van az az, ami örökké létezik; - ami elpusztíthatatlan. Persze minden emberben van egy elpusztíthatatlan mag - Isten csírája (a logoisz spermatikoi, ahogy azt a gnosztikusok hívták), ezt azonban az elhomályosult ember soha meg se látja. Így ez az isteni láng, amelyet magában hordoz, sohase kerül a felszínre, sekélyes tudatába nem szűrődik be az isteni fény, amely áthathatná és bevilágíthatná életét. Enélkül az isteni mag nélkül (a kereszténység szentlélek lángja), az ember nem más mint por. Puszta sár. Hüvely. Olyan edény amelybe isten belehelyezheti saját erejét. Ezt a képet, megint számtalan hagyomány használja például a héber kabbala, mely szerint: az ember kehely, melybe az Isten tíz égi folyama árad a tíz szefirot-on keresztül. Az emberi kehely összegyűjti ezeket az isteni folyamokat, és integrálja őket magában. A különböző keveredési arányoknak megfelelően jönnek létre a különböző személyiségű emberek. A test tehát csak a lélek fogata (vagy börtöne [9] ), és a tesnek a megnyílvánulása az emberi ego, ami az egyéni, múló indíttatások székhelye. Amíg az ember saját önző gondolatait követi, addig semmit nem csinál azon kívül, hogy az árnyékok világában maga is árnyékként táncol. Az emberi test és az ehhez tartozó ösztönös magatartás (ami nem is jut túl az emberiség túlnyomó többsége), ami a fejlett egyedeknél mint ego jelenik meg, nem más mint álarc; külső hély, báb, amelynek mélyén rejtezik az igazi érték, a pillangó. Az emberi test és az ösztönös tudat csak izgága hírnöke az isteni fénynek.
Mint mondtuk, a legtöbb ember egész életét úgy éli le, hogy soha meg sem érinti a benne hordozott istenség lángja. Éppen ezért az ezotérikus hagyomány szerint nem is létezett igazán. Ami volt az pusztány árnyék, sár. Sárból vétetett és sárrá lesz. Nincs is benne ami meghaljon, mert meg sem született benne soha semmi. Ami értékeset hordozott az nem keletkezett, így soha sem hal meg. A benne rejlő örök a héj pusztulásával visszatér eredeti származási helyére. Ezért nem hasonlítható a tömegember halála a beavatottéhoz. A beavatott ugyanis már elindult a bűnös városból. Már próbálkozást tett arra, hogy megtisztítsa önmagát.
Csak az ilyen szándékú emberre vár a négy sors valamelyike. Ha nem is sikerül eljutnia az isteni eredetéhez, ha nem is találja meg külső héjában - teste mélyén. a vas philosophorum, az alkimista kemence mélyén - az aranyat, akkor is többet ér a sárembernél, aki soha még csak el sem indult. Azonban nincs igazán mit vesztenie egyetlen embernek sem. Akár a pascali érdeketika analógiájára mondhatjuk mi is: nincs mit vesztenünk. Ha nem indulunk el, nem jutunk sehova és így nem találjuk meg az esetleg létező bölcsek kövét; és így a biztos halál vár ránk. Ha azonban elindulunk, de nem találunk semmit, akkor sem történt semmi; ugyanúgy a halál vár ránk. Ha azonban van bölcsek köve, amiből előállítható az életelixír, az örök élet itala, akkor a legnagyobb kincset nyerjük el: a halhatatlanságot. Ehhez azonban el kell jutni ahhoz, ami rejtett, okkult. Hiszen az isteni lángot a létfeledésben élő átlagember teljesen eltemette magába.
Az embernek alá kell szálnia önmaga természetének legmélyebb pontjára, hogy ott megtalálja az isteni magot, és felnevelve azt, az élet fájává csíráztassa...
II. Az Alkímia, az ezotérikus hagyomány teljes formája
"Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem"
Az alkímistának egyetlen célja volt. Ez pedig egyáltalán nem a közönséges arany előállítása. Az alkímia célja az aurum non vulgi előállítása; azaz a nem közönséges aranyé. Ez az arany az ember átalakításáról, a tényleges transzmutációról szól. Magát az embert kell transzmutálni, halandó, romlott, kasztrált állapotából vissza az eredeti omnipotens állapotába. Ez az emberi élet teljes értelme. Az tehát, hogy felismerve tökéletlenségét, megpróbálja önmagát tökéletessé tenni. Bár első ránézésre blaszfémiának tűnik, de megpróbálja kijavítani az emberi 'bukás' következményét: azaz a halandóságot. Az emberi vélemények világa által lehetetlennek tartott halhatatlanságot kívánja elérni.
Persze, hogy a tömeg lehetetlennek tartja a halhatatlanságot. Ennek oka az, hogy maga csak a halandót ismeri és így, abból von le következtetéseket. A tömeg csak a testet ismeri és az ösztönös éntudatot. Ezek pedig halandóak, és ezt még ijedt állat módjára még a közönséges ember is megérzi, tudja. Persze, hogy tudja, hiszen minden emberben ott van elrejtve az okkult kő, az isteni szikra, ami azonban örök. Ez az öröklét világít át mindent, így azt is ami halandó, és ebben a fényben kénytelen látni minden ami halandó, hogy milyen is természete. Azért tudja minden ember, hogy halandó, mert benne van a halhatatlanság [10] . Az alkímista éppen ezért nem is a testet akarja transzmutálni. Ő tudja, hogy a test csak edény, vas philosophorum, amiben elrejtve benne van az isteni mag.
Calcinatio
Az alkímista a testet tehát kindilópontnak veszi: Materia Prima-nak. Ez az, amin el lehet kezdeni dolgozni. Ebben az elsődleges anyagban található elrejtve az isteni lényeg, amit az alkímia lapis philosophorum-nak, a bölcsek kövének nevez. A bölcsek köve azonban csak immanens módon van benne az elsődleges anyagban. Más szóval az elsődleges anyag, a test, csak potenciálisan hordozza magában a bölcsek kövének csíráját. Az elsődleges anyagból tehát ‘bonyolult’ eljárásokon keresztül lehet transzmutálni ezt a végső terméket. Át kell változtatni az anyagot; át kell szellemíteni, ahhoz, hogy megszülethessen benne az isteni gyermek, az armillos. Ez az isteni gyermek önmagunk tökéletes mása, amit ideaként önmagunkba helyezünk. Ez a végcél, amit el kell érni.
Ez az átváltoztatás azonban tényleg hosszas folyamat, amit legalább hét fázisra bontanak le: 1) Calcinatio, 2) Sublimatio, 3) Solutio, 4) Putrefactio, 5) Destillatio, 6)Coagulatio, és a 7) Tinctura folyamataira. Ezeket a műveleteket is két nagyobb folyamat részeként tárgyalják: I. A Hold műveletei, és II. A Nap műveletei. Ezeknek a műveleteknek az összessége a transzmutáció.
Ne felejtsük el: mit is kell transzmutálnunk? A romlandó természetet kell saját magunkban arannyá változtatni. Ehhez meg kell találni a romlandóban a romolhatatlant. Az alkémia egyeten utasítása ahhoz, hogy hogyan kell ezt megtenni a következő: Solve et Coagula. - Oldj és Köss! A hagyomány ezt a két műveletet ismeri. Az első a Holdhoz tartozik a második a Naphoz. Ez pedig a következőt jelenti: A romlandó természetet meg kell oldani (hangsúlyozom nem szétoldani (nem disolve)!), ahhoz, hogy a benne rejlő valós isteni mag kicsírázhasson. A mag héjának meg kell repednie ahhoz, hogy előbújhasson belőle a szárkezdemény és kidughassa első leveleit a napvilágra. Konkretizálva pedig: a testet és az ehhez tartozó ösztönéletet háttérbe kell szorítani, ahhoz, hogy a vas philosophorum ajtaja egyáltalán látható legyen, azután pedig nyitható.
Bizony az alkímista kemence, az Athanor nagyon nehézkes szerkezet. Hiszen a hétköznapi neveltetés arra tanítja, hogy tartsa jól zárva ajtajait. (Sajnos nehezen tud az ember elszakadni a szimbolikus nyelvhasználattól, amikor az ilyen természetű dolgokról beszél. Talán mint Platón mondja azért, mert az ilyen természetű dolgokat "nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokvásos tárgyait..." [11] ) Ez a képletes beszéd azt jelenti, hogy a felszines emberi tudatosság, lenyomja saját maga alá ezeket az ismereteit, így azok a 'tudat-alatti' régiókba kerülnek. Nem arról van szó, hogy a tudatosságot terekre lehetne felosztani, hanem ez a képletes felosztás (amely Sigmund Freud hagyatéka) azt jelenti, hogy bizonyos tudati régiók előtérben vannak, míg mások háttérben. A bennünk lakozó isteni természetre vonatkozó ismeretek, mintegy 'lent' vannak a tudat legmélyebb régióiban. A szokványos neveltetés ugyanis a tudatot egy nagyon speciális (de hihetetlenül sekély) működési módra tanítja meg. Ez a nevelési mód nem nagyon haladja meg a klasszikus kondícionálás területét. Azaz felszínes kérdés - helyes felelet fogalompárokon kívül nem vár semmit az emberi tudattól. Ha az ember betanulja a társadalom konvencionális fogalomrendszerének válaszsémáit, akkor azt mondják rá, hogy képes a 'gondolkodásra'.
Ennél a tudat sokkal többet tud, feltéve, ha gyerekkori felszínes neveltetésén túli működésre is képes. Az a legnagyobb nehézség, hogy a klasszikus neveltetés kiöli, sőt tíltja a más jellegű tudati viselkedésformák használatát. Ha egy gyerek más módon próbál kommunikálni, mint az szokványos, illetve olyan tapasztalatokról számol be, amely széles körben nem általános, akkor rányomják a bélyeget, hogy deviáns, illetve abnormálisan fejlődik és mindent elkövetnek, hogy visszatereljék a 'normálishoz'. Ez a normális azonban mint azt a neve is sugallja semmi más, mint norma. Tehát a társadalom pillanatnyi értékrendjét tükrözi. Ezért nehéz a tudat 'abnormális' régióihoz lenyúlni. Ezért nehéz meg-oldani ezt a hagyományos szemléletmódot.
Azért is jó a sollutio-t meg-oldásnak fordítani, mert nagyon jól tükrözi megint az egész problémát: Az ember öneszmélése pillanatában kifordult állapotban találja magát, halálos csapdában, és erre a szituációra kell megoldást találnia. Ezt tudja úgy megtenni, ha elkezdi meg-oldani magát a szituációt (tudatának ezt a tévesen kondícionált alakját). A tudat mélységei azonban rejtve vannak. Az Athanor ajtaja zárva van, amihez csak bonyolult processzuson keresztül juthatunk el.
Először is tudnunk kell, hogy mit is akarunk meg-oldani. Mi az ami a kiindulási fázisunkat legjobban jellemzi. Ahogy az alkímia fogalmazta: Mi is a Materia Prima? Nem egyértelmű ugyanis. Az alkímiai szövegek olvasásakor meg kell, hogy lepődjünk azon, hogy minden alkímista számára más és más. Például Benedictus Figalus: ‘Hortulus olympicus aureolus’ című művében [12] ez áll: "Sokféleképpen nevezzük anyagunkat ahogy következik: Viromulti, Multimori, Vilotrium, Lotrivium, Mucilago, Triovilum..." Természetesen. Hiszen egyetlen ember tudata sem ugyan olyan. Nincs két ugyan olyan ember, akinek felszínes tudatát, ezt a hagymahéjat ugyanúgy rendezte volna el az isteni láng. Minden embernek meg kell először ismernie saját materia prima-ját; hogy mi is az - mit akar rajta megoldani. Ezt a megismerési folyamatot nevezik calcinatio-nak. Előbb meg kell, hogy ismerjük azt amít utána elutasítunk - mondta Al Gahzáni Muhhamed szufi szent. Persze bárki mondhatta volna.
A mai modern pszichológia legfőbb hiányossága, hogy még mindig egy tizenhetedik században gyökerező gondolatra építi egész kártyavárát, mely szerint minden egyed egyben modellértékű létező. Azaz egymagában egyben az egész emberiség reprezentánsa. Ebből, a modellértékű individuum eszméjéből fakad az a nézet, hogy az emberiség pszichikailag egységes. És ez igaz is, csak nem úgy ahogyan azt a mai pszichológia értelmezi. Mert valóban a dolgok mélyén minden ember ugyan olyan - ugyanazt az isteni struktúrát hordozza magában, azonban a felszínen minden ember egészen különböző, és egy teljesen egyedül reá jellemző 'kagylóhéjat' visel. Bár ezek a héjak ugyanannak az isteni struktúrának a fenomenális diverfikációi.
Ha a pszichológia azt állítaná, hogy a tudat 'alattija' ugyan olyan minden embernek, akkor nem sokat tévedne, azonban ők a felszínes tudatosságot is egyetlen közös struktúrának akarják megfeleltetni. Ez olyan mintha azt a kijelentést tennénk, hogy a világon minden nyelv ugyan olyan. Ez persze nem igaz, az azonban igen, hogy a természetes nyelvek lineáris írássá alakítva formalizálhatóak egy olyan logikai nyelvre, amely alapján megfeleltethetőek egymásnak. (Ezért lehet a nyelveket lefordítani.) Minden emberben van egy ilyen univerzális struktúra, aminek alapján megértjük egymás érzelmeit és fogalmait; csakhogy ez véleményem szerint nem logikai - és a tradíciók is ezt állítják.
Kiindulópontul mi tehát nem ezt az általános struktúrát vesszük, hanem az egyedi felszínes tudatot, a materia prima-t. Ez az ami minden embernél más és más. Ezért kell acalcinatio-val kezdeni a műveleteket. Le kell választani minden másról azt, amit meg-kívánunk oldani. Jól körül kell határolni, hogy teljes alapossággal hajthassuk végre a műveletet.
Sublimatio
Miután a materia primát elhatároltuk minden olyantól amely nem hozzá tartozik, meg kell próbálnunk azt finomítani. Hiszen mint azt bizonyos szövegek állítják a materia prima egyetlen igaz jelemzője, a potentia passiva pura. Azaz a tiszta potencialitás, amire a megfelelő módon hatva kialakulhat a materiaultime, az egyetemes anyag. Olyan valami, ami az eredeti piszkos állapotából megtisztult formában, letisztultan találunk.
Ezt a részleges transzmutációt nevezi az alkímia sublimatio-nak. Ugyanis az anyag finomításáról van szó: a durva, formátlan massa confusa-ból kell megalkotni a massa pura-t. Ha le akarjuk fordítani a szimbólumok nyelvét, akkor a következőket mondhatjuk: Az emberi test és az ebből fakadó ösztönös tudat, rendszerezetlen. Nincs benne rendező elv, amelynek segítségével a másodpercenként beáradó többmillió információ alapos rendszer alapján raktározódna el. A hétköznapi tudatosság, éppen aktuális pillanatnyi intenciójának megfelelően tüntet ki egyet a végtelen tapasztalás tárházából. Ezt a pillanatnyi intenciót persze meghatározza eredeti kondícionáltsága, így nem is tud intencionálni számtalan olyan dologra, amely egyébbként más kondícionáltságú élőlények esetében adottak. Persze vannak eleve adott feltételek, mint például az érzékszervi tapasztalás határai. Azonban ezeken belül sem használja ki az átlagos tudat minden képességét.
Mint mondtuk az emberi test héj. Az emberi ösztönös tudat is héj. Ez a kettő persze kölcsönösen hat egymásra, sőt szinte szétválaszthatatlanul egybe fonódik. Hiszen ha a test megbetegszik, a felszines tudat is leépül, beszűkül. Ha azonban a tudat kerül diszpozícionált állapotba, például felhergeli magát, akkor ez kihat a testre, adrenalin termelődik és az egész test belső kémiája megváltozik. És nem csak mikrobiológiai szinten, hanem kűlsőleg is: a heves vérkeringés miatt vörösebb lesz a bőr színe, hevesebb a légzés, stb. Mindezeket a testi tüneteket pedig a tudat megváltozása hozza létre. Láthatjuk, hogy ez a két dolog ugyanannak a külső héjnak a külső és a belső oldala.
Amíg ez a héj válogatás nélkül azt teszi amire rászoktatták: például ha kígyót lát megijed, vagy a forró érintésére ösztönösen elrándul, addig nem alkalmas arra, hogy felszínre hozza a benne rejlő isteni magot. Természetesen nem azzal van baj, hogy a testnek és az ösztönös, kondícionált tudatnak vannak automatikus reflexei, hanem az, hogy ezeken az automatizmusokon kívül a legtöbb ember tudatában nincs is nagyon más. Átöröklött értékkategóriák folyamatos ismételgetése, ennek a tudatnak a működése: Ha pirosat látok = tetszik, ha kéket = nem tetszik. A jobb szomszédot = szeretem, a bal szomszédot = nem szeretem. Ezekhez hasonló duális megkülönböztetések szintjén működik a felszines tudatosság. Tulajdonképpen nem tesz mást, mint az eredeti ‘bukás’-t, a megkettőződést ismételgeti pillanatról-pillanatra.
Ezt az automatizmust kell felfüggeszteni. Mint azt sok tanítás mondja: magát az ítélkezést [13] . A felszínes emberi tudat úgy se tesz mást mint a beáradó információt osztályozza: ez jó az rossz. Működésének egyetlen szabálya a bináris oppozíció [14] . Mindent feltétel nélkül megítél; ítéletének egyetlen kritériuma pedig a szembeállítás. Ettől kell szabadulni! A megkettőződés világától! Ezért mondja minden szent tradíció, hogy 'ne akarj akarni' [15] , engedd, hogy Isten akarata (a szufiban haqq Illáh) ítéljen helyetted. Azaz térj vissza eredeti állapotodhoz, a potentia passiva pura-hoz. A tiszta, passzív potencialitáshoz. Ne cselekedj az ösztöneidre hallgatva, hadd, hogy a belsődben lakozó isteni erő vezessen. Isten akarata. Ehhez persze szent életűvé kell válni, így a sublimatio nem csak a test, de a benne lakozó tudatosság finomítása is.
Solutio
Ez a megtisztult héj, a massapura, még messze nem a végső állapot. Ez az előfeltétele annak, hogy az alkímista kemencében, az Athanor-ban égő tüzet táplálni lehessen. AzAthanor maga az emberi test. Nem maga a kemence megtisztítása a cél, hanem az, hogy a tiszta kemencében születhessen meg az occultum lapidem, a rejtett kő. Ez az isteni mag, amihez alá kell szállni az athanor mélységeibe.
Ehhez azonban el kell hagyni magát a felszínt. Mint az a bevezető idézetben áll: alá kell szállnunk önmagunk mélységeibe, hogy ott tökéletesítsük magunkat és megleljük a rejtett követ. Az alászállás feltétele azonban az, hogy a felszínből legyen átjárás a mélységbe. Ezért meg kell oldani a felszín szilárd burkát. Ezt a processzust nevezi az alkímia solutio-nak. Ez a fázis a hold műveletek (az oldás műveleteinek) legveszélyesebbike. Hiszen nem mindegy mivel oldom meg a külső héjat, mit használok oldószernek. Hiszen ha túl erős oldószert használok akkor a héj javíthatatlanul sérül.
Szemben a materia primával, az oldószerek viszonylag minden alkímistánál ugyan azok. Természetesen, hiszen itt már nem a massa confusát kell megoldani, hanem a massa purát, amely minden embernél megközelítőleg ugyan az. Persze vannak egyedi különbségek, éppen ezért a menstuum-ok, az oldószerek sem tökéletesen ugyan azok. Vannak akik héját nehezebb megoldani. Ezeknek kell az AquaFortis. Azonban sokaknak elég az Aqua Regis, a Zöld Sárkány, amely a legtöbb ember tudatát el tudja lobbantani. Hiszen a szimbólumok nyelvéről megint visszatérve az általános szóhasználatra, mit is jelent ez?
Az ösztönös tudatosság állandó mozgása, az állandó értékelés, a beáramló információhalmaz örökös értékelése olyan mint egy beáradó folyó hömpölygő áradata. Soha sincs benne csend, csak az alvás állapotában. Nincs belső tudati csend, csak nagyon kevés emberben. Ennek megint nem maga az átlagember az oka, hanem a jelenlegi bukott létmód, amely arra kondícionálja az emberi tudatot, hogy állandó kérdezz-felelek játékot játszon a külvilággal. A gyerekeket gyerekkoruk óta arra tanítják, hogy felismerjenek, értékeljenek, válaszoljanak, cselekedjenek. Egy átlagember fejében nagyobb forgalom van, mint a legvadabb kereszteződésben. (Természetesen, hiszen két világ kereszteződésén található a felszínes emberi tudatosság.) Ezt a belső párbeszédet kell felfüggeszteni, ezt az állandóan hömpölygő folyamot kell leállítani. Ezt nevezi a kabbala a Jordán Megfordításának.
A felszínes tudatot elhalgattatni nagyon nehéz, hiszen a testi ingerek állandóan bombázzák. Ezért mintegy vissza kell, hogy vonuljon önmaga termeibe; hermetikusan el kell, hogy zárja magát a külvilágtól. Hiszen az univerzális oldószer (menstruum universale), az Alkaheszt is ugyan ezt teszi. Az alkaheszt ugyanis az amely az alkímia legalacsonyabb elemét, a Sal-t , , a sót, a földet, a testet megoldja. Az alkahesztnek, az univerzális oldószernek, mely minden ember hömpölygő Jordánját felszárítja, a meghatározása pedig a következő volt: VITRIOL.
Ez egy notarikon, amit felvezető idézetként már leírtam: Visita Inferiora Terrae Rectificando Invenies Occultum Lapidem. Azaz le kell szállni a föld mélységeibe, tökéletesedni kell és így lehet megtalálni a rejtett követ. Ez tehát magának az egész processzusnak a leírása. Aki ezt megérti, magába fog tudni szállni. Aki pedig túl erősen old, azaz szét-old (disolve), ahelyett, hogy meg-oldana, annak tudata sohasem lesz újra épp. Ezekre vonatkozik a fentebb idézet talmudi példabeszéd második sorsa. Ezek lesznek félkegyelműek, elmeháborodottak...
Putrefactio
Az átalakulás tehát nem a külvilágban zajlik le. Nem is publikus. Mint a begubódzó selyemhernyó átváltozása. (Ezért is univerzális szimbóluma a kínai alkímiának a selyemhernyó...) Ez elzártan történik, hermetikusan, rejtett módon. Mindez tehát a tudat belső termeiben zajlik.
Minden tradíció azt állítja, hogy az út felfelé lefelé vezet. Lefelé azaz önmagunkba. Ezért figyelmeztet minden hagyomány arra is, hogy ne külsőségekben keressük a szentséget. A külső pusztán formája, edénye lehet az igazi tartalomnak, ami azonban mindig belső. Ezért nem látni igazi szent embereket egyetlen templomban sem, mert az Isten az ő szívükben él, és az ő szívük Isten temploma.
Alá kell tehát szállni. Bele kell bújni a kemencébe, vagy legalább is bele kell helyeznünk önmagunk isteni mását a homonculust. A homonculus a mesterséges ember, az alkímista öntudatának hordozója az infernális világokban. Az athanorban ugyanis nem csak léleképítő hanem lélekromboló folyamatokon is keresztül kell, hogy menjen az emberi tudat. Az emberi kemence belsejében tűz ég, méghozzá isteni tűz, amely vagy eléget vagy megtisztít. Az isteni tűznek ugyanis van egy infernális arca is. Az emberi test és az ehhez tartozó tudatosság maga nem bírná ki a mélységbe tett utazást. Ezért van szükség egy speciális közvetítőre, amely csökkenti az isteni láng melegét.
Megint számos hagyományban megjelenik az a gondolat, hogy az isteni eredet meglátása félelmet és kellemetlenséget okoz a hozzá vakon közeledőnek. (Gondolok itt megint a fentebb idézett platóni barlanghasonlatra.) Ez egyes hagyományokban annyira így van, hogy Isten látása vakságot okoz, ezért nem lehet emelt fővel ránézni, stb. Mit is jelent megint ez a mítikus beszéd? Ha a felszínes tudat el kezdi magát meg-oldani, azaz mesterséges módon létrehozza saját hasított tudatának tényleges széthasítását [16] , olyan eddig elrejtett tudattartamokkal találhatja magát szemben, amire nincs elkészülve. Ennek az az oka, hogy a széthasítás előtt a felszínes tudatosság összemossa a dolgok határait, így azok nem különíthetőek el jól egymástól. Az összes benyomás egyetlen nagy olvasztótégelybe kerülve hömpölyög tovább, a tudat egyre mélyebb feneketlen bugyra felé. Ez a mesterséges szétválasztás a kényszeres neurózisban szenvedő betegek viselkedésében figyelhető meg. Ők azok, akik a ‘mindegy’-nek ítélő, elkendőző gondolkodásmóddal szemben éles határokat szabnak minden dolognak és cselekedetnek.
Régi bölcsesség az, hogy az őrület a szentség édestestvére. Az, hogy az őrült ugyanazt látja mint a szent, csakhogy nem tudja értelmezni. Számos példa van arra is, hogy szent életű embereket azután bolondok házába zárnak, mondván, hogy képtelenek a közéletben résztvenni és ezért kártékonyak... A kényszeres neurózis tehát nagyon hasonló az alkímia mesterségesen létrehozott skizofréniájával. A kettő között egyetlen apró ám hatalmas különbség van: a kényszerneurotikus nem tudja mit csinál és nem ura helyzetének, míg az alkímista (szerencsés esetben) igen. Ő számba veszi tehát minden elkülönített tudati részét és megtisztítja azokat.
Ezt persze nem tudja egyetlen ember sem megtenni anélkül, hogy ne bolondulna bele. Ezért használ az alkímista egy mesterséges alanyt; egy küldöncöt, mercurius gyermekét, aki közvetít neki a belső világból. Nem saját tudatát teszi tehát ki a veszélynek, hanem egy alteregót készít, amely azután végigjárja az alsó világokat. Megint mondhatnánk azt, hogy mesterséges tudathasadást hoz létre, többszemélyiségű tudatosságot. Sajnos ezeknek a fogalmaknak nagyon pejoratív hangzása van, pedig számos nép gyakorlati mágikus praxisában ez az átlényegülés, a többszemélyiségű állapot elengedhetetlen. Például mikor egy sámán az ősök szelleme által lesz megszállott és az ő nevükben beszél, megváltozik a személyisége. Ez mégsem zavarként jelentkezik nála, így nem nevezhető személyiségzavarosnak. Teljesen ura a helyzetnek, tökéletesen kezelni tudja ezt a mesterségesen létrehozott tudathasadást.
Az alkímista ugyan ezt teszi. Létrehoz egy mesterséges embert, a homonculust, akit felruház saját személyisége minden jellemzőjével. Majd azután ez a közvetítő száll alá az Athanorba. A homonculus az, amit az athanor tüze purgál. Maga az alkímista nem volna képes elviselni mindezt. Ezért önmaga helyett mágikus emberkét készít, ami egyben önmaga újjászülető mása. Ez nem azt jelenti, hogy végeredményben nem is az alkímista maga, aki átéli a transzmutációt. Miután az athanor belsejében a folyamatok végén megjelenik az occultum lapidem, az nem más mint az alkímistának saját végső lényege.
Van azonban a putrefactionak egy befejező fázisa is, amiről a foyamat az egész nevét kapta. Ugyanis nem elég alászállni az alsó világba, és ott feltárni mindent, hanem a feltárás végén hagyni kell, hogy a dolgok rohadjanak. Engedni kell, hogy a tapasztalatok leüllepedjenek. Hiszen nem a dolgok felkavarása, hanem a tisztázása, rendberakása a cél. A tudat ilyenkor önmagába zárkózik és vár... Ez a skizofrénia katatón változata. A Nigredo - az elsötétülés. Ez a várakozás, melynek tétje, hogy tudatának meg-oldása helyes volt-e vagy sem?
Az alkímia szerint a rohadás végterméke kétféle lehet. Az első, szerencsétlen kimenetelt nevezték caput mortum-nak. Ez az amikor a tudat nem szabadul börtönéből; amikor az önmagát elemző tudatosság ki-elemzi magát és az üresség állapotába kerül. Külsőleg úgy tűnik, hogy az ember kómatikus állapotba került. Valójában az történt, hogy a gyerekkortól mesterségesen kialakított felszínes tudatosság feszámolta önmagát, és a várva várt isteni nem vette át a helyét. Ezért semmi más, csak egy üres héj maradt. Sár.
A második, szerencsés kimenetelt nevezték cauda pavonis-nak, amikor a tudat újraemelkedett a halottaiból. Mikor a beavatandó túlélte a rituális halált. Ekkor mondták az alkimisták, hogy megszületett az occultum lapidem, vagy más nevén a lapis philosophorum, a bölcsek köve.
Destillatio
A putrefactió által nyert lapis philosophorummal fejeződnek be a hold műveletei. A bölcsek kövét pedig azért hívják pávafaroknak, mert minden tulajdonság egymás mellé helyezve, egyenrangú módon díszíti a végterméket. Basilius Valentinus így írja le: "Az színe ki terjed az átlátszó pirostól a sötét barnáig, az rubin színtől az gránát vörösig, és roppant nagy a súlya, és túl tesz mindenen." [17] A 'De Signature rerum naturalium' című paracelsusi írás szerint pedig a bölcsek köve nehéz, világos rubinszínű és kristályként átlátszó. Képlékeny mint a gyanta, de mégis törékeny mint az üveg, és porrá törve a sáfrányhoz hasonlít. Ebben minden szerző egyetért, és éppen a színe miatt nevezik vörös oroszlánnak is.
A pszichológia nyelvén azt mondhatjuk, hogy mindez azt jelenti, hogy a tudat fragmentumait újra egyesítve született újjá az ember. Azonban nem korábbi személyiségét építette újjá, hanem egy szebb, magasabb elveket követő tudatosságot épített ki magának, ahol a tulajdonságok mind harmónikusan vannak egymás mellé helyezve. A páva farka, a szivárvány minden színét hordozza, azaz az összes tulajdonság az övé.
Innen a folyamat már egyszerűbb. A vörös oroszlánt még egyszer hevíteni kell. A putrefakcióban eltávozott szellemi erőket vissza kel bele helyezni. Ezért mondják, hogy lacta philosophica-val táplálják, míg el nem éri a citrinitást (míg színe sárga nem lesz). A filozófikus tej teszi lehetővé azt, hogy a lapisphilosophorumból előbb utóbb lapisnoster legyen. Ezt a folyamatot nevezik: Destillatio-nak. A cél az tehát, hogy a megtisztított anyagból nyert isteni magot a mélységből a felszínre hozzuk. A Hold műveletei beteljesítették aOpusMagnum első részét. Eljuttatták az alkímistát a benne lakozó isteni lánghoz; elkészítették vele a bölcsek kövét. Ezzel beteljesítették a Kis Misztériumokat. De ezt a követ még fel kell hozni ide, a külső világba.
Ez azt jelenti, hogy a tudat bár megtisztult, még mindig elkülönített a test-től. A lélek, a tudat mély, isteni rétege már tapasztalható, de csak egy belső tapasztaláson keresztül. Az alkímista önmaga tudatának belső termeibe térve, már képes megtapasztalni az isteni fényt, sőt azonosulni is képes vele, azonban nem képes még azt exteriorizálni. Ezért van szükség a Nap műveleteire. Ezek segítik külsővé tenni a belső valóságot.
A destillatio mint mondtuk arra jó, hogy előkészítse a következő fázist, amiben véghez megy a Kémiai Mennyegző. Azaz a test és az isteni tudat egyesülése. A test és a lélek harmónikus összekapcsolása. A külső és a belső azonossá tétele. A destillatio teljesíti be az Albedo fázisát, amikor is a putrefactio sötétjéből kivilágosodik. A destillatio tölti fel újra a tudatot a testiség fogalmával. Mintegy kivonja a lapis philosophorum lényegét, desztillálja abból és előkészíti a folyamatot, melyben ez a lényeg beletölthető az isteni erők kelyhébe, a testbe...
Coagulatio
Ez a fázis az egész transzmutációnak a fénypontja. A Rubedo. Ez az ahol az egész opus magnum értelmet kap. Hiszen mint azt a legelső gondolatok között közöltük: az emberi tökéletlenség legeslegnagyobb hibája a halandóság, és ezt kívánja orvosolni az ezotérikus hagyomány. A halhatatlanság elérése a cél, bármennyire is abszurd ez a gondolat. Az alkímista, mint mondtuk a tesből indul ki; és ide is tér vissza. "Minden filozófiai kérdés ott végződik, ahonnan ered, s ahová visszatér." [18] - mondja ezt Heidegger és igaza is van, azonban nem csak a filozófiai kérdésekre igaz mindez.
Az egész alkímia célja ez. Meg kell, hogy valósítsa az emberben az Istent és az Istenben az embert. Az ember teremtett létére felvette a teremtő szerepét, hogy önmagát Istenhez tegye hasonlatossá, és hasonlatosságában maga is halhatatlanná váljon. Ezért kell, hogy visszatérjen a testhez, és azzal egyesítse az isteni lényeget amelyet önmaga belsejében talált. Ez az Alkímiai Nász. A test és a lélek egyesülése. Amikor a romlandó romolhatatlanná válik azáltal, hogy beléköltözik és áthatja valami isteni.
Ez a coagulatio célja. Meg kell szilárdítani magát a héjat is. Azért, hogy ezután mint hírnök működjék. Azért, hogy közvetíteni tudja az igazi szellemiséget, és azért, hogy élő példája legyen belső erejének. Ha ez sikerül, akkor Istenként támad fel a tudat, de a testében. EZ a testben való feltámadás misztériuma.
Az igaz alkimista erre törekszik. Ha ez sikerül akkor végrehajtotta a Nagy Művet, és birtokosa a lapis noster-nek. Nemét tekintve androgünné válik, lévén, hogy egyesítette a Holdat és a Napot. Ekkor képes az alkimista arra, hogy nemtelen dolgokat megnemesítsen. Arra, hogy arannyá változtasson bármit amit kíván. Aurum nonvulgi-vá. Nyílván nem arról van szó, hogy az igaz alkimista ezek után fémek olvasztgatásával töltené idejét. Ő az aki ezek után már küldönce az igazságnak. Nála van az elixir vitae, az örök élet itala.
Tinktúra
Az életelixír azonban nem valami tényleges por, vagy folyadék. Magát a beteljesült embert szimbolizálja. A Krisztust. Azt, aki visssztért primordiális állapotába. Aki isten fiaként az égbe ragattatik. Az alkímiábán Elias Artista-nak, vagy Mercurius-nak nevezik ezt a primordiális embert. A nagy művész, Éliás, akiről Ezékiel leírta, hogy hogyan ragadtatott a mennybe. Merkuriusz az isteni hírnök, aki mindkét világban egyaránt otthon van: az istenek és az emberek világában.
Az alkimista tehát ezzé válik. Maga lesz Elias Artista, Adam Kadmon, a Világember, ahogyan azt a kabbala nevezi, René Guénon Világkirálynak. Nem a név fontos, hanem amit kifejez. A beteljesült a maga romolhatatlan állapotában, feltámadt testében meg tudja nemesíteni a nemtelen dolgokat. Ő az arany ember. Mindezek szimbólumok persze: ő az aki át tudja változtatni a világot életelixírje segítségével. Saját maga példáján keresztül. Az alkimista tehát nem közönséges aranyat csinál, hanem a világot változtatja arannyá, azáltal, hogy másoknak is megmutatja azt, hogy mit kell tenniük.
Ő maga, beteljesülése után pusztán hírnök, Mercurius. A végső fázis tehát mégiscsak ez: tinktúra. Azaz színesedni kell. A jelenegi létezési formában kell megjelenni, térnek és időnek egyaránt megfelelve. Formát kell ölteni. Fel kell venni egy újabb álarcot, egy újabb héjat, de ennek már nem rabjaként. Az álarc azért kell, hogy meg lehessen jelenni a világban; de ezúttal azért, hogy a világot arannyá lehessen változtatni....
http://www.tarrdaniel.com/documents/Hermetika/alkimia.htm
(1493-1541)Hermetikus és alkímiai írások*
in: Henry Marshall Leicester and Herbert S. Klickstein, A Source Book in Chemistry 1400-1900 (Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1963)
Elhatároztuk, hogy megírjuk Archidoxiánkat, s hasonlóképpen más, a gyógyításra vonatkozó könyveket is, a legnagyobb tisztasággal és világossággal, mivel a legkiválóbb gyógyszerek nem készíthetôk el igazi kémiai cselekedetek nélkül, s még kevésbé lehet e téren gyorsan magasabb grádusra emelkedni, s az is közismert, hogy majd' az egész világ, a gazdagság és evilági jólét iránti áhitatától vezettetve, csak a csodás tinktúrákat hajszolja lankadatlanul, s a fémátalakítás titkát, hogy a lehetõ legnagyobb tömegû aranyat és ezüstöt halmozhassa fel, ezért nagy szükségük van a kémiai mûveletekre, amelyeket tömör és könnyen érthetõ formában szeretnének megtalálni Archidoxiánkban. Mindamellett figyelembe vettük, hogy az ily tudás körében maga a valódi ördög is bármikor felbukkanhat, s ezért, hogy dacoljunk gonoszságával, elrejtettük tanításainkat a régi filozófusok módszerei és a kabalisztika gyakorlata szerint. Tisztán mutattam meg tanításomat az egyenes és járatos embereknek, de legalább annyira homályban hagytam a gõgösek és istentelenek elõtt....Dicsérem az alkímiát, amely titkos gyógyszereket állít össze, melyekkel valamennyi reménytelen betegség gyógyítható. Azok, kik ezen érdemét semmibe veszik, sem kémikusoknak, sem orvosoknak nem nevezhetõk. Mert ezek a szerek vagy az alkimisták, vagy az orvosok kezében vannak. Ha az utóbbiak használják, amazok semmibe veszik õket. Ha fordítva történik, az orvosok nem tudnak róluk. Hogyan is érdemelnének ilyen emberek bárminõ dicséretet? A magam részérõl úgy ítélem meg, hogy az olyan embert kell magasztalnunk, aki képes a Természetet rávenni arra, hogy segítségünkre legyen, aki tudja, hogyan kell az egészséget adó részecskék kivonása után a feleslegesektõl megszabadulni, aki ismeri a hatásokat, s ezért látnia kell, hogy az elõállítás és a tudomány, más szavakkal a kémia és a medicina nem választhatók el egymástól, mert bárki is kísérelné meg ezt, csak több zavarosságot vinne az orvoslásba, az eredmény pedig tökéletes ostobaság volna. E különbségtétellel az orvostudomány összes alapelve megdönthetõ. Nem hinném, hogy túl keményen kéne dolgoznom azért, hogy felismerjétek okfejtésem bizonyosságát. Csupán egy tanácsot adok nektek: Tekintsük a kuruzslók gyógyszereit. Ezek elõször is tovább roncsolják azon sebeket, melyek a káros folyamatok sorozatától már amúgy is súlyosbodtak, szörnyen megkínozva a betegeket, s miután mindezek után semmi jó sem következett be, de elveszett a javulás minden esélye, végül megölik a szerencsétlent. ... Én, aki jatrokémikusként a kémiát és a medicinát is tudom, olyan helyzetben vagyok, hogy hasznosan ûzhetem el a dögletes betegségeket, saját helyükre kergetvén õket. Leghõbb vágyam és készséges akaratom sarkall erre engem. ...
A földbõl kinövõ éghetõ dolgok, mint például a gyümölcsök, gyógynövények, virágok, levelek, füvek, gyökerek, fák stb. szétválasztása szintén sokféleképpen elvégezhetõ. Desztillációval elõször a nedvesség különíthetõ el, majd a Higany, ezután az olaj, negyedszerre a bennük található kén, végül sótartalmuk marad az edényben. Ha az összes fenti elkülönítést a spagirikus mûvészet** szerint végezzük, figyelemre méltó és kiváló gyógyszereket kapunk eredményül, melyek belsõleg és külsõleg egyaránt használhatók.
Azonban ha az orvosokon olyannyira erõt vesz a lustaság, s oly orcátlanokká válnak, valóban nem csodálkozhatom azon, ha a fent említett készítményeket mindenhol mellõzik, s hogy a szén ára oly alacsony. Ha a kovácsok oly könnyen tudnának szén nélkül kovácsolni és fémeket alakítani, miként az efféle orvosok is anélkül készítik gyógyszereiket, hogy a kemencébe begyújtanának, mára már valamennyi szénkereskedõ bízvást koldusbotra jutott volna. Ugyanekkor a spagirikus orvosokat az õket megilletõ dicshimnuszokkal magasztalom és dicsõítem. Õk nem engedik meg maguknak a könnyed tétlenséget, gõgös léptekkel körbejárkálván, selyembe öltözve, kezüket kérkedõen gyûrûkkel telerakva, ágyékukra ezüstözött tõrt függesztve, kezükre sima kesztyût húzva. Nem, õk szorgos munkára adják fejüket laboratóriumukban, s éjt nappá téve verítékeznek tüzes kemencéik elõtt. Nem üres fecsegéssel ütik agyon az idõt, hanem munkájukban lelik örömüket. Bõrruhában járnak, s derekukon kendõt hordanak, melybe kezüket törlik. Ujjaikat a szénbe, tapasztóagyagba s a trágyába dugják, nem aranygyûrûkbe. Piszkosak és kormosak, akár a feketekovácsok és szénkereskedõk, nem büszkelkednek sima orcával. A beteg elõtt nem fecsegnek és nem dicsekszenek saját gyógyszereikkel. Megértették, hogy a mûnek kell dicsérni mesterét, s nem a mesternek mûvét, s hogy szép szavakkal csak igen keveset lehet tenni a beteg emberek gyógyításáért. Elhagyván hát a fenti hívságokat, örömüket a tûz melletti elfoglaltságukban lelik meg, s az alkímia lépéseit igyekeznek elsajátítani, melyek a következõk: desztilláció, oldás, rothasztás, extrakció, kalcinálás, reverberáció, szublimálás, fixálás, elválasztás, redukcó, koaguláció, tinktúrák és hasonlók [l. Alkímiai szakkifejezések magyarázata].
Az ember három dologból áll: kénbôl, higanyból és sóból. Minden mindenütt ezekbôl van, se több, se kevesebb alkotórészbôl. Minden test ezekbôl lesz, akár bír értelemmel, akár meg van fosztva attól. Mivel pedig az ember két fajra oszlik, romlás vár rá, amely elôl nem menekülhet, hacsak nem kap Istentôl egynemû balzsamot, amely szintén három alkotórészbôl áll. Ez a balzsam só, ez védi meg az embert a romlástól; ahol kevés a só, ott az a rész romlásnak indul, ahová nem jut só. Mint ahogy a sózott marhahús sem romlik meg, úgy az Isten által természetes módon belénk itatott só is megvédi testünket a rothadástól. Állítsuk ezért fel a következô teóriát: az ember három testbôl áll, ezek egyike a só, a konzerváló anyag, amely a vele született testet megóvja a romlástól. Minthogy minden teremtett dolog, minden anyag ebbôl a háromból van, olyan táplálékokkal kell fenntartani és megôrizni, amelyek fajtánként ennek a háromnak megfelelnek.
Az érvelés analógiája nyomán nyilvánvaló, hogy az embernek is így kell táplákoznia: kénjének tápláló kénnek kell lennie, higanyának tápláló higanynak, egynemû sójának tápláló sónak. Ebbôl a háromból az emberi fajta fenntarthatja és megôrizheti magát. Minden, ami ég, kén, minden, ami nedves, higany, s e kettô balzsama a só.
Gács János fordítása
*A. E. Waite (szerk.): "The Hermetic and Alchemical Writings of Aureolus Philippus Theophrastus Bombast, of Hohemheim, called Paracelsus the Great: Now for the first time faithfully translated into English," London, 1894
**A szó a görög spao és ageiro szavakból származik, amelyek értelme: választani és egyesíteni. (Szathmáry)
A iatrochemia korszakának kezdete és vége
A iatrochemia korszak kezdetét a XVI-ik század elsô negyedétôl számítják, attól az idôponttól, amikor alapítóját, Paracelsust a bázeli egyetemre hívták s amikor rövid idôre rá Galenus, Avicenna és más szerzôk munkáit, amelyekre az akkor élô orvosok tudományukat alapították, Paracelsus hitvány tákolmánynak minôsítette.
Tévedés azt hinni, hogy elôtte senkisem foglalkozott örök ifjúságot adó gyógyszer kutatásával. Elôdei neki is voltak. Ott volt például Bazilius Valentinus, aki "Currus triumphalis Antimonii" címû munkájában az antimon-készítményeket tartotta a legtökéletesebb egészséget konzerváló gyógyszernek. Voltak még többen, de ezek egyike sem jelentette ki oly határozottan a chemia célját, mint Paracelsus. Nála a chemia csak eszköz a gyógyszerek kutatásában, elôdeinél tinctura-keresés, amely elsôsorban fémeket transmutál, de magától érthetôen az emberi életet is meghosszabbítja. A bölcsek köve mindenre jó.
A iatrochemia korszakánal lezárást a XVII-ik századra teszik, amikor Stahl megalapította a flogiszton-elméletet. Nem tûnik el nyomtalanul, mert Paracelsusnak ezután is akadt követôje, de a paracelsusi tanokat elnyomta az új elmélet.
A iatrochemikusok nagyobbrészt alkémisták voltak. Bár tisztultabb célt tûztek ki, az aranycsinálás mellett, Paracelsussal az élen, valamennyien kitartottak. Igaz, hogy egy részük csak elméletileg foglalkozott vele, más részük azonban laboratoriumokban kutatott utána.
Paracelsus élete
Philipus Aureolus Paracelsus Theophrastus Bombastus von Hochenheim svájci származású. 1493. december 17-én született Einsiedelnben. Atyja orvos volt. A gyógyászatra ô tanította. De a gyógyászaton kívül alkémiára és asztrológiára is megtanította. Egyetemi évei után Paracelsus nagy vándorutat tett, hogy megismerje a népies, titikos gyógyszereket. 1525-ben Bázelben telepedett le, ahol a magistratus nemsokára városi orvosnak és egyetemi tanárnak választotta meg. A bázeli tanárok tiltakoztak ugyan megválasztása ellen, de a magistratus ragaszkodott személyéhez.
A tanszéken Paracelsus elszánt újítónak mutatkozott. Elôadásait német nyelven tartotta. Ez nagy megrökönyödést keltett tanártársaiban és az orvosi körökben. Az orvosi tanulmányokat nem szabad és nem lehet más nyelven tanítani és magyarázni, mint latin nyelven. Sarlatánnak, vásári kofának nevezték. Tanítványai azonban kitartottak mellette.
1527. június 5-én kezdte meg elôadásait az egyetemen. A kinevezéssel felizgatott kedélyek még nem nyugodtak meg és máris újabb események hozták izgalomba tanártársait és a város orvosait. Szent János-napja érkezett el. Az akkori szokás szerint mindenütt tüzek égtek. Paracelsus tanítványaival sétált az úton, amikor egyszer egy tûzrakáshoz lépett s Avicenna "Canones medicinae" címû munkáját e szavakkal vetette tûzbe: "Amit én tôled kaptam, azt elvette a tûz és megsemmisült, de amit én tanítok, azt semmiféle tûz elemészteni nem fogja".1 E kijelentésre csak nagyobbodott a felháborodás. Lerombolni a tekintélyt több volt, mint amit egy orvos megengedhet magának. Erôsen megtámadták, de ô ellenságeinek vádjaira azt felelte: "Azt állítják rólam, hogy nem értem Avicennát és Galenust s fogalmam sincs, mit írtak ôk. Eljárásukat, tanaikat és írásukat sokáig tiszteletben tartottam, de beláttam, hogy nyomukban sem magam, sem társaim semmi hasznosat nem végezhetünk, azért más alapot voltam kénytelen keresni, amelyet fáradságos munka után meg is találtam". Ez az alap pedig a természet. Aki orvosi pályára lép, az ne Avicennát és Galenust tanulmányozza, hanem a természetet. Ott fogja megtalálni a gyógyító eszközöket. Csak azt jegyzem még meg, hogy a vita hihetetlenül elfajult. Gúnyversek, pamfletek jelentek meg és Cacophrastusnak nevezték el. De Paracelsus sem maradt adósuk. Nyers modora ugyancsak kiütközött válaszából. Azt mondta, hogy tanításában négy alappillér van: a filozófia, az asztrológia, az alkémia és az erény. Nem orvos, aki ezeknek birtokában nincs. "Ahogyan én a négy oszlopot magammal viszem, vigyétek ti is" – mondja ellenségeinek. "Utánam jöttök, de én nem utánatok, ti utánam, Avicenna, Galenus, Rhazes, Montaguana, Mesoé, utánam és nem én utánatok. Ti Párisból, ti Montpellier-bôl, ti Svábok, ti Meissenbôl, ti Kölnbôl, ti Bécsbôl és a Duna és Rajna folyó mentérôl, ti tengeri szigetek, te Itália, te Dalmácia, te Szarmata, te Athén, te görög, te arab, te izraelita, utánam és nem én utánatok, közületek senki sem marad el a hátsó sarokból, akire a kutyák ne jönnének, én fejedelem leszek és enyém lesz a fejedelemség és én vezetni fogom a fejedelemséget és megkötözlek benneteket az ágyékotoknál. Hogy tetszik nektek Cacophratus? Ezt a mocskot meg kell ennetek."
A vitát még jobban elmérgesítette iszákossága. Bázeli napjai meg voltak számlálva. Cornelius von Lichtenfels kanonok súlyos betegségbe esett. Az orvosok lemondtak életérôl. Paracelsust hivatta és 100 frt.-ot igért neki, ha kigyógyítja. Paracelsus kigyógyította, de a kanonok csak 6 frt.-ot adott neki. Paracelsus bevádolta. A városi magistratus a kanonoknak adott igazat. Most már üldözték Paracelsust. Elszászba, majd 1528-ban Colmarba menekült. Újra vándorolt. Hosszú út után Salzburgba érkezett, ahol 1541. szeptember 23-án meghalt.2Paracelsus gyógyszerei
Mint említettem, Paracelsus kimondta, hogy az alkémia célja nem aranycsinálás, hanem gyógyszer-készítés. Míg elôdei és kortársai fôként az egyszerû és könnyen elôállítható gyógyszerekkel gyógyítottak, addig ô minden jobban ismert chemiai és növényi anyaggal megpróbálkozott. Az orvosok mai is sok olyan gyógyszerrel gyógyítanak, amelyet elôször Paracelsus alkalmazott. Így ô ajánlotta a neutralis ólomacetatot [Pb(C2H3O2)2] és a rézgálicot (CuSO4 · 5 H2O). De ô használta elôször a fémes kénesôt [higanyt] bizonyos betegségeknél, továbbá több kénesô-készítményt, mint a mercurichloridot (sublimat, HgCl2), mercurochloridot (calomel, HgCl), egy bázikus mercurisulfátot, amelyet abban az idôben "Turpetum minerale" néven ismertek (HgSO4 · 2HgO), mercuriammoniumchloridot (Hydrargyrum praecipitatum album, HgNH2Cl), továbbá a vörös mercurioxydot (HgO). Ô vezette be végül a gyógyászatba a kéntejet [kalcium-poliszulfidok], a különbözô vassókat és több antimon-készítményt. Rámutatott arra, hogy a legerôsebb mérgek is, kellô óvatosság mellett, hasznosak lehetnek. Így alkalmazta ô belsôleg a kénsavat (?), külsôleg pedig az arsentrioxydot.
A gyógynövényekbôl erôs kivonatokat készített, amelyeket a növény helyett mint quintessentiákat adagolt. Számos tincturát, essentiát, extractumot, decoctumot készített csaknem minden, akkor ismert betegség ellen. A gyógyszereket jórészt cukorral édesítette.
Azokat a gyógyszereket, amelyeket barangolása alatt ismert meg, a maga belátása szerint módosította. De ezzel korántsem merült ki a kincsestára.
Paracelsus felfogása a betegségekrôl
... Paracelsus elem-elméletét kiterjesztette az emberi szervezetre is. Eszerint az emberi test is kénbôl, sóból és mercuriusból épül fel, azonban hozzáteszi, hogy az emberi test minden részének különleges kénje, sója és mercuriusa van. Ha ez a három principium a testben egyensúlyban van, a szervezet egészséges. Ha azonban az egyik kiválik s a többieket elnyomja, betegség áll elô. Így kén kiválására lázas betegségek és pestis lép fel, sókiválás esetén hasmenés és vízkór következik be, míg mercurius kiválására búskomorság, eszelôsség vagy bénaság jelentkezik. A betegségeknek ezek a közelebbi okai, a távolabbiak a csillagok állása, amelyek a levegôt más betegségekkel fertôzhetik.
...a törzs izzadása antimoniás jellegû, az orr váladéka markasitos jellegû, a karon és lábon fellépô izzadás arsenikus jellegû. E felfogás szerint tehát a test szervei a chemiai testek tulajdonságaival állanak összefüggésben.
Tanaiban egészen különleges az u.n. tartarus. Alatta a testben levô nedvek sûrûsödését értette, ami sok betegségnek szülôanyja. A nedvekben oldott anyagok ugyanis a sûrûsödés következtében kiválnak és ez a kivált anyag idézi elô a betegséget. Ez okozza a test merevedését, a vese- és májbajokat, a köszvényt, podagrát. Ennek tulajdonítja a testben képzôdô epe-, vese- és hólyagköveket.
Paracelsus azt mondja, hogy miként a levegôben szilfidek, a vízben nimfák, a föld alatt pygmaenek, a tûzben szalamanderek, tehát különféle szellemek élnek, akként az emésztésnél is egy különleges szellem mûködik közre, az archeus. Az archeus mindent betölt a földön és eljut a gyomorba is. A gyomorban az ételekbôl a tápanyagokat elkülöníti a hasznavehetetlen anyagoktól. Az elsô azután a szervezetben felszívódik és a vérbe kerül s onnét a test minden részébe. Az archeus szellem, amelynek mûködését az ember nem irányíthatja. Ha az archeus mûködése kimarad, a szervezetben bomlás áll elô s betegség lép fel. [...]
1. Peukert: Theoph. Parac. v. Hochenheim, 1928.
2. R. I. Hartmann: Theoph. v. Hochenheim, Stuttgart, 1904. – Fr. Mook: Theoph. Parac. Würzbuch. 1876. – R. Netzhammer: Das Wissenswerthe ü. Parac. Leben, Lehr. u. Schrift. Einsiedeln, 1901. – Fr. Strunz: Theoph. Parac. Jena, 1903. – B. Aschner: Paracelsus, Jena.
Írta : Dr. Szathmáry László.
Aki figyelemmel tanulmányozza a napló feljegyzéseit, annak bizonyára feltûnik, hogy a kézirat felette vegyes tartalmú. Van benne bányászati, kohászati, pénzverôi, gyógyászati, chemiai és alkémiai leíráson kívül sok személyi vonatkozás is. Ezek a részek néhol összeilleszkednek, egymásból logikusan következnek, de jórészük összefüggéstelenül, elkülönülve áll. Ez a megfigyelés adta azt a gondolatot, hogy kutassam a különálló részek származását, hogy keressem azt a szöveget, amelybôl Kolozsvári fordított. Sejtelmem bevált. Aquinoi Szent Tamás alkémiai munkájában sikerült megtalálnom egy recept eredeti szövegét.
Aquinoi Szent Tamás, eltekintve egyházi mûködésétôl és érdemeitôl, a legkiválóbb alkémisták egyike, aki filozofálással gondolta az aranycsinálás kérdését elôbbre vinni.2 Tervezte ugyan, hogy kísérletezni is fog, mert egyik munkájában így ir: "Kísérletet fogok végezni, ha lesz hozzá szükséges idôm és megfelelô helyem", de a terv csak terv maradt, mert ugyanezen könyvének végén lemondóan írja: "én oly testi gyengeségben szenvedek, hogy a kísérleteket sohasem fogom tudni végbe vinni sürgôs szükség nélkül".
Aquinoi Szent Tamás3 elôkelô grófi család sarja. 1224-ben vagy 1227-ben született a roccasiccai várban Aquino mellett (Olaszország). Mint 17 éves ifjú szülei akarata ellenére belépett a dominikánus rendbe, ahol csaknem fogságban volt két évig. Ekkor a rend beleegyezésével Kölnbe ment,Albertus Magnus-hoz, tanulni.4 Szorgalmasan hallgatta elôadásait s tôle tanulta meg az alkémiát szeretni. Albertus Magnus nagyon megkedvelte a fiatal szerzetest, de Szent Tamás is a legnagyobb hálával emlékezik meg róla csaknem minden könyvében. Tanulmányai végeztével Párizsba ment, majd Bolognába, Pizába, Rómába s végül Nápolyba. Tanulmányai alatt olyan széleskörû tudásra tett szert, hogy Doktor Angelicus-nak nevezte a nép. Sok helyen tanított, sokat írt. A halál vándorlás alatt érte, 1274-ben, a fossanuovai cisztercita rend házában. Szent élete folytán 1323-ban a pápa a szentek sorába iktatta.
Aguinoi Szent Tamás-nak több alkémiai munkája maradt, amelyek hosszú idôn át nagy népszerûségnek örvendtek az adeptusok között és sok kiadást értek meg. Bizonyos, hogy a késôbbi idôkben neve alatt sok hamisítvány jelent meg, de munkáinak nagy része hiteles. Nincs okunk hitelességüket kétségbe vonni, mert az nem ok, hogy szent életû volt, s mint ilyen nem foglatkozhatott alkémiával. Tudjuk jól, hogy éppen a dominikánusok voltak az alkémiának legnagyobb mûvelôi. Albertus Magnus, Vincentius Bellovacentis, Albert von Bollsädt és sokan mások e rendhez tartoztak. Aquinoi Szent Tamás, Albertus Magnus-nak, a legnagyobb alkémistának kedvenc tanítványa volt, el sem képzelhetô, hogy mester és tanítvány között errôl a mindig aktuális témáról beszéd ne lett volna. Ellenkezôleg a mester olyan mélyen járó filozofálással bizonyította az aranycsinálás lehetôségét, hogy Aquinoi Szent Tamás, ha nem volt még alkémista, azzá lett. Igaz, hogy III. Honorius pápa az alkémia mûvelését eltiltotta, de nem a filozofálást. A fémek természete s a transzmutálás természettudomány volt, s ezt mûvelni nemcsak szabad, hanem szükséges is volt. Csak a tudományba kapaszkodó csalók hozták rossz hírbe s csúsztatták le az igaz útról. Egyébként egyházilag hitelesnek elismert munkáiban is sok szó esik alkémiáról jeléül annak, hogy a kérdés érdekelte.5
Alkémiai dolgozatainak nagyobb része késôbb a "Theatrum chemicum" címû gyûjteményes munkában jelent meg.
Aguinoi Szént Tamás munkái eljutottak Kolozsvári Cementes János-hoz is. Kolozsvári, aki az írnivalóit naplószerûen jegyezte fel nagy évkihagyások mellett, 1574 elôtt kaphatta a könyvet kezéhez. A könyvben található aranycsináló recept annyira kedvére való volt, hogy lefordította.
A fordítást alább közlöm. Az elsô rovatban álló fordítást magam eszközöltem, a másik Kolozsvári-é, mai kiejtés szerint átírva. Fordításom szigorúan ragaszkodik az eredeti szöveghez, Kolozsvári-é szabadabb. A kettôt azért állítottam együvé, hogy mindenki maga gyôzôdjék meg a fordítás hûségérôl. Ma nagyon nehéz megállapítani, hogy Kolozsvári melyik kiadást használta. Valószínû, hogy a kis eltérés a szövegek között innét származik. De nézzük a fordítást.
| Végy, Isten nevében, egy fontot ezen kénbôl; dörzsöld szét erôsen márványkôn és itasd át 1½ font igen tiszta olajjal, amelyet a philosophusok használnak; csinálj az egészbôl egy massát, amelyet kis üstbe teszel és tûzben felolvasztasz. Ha vörös habot látsz felszállni, vedd le a tömeget a tûzrôl, engedd a habot leszállni egy vaslapáttal való állandó kavarás mellett, akkor tedd az egész massát újra tûzre és ismételd meg az eljárást addig, amíg mézsûrû anyagot nem kapsz. Öntsd akkor ismét márványra, ahol azonnal megalvad, mint a hús vagy fôzött máj, akkor vágd fel több köröm nagyságú darabra és hozd össze azonos súlyú koncentrált borkôolajjal és kb. két órán át tartsd ismét tûzben.Azután zárd be az egészet egy üvegedénybe, amelyet a bölcsesség kittjével jól elzártál és hagyd három napig és három éjen át lassú tûzön; | Rp. egy librum kénkövet és ôröld meg jól egy kövön és mind itasd régi és tiszta egy librum közolajjal, mindaddig, míg nem olyan mint egy pastum, annak utánna tedd azt egy vasserpenyôbe gyenge tûzön, hogy mind dissolváltassák és mikor látod feltajtékozni, vedd el a tûzrôl és ismét tedd a tûzre, hogy lassan forrjon, hogy legyen sûrû, mint egy méz; annak utána tedd ezt a sûrût egy hideg márványkôre és mindgyárt megcongelláltatik és lészen olyan, mint egy lép, vedd azt és ismét tedd egy tiszta vasserpenyôbe és tégy a serpenyôbe annyi jó tartaromolajat és hagyd a kettôt így megolvadni és össze miskuálni úgy mint két óráig.Annak utána tedd egy urinálba ki belutaltatott jóforma agyaggal és tedd közép tûzre három természet szerint való napig; |
| Ezután tedd az edényt ezen folyadékkal együtt három napig hideg vizbe, akkor vagdald fel az anyagot újra köröm nagyságú darabokra és helyezd el egy üveg desztilláló-edénybe és szedôt tégy elé. Egy fehér tejszerû folyadékot kapsz, amely valódi lac virginis.Ha ezt a folyadékot ledesztilláltad, erôsítsd a tüzet és öntsd másik edénybe. Azután végy léget, amely a legtisztább és legtökétetesebb levegôhöz hasonló, mert tüzet tartalmaz, kalcináld kemencében ezen fekete földet, amely a desztilláló-edény alján visszamaradt, amíg oly fehér nem lesz, mint a hó, öntsd azt kétszer ismételten desztillált vízbe, úgy hogy egy izzó, de háromszor eloltott vékony rézlemez azáltal tökéletesen megfehéredik. Csináld ezt azután úgy a vízzel, mint a léggel és a harmadik desztillálásnál az egész olajat és az egész tinkturát a desztilláló-lombik alján a tûzhöz hasonlónak találod. Kezdj hozzá másodszor és harmadszor és gyûjtsd össze az olajat: azután vedd a tüzet, amelyet a desztilláló-lombik alján találtál, mintha fekete, puha vér lenne, vedd desztillálás végett és vizsgáld rézlemezzel, amint ezt a folyadékkal tetted és akkor birtokodban van egy eljárás a négy elem elválasztására. De az ôket egyesítô módszert senki sem ismeri. | Annak utána vedd el a tûzrôl és hagyd meg lassan-lassan hidegülni és mikoron hideg volna tedd nagyobb edénybe, amely edény rakva hideg vizzel, melyben álljon három napig, hogy megnedvesüljön annak utána tedd egy lutált töküvegbe desztillálásra az alombicom által, gyenge tüzön és jô ki belöle fehér viz, mint egy tej, mely viz neveztetik lac virginisnek. Annak utána nagyobbítsd meg az tüzet, mikor látod az elsô fehér vizet megveresedni és tégy más receptaculomot alája, melyben megyen aranyszinû viz, ki hivatik aiernek, foglalván ô magában tüzet a föld pedig amely megmarad a töküvegnek fenekén kalcináld meg a kalcináló kemencében, míg nem legyen fehér miképen az hó, melyet tarcs meg, mert ez a dologhoz igen szükséges. Ennek utána vedd a tejszinû vizet, mely hivatik lac virginisnek és desztilláld meg hatszor miglen a veres rézplé kibetétetik megfehéredik mind kivül mind belül. Ennek utána vedd a másik aranyszinû vizet ki mondatik aiernek ezt desztilláld háromszor és a harmad desztillatioba találsz tüzet a töküveg fenekén, mely által látod az elementumokat megváltoztatni. Ezt a tüzet tartsd meg. |
Aguinoi Szent Tamás olajat ír, amelyet Kolozsvári Cementes közolajnak fordít. Ez sem hetyes, mert Szent Tamás hozzáteszi, hogy olyan olajat kell használni, aminôvel a filozófusok dolgoznak. Hogy mi legyen ez, arról nem nyilatkozik, de akik alkémiával foglalkoznak, tudják, hogy az aranycsinálók olaj alatt sok olyan anyagot értettek, amelynek a zsírhoz semmi köze, pl. olaj volt az a víz is, amelyet a vérbôl desztilláltak. Valószínûleg itt arról az olajról van szó, amelyet len-, kender-, dióolajból készítettek, úgy hogy tégladarabokon bontás mellett hevítették. Az átdesztilláló kozmásolaj volt tehát Szent Tamás olaja, mert a filozófusok ezzel dolgoztak. Neve: oleum laterinum.
A receptben elôforduló harmadik nyersanyag a borkôolaj, amelyet Kolozsvári Cementes tartarumolaj szóval ad vissza. Alatta borkô elégetése által nyert káliumkarbonát értendô, amely higroszkopikus víztôl szétfolyt.
A recept szerint a három anyagot bizonyos elôkészület után desztillálni kell, amikor fehér víz gyûlik össze a szedôben, a "lac virginis". Az olaj finoman emulgeálva vízben valóban fehér.
Azután levegôt kell hozzávezetni, amíg a fekete föld fehér nem lesz, vagyis amíg a szerves anyagból keletkezett szén teljesen el nem ég a retortában. Kolozsvári Cementes ezt a szövegrészt teljesen félreértette. Még aranyszínû vizet is fog fel, amelyet aiernak nevez. Pedig ez az aier nem más, mint levegô. Most már ezt a rejtélyes szót is, ami annyi kutatónak okozott fejtörést, jól megérthetjük. Nem folyadék az, hanem levegô. Ám Aquinoi Szent Tamás sokkal többet mond, mikor ezt írja : "Azután végy léget, amely a legtisztább és legtökéletesebb levegôhöz hasonló, mert tüzet tartalmaz". E mondatban oxygénben dúsabb levegôre kell következtetnünk. Egy gáz, amely a tüzet fokozza, hasonló a levegôhöz, de annál tisztább és tökéletesebb, más nem lehet, csak az oxygén, amely egyben a fekete földet (a képzôdött szenet) fehérre (hamura) égeti. Ha ez igaz, akkor Szent Tamás ismerte az oxygén élénkítô tulajdonságát. Mindenesetre ez további kutatást igényel.
Aguinoi Szent Tamás receptjének lényege rezet arzénnel fehéríteni, ezüstté alakítani. Ám a receptet Kolozsvári Cernentes nem értette jól át. Ô a gyakorlat embere, nem az elméleté. A filozofálás gyenge oldala volt, a receptet pedig sohasem csinálta meg.
A közölt receptfordítás nem teljes. Néhány mondat még hiányzik. Ám Kolozsvári innét kezdve nem fordít, hanem kivonatol, de az értelmet jól adja vissza.
Van még néhány része kéziratának, amely fordítás vagy kivonatolás, ma azonban még nem áll módomban megjelölni az eredeti szöveget.
Végezetül még csak annyit, hogy a szövegfordítás az 1570-es években történhetett, a recept tehát a legrégibb magyar alkémiai tárgyú fordítás.
1. Nemzeti Múzeum kézirattárából 484, okt. Hung.
2. Meyrink: Thomas von Aquino Abhand. ü. d. Stein der Weisen. 1925. München.
3. Schmieder: Alchemie. Halle 1832. 137 l.
4. Kopp: Die Alchemie, Braunschweig 1886. 17 l.
5. Sancti Thom. Aqui. in quatuor libros sententiarum Petri Lombardi 1659.
http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/histchem/alkem/tart.html#Paracelsus
A régi krónikák tanúsága szerint egykor Magyarországon is számos tekintélyes alkimista tevékenykedett, s több híres uralkodó, egyházi méltóság és polihisztor is érdeklődött az arany előállítását, valamint az örök fiatalságot ígérő titkos tudás iránt. Zsigmond király hitvesét, Cillei Borbálát egyenesen „alkimista királyénak” titulálták, míg az egyik legjelentősebb alkimista könyvtárat Bercsényi Miklós kuruc generális birtokolta. Az ősi tudomány I. Ferenc császárt is élénken foglalkoztatta, pedig felesége, Mária Terézia kíméletlenül üldözte a „mágikus mesterkedés” gyakorlóit.
Az alkimistákról először a mesékből és legendákból ismert csúcsos süvegű, bő köpönyegbe burkolózó, ősz hajú mágus jut az eszünkbe, aki titokzatos lombikokkal, tégelyekkel és fiolákkal telezsúfolt laboratóriumában kutatja az anyag átalakítását és nemesítését, a transzmutációt célzó eljárásokat. Az ókor és a középkor alkimistái olyan elixírt, a „bölcsek kövét” próbálták előállítani, amely nem csupán aranyat és ezüstöt varázsol a közönséges fémekből, hanem csodálatos gyógyító erővel, misztikus hatalommal és halhatatlansággal is felruházza tulajdonosát. Az ősi tudáson alapuló, hermetikus világnézetre épülő középkori alkímia ugyan szoros kapcsolatban állt az ezoterikus eszmékkel és a vallásos filozófiával, de a tudományban jártas személyeket is vonzotta, s ezzel „mellesleg” megalapozta a modern kémia tanait.
Mágikus mesterkedés
A Magyarországon tevékenykedő alkimistákat egy 1273-ban kelt pápai határozat említi először, amely a pesti domonkos szerzeteseket eltiltotta az alkimista kísérletektől. E rendelkezés ellenére később több tekintélyes egyházi személyiség is behatóan foglalkozott az aranykészítés mesterségével. Az első név szerint ismert magyar alkimista Erdélyi János (1463–1500), a menedékszirti rendház apátja, akit az egyházi és a szegénységi fogadalom sem zavart abban, hogy a kolostor falai között végezzen „mágikus kísérleteket”, ezért a karthauzi rend felfüggesztette tisztségéből. Az udvari méltóságot is viselő esztergomi érsek, Oláh Miklós (1493–1568) Németalföldön ismerkedett meg a kor legnevesebb alkimistáival, és fennmaradt levelezése bizonyítja, hogy humanista gondolkodóként maga is előszeretettel próbálkozott a transzmutációval. A természettudomány iránt is érdeklődő Lippay György (1600–1666) hercegprímás pedig egy díszes albumban foglalta össze az alkímiával kapcsolatos ismereteket, amelyben az arany mesterséges előállításához szükséges elméleti tudás fontosságát hangsúlyozta.
A 15. században élt Szebeni Menyhért Miklós egy 1617-ben Frankfurtban kiadott könyvben tizenkét nemzet leghíresebb alkimistái között szerepel, és arcképe – Melchior Cibinensis aláírással – a címlapon is látható. A II. Ulászló, majd II. Lajos udvari alkimistájaként tevékenykedő áldozópap az egyetlen magyar nyelvű alkimista mise szerzője. A kifejezetten „mágikus céllal” írt művel nem csupán a „test és a lélek üdvét”, hanem az országot elfoglaló török sereg legyőzését is a bölcsek kövével azonosított szentostyától remélte, amit a hívők erősítésképpen magukhoz vettek. A mohácsi vész után azonban nem érezhette magát biztonságban Magyarországon, és Prágába menekült, ahol megszállottan folytatta tovább kutatásait. Emiatt megcsappant jövedelmét csalással és pénzhamisítással próbálta kiegészíteni, de a ténykedésére kezdettől fogva kritikusan tekintő I. Ferdinánd elfogatta és lefejezés általi halálra ítélte. Elkobzott iratai között maradt fenn az utókorra egy általa írt könyv, amelyben meglehetősen homályos és képletes módon örökítette meg az alkímiával kapcsolatos receptjeit.
Alkímia a királyi udvarban
A gazdag aranylelőhelyekkel rendelkező Magyarországot egykor több tekintélyes külföldi alkimista – így a svájci Paracelsus vagy az angol John Dee – is meglátogatta, és a királyi udvarban is számos nevezetes alkimista tevékenykedett. Luxemburgi Zsigmond özvegye, az arany iránti mérhetetlen és csillapíthatatlan vágyáról ismert Cillei Borbála (1392–1451) a csehországi Königgrätz várában sajátította el a laboratóriumi műveleteket, majd tizenkét éven át foglalkozott alkímiai kísérletezéssel, és hamis aranyaival több kereskedőt is félrevezetett. Egy korabeli cseh alkimista, Johann von Laaz azt állítja, hogy a hírhedt „alkimista királyné” a szeme láttára hajtott végre szertartást, s az így kapott ötvözet a legtisztább aranyra emlékeztetett, de a megolvasztás után újra elveszítette a színét.
Egy-egy szélhámos szintén az anyagi haszonszerzés reményében kereste fel a királyi udvart: Mátyás király számára például Marsilius Ficinus készített „az életet meghosszabbító aranyvizet”, de az uralkodó olyan gyorsan penderítette ki várából a jutalomra éhes olaszt, hogy meg sem állt Itália határáig. Az 1572-ben magyar királlyá koronázott II. Rudolf fantáziáját azonban már élénken foglalkoztatta az ősi tudomány, sőt, prágai palotájában egyedül is végzett alkimista kísérleteket. A korabeli alkimistákkal Rákóczi Zsigmond és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is szoros kapcsolatot ápolt. Bercsényi Miklós kuruc generális a legjelentősebb alkimista műveket őrizte a könyvtárában, s még a harcokba is magával vitte a ládáját, amelyben a kísérleti eszközeit tárolta.
Mária Terézia 1768-ban rendelettel tiltotta meg az „alkímiai tevékenységet”, de feltehetően kevés sikerrel, hiszen míg férje, I. Ferenc német császár a rózsakeresztes rend tagjaként tanulmányozta a mágikus tanokat, addig a bécsi nemesi testőrségben szolgáló Bárótzi Sándor (1735–1809) az egyetlen magyar nyelvű, nyomtatásban megjelent alkimista regényben foglalta össze a titkos tudomány nézeteit és fejlődését. A mostani adeptus vagyis a szabadkőmívesek valóságos titka című, 1810-ben kiadott könyv valójában egy francia szöveg fordítása, amelyhez a neves testőríró egy 70 oldalas bevezetőt írt az alkímia védelmére.
Tudományos érdeklődés
A magyar alkímia képzeletbeli arcképcsarnokát számos ma már elfelejtett tudós portréja is díszíti. Az erdélyi származású Bánfihunyadi János (1576–1646) Londonban telepedett le, és 1608-tól a világhírű Gresham Collegium tanársegédeként játszott fontos szerepet a tudomány fejlődésében. A korabeli Európa legismertebb tudósai között számon tartott vegyészt a hermetikus filozófia is érdekelte. Kortársai szerint az egyetem laboratóriumában tanulmányozta a kísérleti módszereket, s „fordított alkimistaként” megtalálta a titkot, hogyan lehet aranyból és ezüstből higanyt előállítani, de az ólom és a kén átalakításával is próbálkozott.
A kiváló történet- és földrajztudós, Bél Mátyás (1684–1749) népszerű munkássága mellett az alkímia iránt is komolyan vonzódott, s ezzel kapcsolatos ismereteiről naplót is vezetett. A híres polihisztor magyarázta meg első ízben a vasból rezet „varázsoló” besztercei bányavíz különleges tulajdonságait, és egy olyan speciális készüléket szerkesztett, amellyel megakadályozta a salétrom és a kén robbanását. Az irodalommal, csillagászattal és mágiával egyaránt foglalkozó Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) a pesti szabadkőműves páholy tagjaként a világ legnagyobb alkimistáiról – avagy „a bölcsesség mestereiről” – írt könyvet, amely egyben a hermetikus tudomány végső fellángolását is jelképezi. S bár a „mágikus mesterkedés” látszólag eltűnt a történelem süllyesztőjében, az alkímia emlékeit és eredményeit a mai napig őrzi a „hőskor” legjelentősebb vívmánya, maga a laboratórium.PRUSINSZKI ISTVÁN
EREDETILEG MEGJELENT
A HIHETETLEN! MAGAZIN 2009. NOVEMBERI SZÁMÁBAN
A titokzatos Saint-Germain grófAz újkori alkímia legvitatottabb és legellentmondásosabb alakja, a 18. században élt Saint-Germain gróf valódi származását és kilétét a mai napig rejtély övezi. A rendkívüli műveltséggel, páratlan nyelvtehetséggel és művészi adottságokkal rendelkező, a mágiában és a hermetikus tanokban egyaránt jártas személyiség állítólag II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem törvénytelen fiaként látott napvilágot, és királyokat megszégyenítő gazdagság birtokában volt. A különös életmódja és szokásai révén egész Európában ismert kalandorról elterjedt, hogy a szabadkőműves mozgalom és a rózsakeresztes rend nagymestereként az életelixír birtokába jutott, ezért „soha nem hal meg és mindent tud”. A titokzatos Saint-Germain gróf egyetlen fennmaradt kézirata a „legszentebb bölcsességeket” tartalmazó La Trés Sainte Trinosophie, amely a hermetikus hagyományokat foglalja össze, és szimbolikája a mai napig megfejtésre vár.
Misztikus kiállítás
A várpalotai Magyar Vegyészeti Múzeumban 2008-ban nyílt új állandó kiállítás a magyarországi alkímia történetéről. A 15. században épült Thury-vár első emeletén található, misztikus hangulatot árasztó kiállítótérben berendezett „titkos műhely” számos korabeli üveg-, kerámia- és fémeszköz másolatával, alkimista kemencével, valamint a legelterjedtebb szimbólumokkal, elemjelölésekkel és ábrázolásokkal ismerteti meg az egyedülálló tárlat látogatóit. A budai Arany Sas Patikamúzeum az alkímia és a gyógyászat kapcsolatát mutatja be, amely meghatározó szerepet játszott a reneszánsz kor tudományos életében, és a 16. században kifejlesztett alapvető kémiai eljárásokat követően különült el egymástól.
http://misztikusvilag.blog.hu/2014/02/05/magyar_alkimistak
In the second decade of the twenty-first century, alchemy is not only about the transmutation of metals, but the shift in consciousness that returns us from the physical to the non-physical.
Throughout its history, alchemy has shown a dual nature. On the one hand, it has involved the use of chemical substances and so is claimed by the history of science as the precursor of modern chemistry. Yet at the same time, alchemy has, throughout its history, also been associated with the esoteric, spiritual beliefs of Hermeticism and thus is a proper subject for the historian of religious thought. Such an approach is complemented by the psychological studies of Carl Jung, which correlate alchemical symbolism with the development of the psycho-religious life of the individual.
Powerful Sacred Jewelry and Talismans
Masterfully Crafted by the Known Artist - David Weitzman
 |  |  |
Sun Talisman | The Flower of Life | The Merkaba |
David's work harnesses the power of spiritual symbols and sacred geometry from around the world to bring those wearing them health, happiness, vitality, abundance, excitement, and above all - love. David's jewels are meticulously crafted to work on conscious and subconscious levels to inspire people's lives. David's Work is based on Sacred Geometry, Kabbalah, Astrology Talismans,Buddhism and other ancient cultures.
| ||
Alchemy was practiced in Mesopotamia, Ancient Egypt, Persia, India, Japan, Korea and China, in Classical Greece and Rome, in the Muslim civilizations, and then in Europe up to the 19th century in a complex network of schools and philosophical systems spanning at least 2,500 years.
In the history of science, alchemy refers to both an early form of the investigation of nature and an early philosophical and spiritual discipline, both combining elements of chemistry, metallurgy, physics, medicine, astrology, semiotics, mysticism, spiritualism, and art all as parts of one greater force.
Alchemy is an ancient path of spiritual purification and transformation; the expansion of consciousness and the development of insight and intuition through images. Alchemy is steeped in mysticism and mystery. It presents to the initiate a system of eternal, dreamlike, esoteric symbols that have the power to alter consciousness and connect the human soul to the Divine.
The early Arabs made significant contributions to alchemy, such as by emphasizing the mysticism of numbers (quantities and lengths of time for processes). The Arabs also gave us the term 'alchemy', from the Arabic term 'alchimia', which loosely translated means 'the Egyptian art'.
During medieval and Renaissance times, alchemy spread through the Western world, and was further developed by Kabbalists, Rosicrucians, astrologers and other occultists. It functioned on two levels: mundane and spiritual. On a mundane level, alchemists sought to find a physical process to convert base metals such as lead into gold. On a spiritual level, alchemists worked to purify themselves by eliminating the "base" material of the self and achieving the 'gold' of enlightenment.
By Renaissance times, many alchemists believed that the spiritual purification was necessary in order to achieve the mundane transformations of metals.
The alchemists relied heavily upon their dreams, inspirations and visions for guidance in perfecting their art. In order to protect their secrets, they recorded diaries filled with mysterious symbols rather than text. These symbols remain exceptionally potent for changing states of consciousness.
Alchemy is a form of speculative thought that, among other aims, tried to transform base metals such as lead or copper into silver or gold and to discover a cure for disease and a way of extending life.
Alchemy was the name given in Latin Europe in the 12th century to an aspect of thought that corresponds to astrology, which is apparently an older tradition. Both represent attempts to discover the relationship of man to the cosmos and to exploit that relationship to his benefit. The first of these objectives may be called scientific, the second technological.
Nature and Significance
Evidence from ancient Middle America (Aztecs, Mayans) is still almost nonexistent; evidence from India is tenuous and from ancient China, Greece, and Islamic lands is only relatively more plentiful.
A single manuscript of some 80,000 words is the principal source for the history of Greek alchemy.
Chinese alchemy is largely recorded in about 100 "books" that are part of the Taoist canon.
Nor is it really clear what alchemy was (or is). The word is a European one, derived from Arabic, but the origin of the root word, chem, is uncertain. Words similar to it have been found in most ancient languages, with different meanings, but conceivably somehow related to alchemy. In fact, the Greeks, Chinese, and Indians usually referred to what Westerners call alchemy as "The Art," or by terms denoting change or transmutation.
The Chemistry of Alchemy
Mercury, the liquid metal, certainly known before 300 BC, when it appears in both Eastern and Western sources, was crucial to alchemy. Sulfur, "the stone that burns," was also crucial. It was known from prehistoric times in native deposits and was also given off in metallurgic processes (the "roasting" of sulfide ores).
Mercury united with most of the other metals, and the amalgam formed colored powders (the sulfides) when treated with sulfur. Mercury itself occurs in nature in a red sulfide, cinnabar, which can also be made artificially. All of these, except possibly the last, were operations known to the metallurgist and were adopted by the alchemist.
The alchemist added the action on metals of a number of corrosive salts, mainly the vitriols (copper and iron sulfates), alums (the aluminum sulfates of potassium and ammonium), and the chlorides of sodium and ammonium. And he made much of arsenic's property of colouring metals. All of these materials, except the chloride of ammonia, were known in ancient times.
Known as sal ammoniac in the West, nao sha in China, nao sadar in India, and nushadir in Persia and Arabic lands, the chloride of ammonia first became known to the West in the Chou-i ts'an t'ung ch'i, a Chinese treatise of the 2nd century AD.
It was to be crucial to alchemy, for on sublimation it dissociates into antagonistic corrosive materials, ammonia and hydrochloric acid, which readily attack the metals. Until the 9th century it seems to have come from a single source, the Flame Mountain (Huo-yen Shan) near T'u-lu-p'an (Turfan), in Central Asia.
Finally, the manipulation of these materials was to lead to the discovery of the mineral acids, the history of which began in Europe in the 13th century. The first was probably nitric acid, made by distilling together saltpetre (potassium nitrate) and vitriol or alum. More difficult to discover was sulfuric acid, which was distilled from vitriol or alum alone but required apparatus resistant to corrosion and heat. And most difficult was hydrochloric acid, distilled from common salt or sal ammoniac and vitriol or alum, for the vapours of this acid cannot be simply condensed but must be dissolved in water.
Goals
Alchemy was not original in seeking these goals, for it had been preceded by religion, medicine, and metallurgy. The first chemists were metallurgists, who were perhaps the most successful practitioners of the arts in antiquity. Their theories seem to have come not from science but from folklore and religion. The miner and metallurgist, like the agriculturalist, in this view, accelerate the normal maturation of the fruits of the earth, in a magico-religious relationship with nature. In primitive societies the metallurgist is often a member of an occult religious society.
But the first ventures into natural philosophy, the beginnings of what is called the scientific view, also preceded alchemy. Systems of five almost identical basic elements were postulated in China, India, and Greece, according to a view in which nature comprised antagonistic, opposite forces--hot and cold, positive and negative, and male and female; i.e., primitive versions of the modern conception of energy. Drawing on a similar astrological heritage, philosophers found correspondences among the elements, planets, and metals. In short, both the chemical arts and the theories of the philosophers of nature had become complex before alchemy appeared.
Regional Variations
Chinese AlchemyAlthough non-Chinese influences (especially Indian) are possible, the genesis of alchemy in China may have been a purely domestic affair. It emerged during a period of political turmoil, the Warring States Period (from the 5th to the 3rd century BC), and it came to be associated with Taoism--a mystical religion founded by the 6th-century-BC sage Lao-tzu--and its sacred book, the Tao-te Ching ("Classic of the Way of Power"). The Taoists were a miscellaneous collection of "outsiders"--in relation to the prevailing Confucians--and such mystical doctrines as alchemy were soon grafted onto the Taoist canon. What is known of Chinese alchemy is mainly owing to that graft, and especially to a collection known as Yün chi ch'i ch'ien ("Seven Tablets in a Cloudy Satchel"), which is dated 1023. Thus, sources on alchemy in China (as elsewhere) are compilations of much earlier writings.
The oldest known Chinese alchemical treatise is the Chou-i ts'an t'ung ch'i ("Commentary on the I Ching"). In the main it is an apocryphal interpretation of the I Ching ("Classic of Changes"), an ancient classic especially esteemed by the Confucians, relating alchemy to the mystical mathematics of the 64 hexagrams (six-line figures used for divination). Its relationship to chemical practice is tenuous, but it mentions materials (including sal ammoniac) and implies chemical operations.
The first Chinese alchemist who is reasonably well known was Ko Hung (AD 283-343), whose book Pao-p'u-tzu (pseudonym of Ko Hung) contains two chapters with obscure recipes for elixirs, mostly based on mercury or arsenic compounds.
The most famous Chinese alchemical book is the Tan chin yao chüeh ("Great Secrets of Alchemy"), probably by Sun Ssu-miao (AD 581-after 673). It is a practical treatise on creating elixirs (mercury, sulfur, and the salts of mercury and arsenic are prominent) for the attainment of immortality, plus a few for specific cures for disease and such other purposes as the fabrication of precious stones.
Altogether, the similarities between the materials used and the elixirs made in China, India, and the West are more remarkable than are their differences. Nonetheless, Chinese alchemy differed from that of the West in its objective. Whereas in the West the objective seems to have evolved from gold to elixirs of immortality to simply superior medicines, neither the first nor the last of these objectives seems ever to have been very important in China.
Chinese alchemy was consistent from first to last, and there was relatively little controversy among its practitioners, who seem to have varied only in their prescriptions for the elixir of immortality or perhaps only over their names for it, of which one Sinologist has counted about 1,000. In the West there were conflicts between advocates of herbal and "chemical" (i.e., mineral) pharmacy, but in China mineral remedies were always accepted.
In Europe, there were conflicts between alchemists who favoured gold making and those who thought medicine the proper goal, but the Chinese always favoured the latter. Since alchemy rarely achieved any of these goals, it was an advantage to the Western alchemist to have the situation obscured, and the art survived in Europe long after Chinese alchemy had simply faded away.
Chinese alchemy followed its own path. Whereas the Western world, with its numerous religious promises of immortality, never seriously expected alchemy to fulfill that goal, the deficiencies of Chinese religions in respect to promises of immortality left that goal open to the alchemist. A serious reliance on medical elixirs that were in varying degrees poisonous led the alchemist into permanent exertions to moderate those poisons, either through variation of the ingredients or through chemical manipulations.
The fact that immortality was so desirable and the alchemist correspondingly valued enabled the British historian of science Joseph Needham to tabulate a series of Chinese emperors who probably died of elixir poisoning. Ultimately a succession of royal deaths made alchemists and emperors alike more cautious, and Chinese alchemy vanished (probably as the Chinese adopted Buddhism, which offered other, less dangerous avenues to immortality), leaving its literary manifestations embedded in the Taoist canons.
Indian Alchemy
Evidence of the idea of transmuting base metals to gold appears in 2nd- to 5th-century-AD Buddhist texts, about the same time as in the West. Since Alexander the Great had invaded India in 325 BC, leaving a Greek state (Gandhara) that long endured, the possibility exists that the Indians acquired the idea from the Greeks, but it could have been the other way around.
It is also possible that the alchemy of medicine and immortality came to India from China, or vice versa; in any case, gold making appears to have been a minor concern, and medicine the major concern, of both cultures. But the elixir of immortality was of little importance in India (which had other avenues to immortality). The Indian elixirs were mineral remedies for specific diseases or, at the most, to promote long life.
As in China and the West, alchemy in India came to be associated with religious mysticism, but much later--not until the rise of Tantrism (an esoteric, occultic, meditative system), AD 1100-1300. To Tantrism are owed writings that are clearly alchemical (such as the 12th-century Rasarnava, or "Treatise on Metallic Preparations").
From the earliest records of Indian natural philosophy, which date from the 5th-3rd centuries BC, theories of nature were based on conceptions of material elements (fire, wind, water, earth, and space), vitalism ("animated atoms"), and dualisms of love and hate or action and reaction.
The alchemist colored metals and on occasion "made" gold, but he gave little importance to that. His six metals (gold, silver, tin, iron, lead, and copper), each further subdivided (five kinds of gold, etc.), were "killed" (i.e., corroded) but not "resurrected," as was the custom of Western alchemy. Rather, they were killed to make medicines. Although "the secrets of mercurial lore" became part of the Tantric rite, mercury seems to have been much less important than in China.
The Indians exploited metal reactions more widely, but, although they possessed from an early date not only vitriol and sal ammoniac but also saltpetre, they nevertheless failed to discover the mineral acids. This is the more remarkable because India was long the principal source of saltpetre, which occurs as an efflorescence on the soil, especially in populous tropical countries.
But it lacks the high degree of corrosivity of metals possessed by the vitriols and chlorides and played a small part in early alchemy. Saltpetre appears particularly in 9th- to 11th-century-AD Indian and Chinese recipes for fireworks, one of which--a mixture of saltpetre, sulfur, and charcoal--is gunpowder. Saltpetre first appears in Europe in the 13th century, along with the modern formula for gunpowder and the recipe for nitric acid.
Hellenistic Alchemy
He is represented by a treatise called Physica et mystica ("Natural and Mystical Things"), a kind of recipe book for dyeing and colouring but principally for the making of gold and silver. The recipes are stated obscurely and are justified with references to the Greek theory of elements and to astrological theory.
Most end with the phrase "One nature rejoices in another nature; one nature triumphs over another nature; one nature masters another nature," which authorities variously trace to the Magi (Zoroastrian priests), Stoic pantheism (a Greek philosophy concerned with nature), or to the 4th-century-BC Greek philosopher Aristotle. It was the first of a number of such aphorisms over which alchemists were to speculate for many centuries.
In 1828 a group of ancient papyrus manuscripts written in Greek was purchased in Thebes (Egypt), and about a half-century later it was noticed that among them, divided between libraries in Leyden (The Netherlands) and Stockholm, was a tract very like the Physica et mystica. It differed, however, in that it lacked the former's theoretical embellishments and stated in some recipes that only fraudulent imitation of gold and silver was intended.
Scholars believe that this kind of work was the ancestor both of the Physica et Mystica and of the ordinary artist's recipe book. The techniques were ancient. Archaeology has revealed metal objects inlaid with colors obtained by grinding metals with sulfur, and Homer's description (8th century BC) of the shield of Achilles gives the impression that the artist in his time was virtually able to paint in metal. Democritus is praised by most of the other authors in the Venice-Paris manuscript, and he is much commented upon.
Zosimos
In about 300 A.D., Zosimos provided one of the first definitions of alchemy:
- Alchemy (330) Đ the study of the composition of waters, movement, growth, embodying and disembodying, drawing the spirits from bodies and bonding the spirits within bodies.
Arabic translations of texts by Zosimos were discovered in 1995 in a copy of the book Keys of Mercy and Secrets of Wisdom by Ibn Al-Hassan Ibn Ali Al-Tughra'i', a Persian alchemist. Unfortunately, the translations were incomplete and seemingly non-verbatim.
The famous index of Arabic books, Kitab al-Fihrist by Ibn Al-Nadim, mentions earlier translations of four books by Zosimos, however due to inconsistency in transliteration, these texts were attributed to names "Thosimos", "Dosimos" and "Rimos"; also it is possible that two of them are translations of the same book.
In general, his understanding of alchemy reflects the influence of Hermetic and Sethian-Gnostic spiritualities. The external processes of metallic transmutation the transformations of lead and copper into silver and gold--mirror an inner purification and redemption.
The alchemical vessel is imagined as a baptismal font, and the tincturing vapours of mercury and sulphur are likened to the purifying waters of baptism, which perfect and redeem the Gnostic initiate. Here Zosimos draws on the Hermetic image of the 'krater' or mixing bowl, a symbol of the divine mind in which the Hermetic initiate was 'baptised' and purified in the course of a visionary ascent through the heavens and into the transcendent realms. Similar ideas of a spiritual baptism in the 'waters' of the transcendent Pleroma are characteristic of the Sethian-Gnostic texts unearthed at Nag Hammadi. This image of the alchemical vessel as baptismal font is central to his so-called 'Visions', discussed below.
Zosimos shows what had become of alchemy after Bolos of Mende. His theory is luxuriant in imagery, beginning with a discussion of "the composition of waters, movement, growth, embodying and disembodying, drawing the spirits from bodies and binding the spirits within bodies" and continuing in the same vein. The "base" metals are to be "ennobled" (to gold) by killing and resurrecting them, but his practice is full of distillation and sublimation, and he is obsessed with "spirits." Theory and practice are joined in the concept that success depends upon the production of a series of colours, usually black, white, yellow, and purple, and that the colors are to be obtained through Theion hydor (divine or sulfur water--it could mean either).
Zosimos credits these innovations mainly to Maria (sometimes called "the Jewess"), who invented the apparatus, and to Agathodaimon, probably a pseudonym. Neither is represented (beyond Zosimos' references) in the Venice-Paris manuscript, but a tract attributed to Agathodaimon, published in 1953, shows him to be preoccupied with the colour sequence and complicating it by using arsenic instead of sulfur. Thus, the color-producing potentialities of chemistry were considerable by the time of Zosimos.
The Philosopher's Stone
It was sometimes called a medicine for the rectification of "base" or "sick" metals, and from this it was a short step to view it as a drug for the rectification of human maladies. Zosimos notes the possibility, in passing. When the objective of alchemy became human salvation, the material constitution of the elixir became less important than the incantations that accompanied its production. Synesius, the last author in the Venice-Paris manuscript, already defined alchemy as a mental operation, independent of the science of matter.
Thus, Greek alchemy came to resemble, in both theory and practice, that of China and India. But its objectives included gold making; thus it remained fundamentally different.
Arabic Alchemy
The Emerald Tablets of Thoth(He was Hermes)
(As is Above, So is Below)
Zero Point Merge
Sacred Geometry - Golden Ratio
Reality as a Consciousness Hologram
Beginning "That which is above is like to that which is below,
and that which is below is like to that which is above,"
it is brief, theoretical, and astrological.
Hermes
Some scholars have suggested that Arabic alchemy descended from a western Asiatic school and that Greek alchemy was derived from an Egyptian school. As far as is known, the Asiatic school was not Chinese or Indian. What is known is that Arabic alchemy was associated with a specific city in Syria, Harran, which seems to have been a fountainhead of alchemical notions. And it is possible that the distillation ideology and its spokeswoman, Maria--as well as Agathodaimon--represented the alchemy of Harran, which presumably migrated to Alexandria and was incorporated into the alchemy of Zosimos.
The existing versions of the Book of the Secret of Creation have been carried back only to the 7th or 6th century but are believed by some to represent much earlier writings, although not necessarily those of Apollonius himself. He is the subject of an ancient biography that says nothing about alchemy, but neither does the Emerald Tablet nor the rest of the Book of the Secret of Creation. On the other hand, their theories of nature have an alchemical ring, and the Book mentions the characteristic materials of alchemy, including, for the first time in the West, sal ammoniac. It was clearly an important book to the Arabs, most of whose eminent philosophers mentioned alchemy, although sometimes disapprovingly.
Those who practiced it were even more interested in literal gold making than had been the Greeks. The most well-attested and probably the greatest Arabic alchemist was ar-Razi (c. 850-923/924), a Persian physician who lived in Baghdad. The most famous was Jabir ibn Hayyan, now believed to be a name applied to a collection of "underground writings" produced in Baghdad after the theological reaction against science. In any case, the Jabirian writings are very similar to those of ar-Razi.
Ar-Razi classified the materials used by the alchemist into "bodies" (the metals), stones, vitriols, boraxes, salts, and "spirits," putting into the latter those vital (and sublimable) materials, mercury, sulfur, orpiment and realgar (the arsenic sulfides), and sal ammoniac. Much is made of sal ammoniac, the reactive powers of which seem to have given Western alchemy a new lease on life. Ar-Razi and the Jabirian writers were really trying to make gold, through the catalytic action of the elixir. Both wrote much on the compounding of "strong waters," an enterprise that was ultimately to lead to the discovery of the mineral acids, but students have been no more able to find evidence of this discovery in the writings of the Arabic alchemists than in those of China and India. The Arabic strong waters were merely corrosive salt solutions.
Ar-Razi's writing represents the apogee of Arabic alchemy, so much so that students of alchemy have little evidence of its later reorientation toward mystical or quasi-religious objectives. Nor does it seem to have turned to medicine, which remained independent. But there was a tendency in Arabic medicine to give greater emphasis to mineral remedies and less to the herbs that had been the chief medicines of the earlier Greek and Arabic physicians. The result was a pharmacopoeia not of elixirs but of specific remedies that are inorganic in origin and not very different from the elixirs of ar-Razi. This new pharmacopoeia was taken to Europe by Constantine of Africa, a Baghdad-educated Muslim who died in 1087 as a Christian monk at Monte Cassino (Italy). The pharmacopoeia also appeared in Spain in the 11th century and passed from there to Latin Europe, along with the Arabic alchemical writings, which were translated into Latin in the 12th century.
Latin Alchemy
The Greek alchemy of the Venice-Paris manuscript had much less impact than the work of ar-Razi and other Arabs, which emerged among the voluminous translations made in Spain about 1150 by Gerard of Cremona. By 1250 alchemy was familiar enough to enable such encyclopaedists as Vincent of Beauvais to discuss it fairly intelligibly, and before 1300 the subject was under discussion by the English philosopher and scientist Roger Bacon and the German philosopher, scientist, and theologian Albertus Magnus.
To learn about alchemy was to learn about chemistry, for Europe had no independent word to describe the science of matter. It had been touched upon in works concerned with other forms of change--e.g., the motion of projectiles, the aging of man, and similar Aristotelian concepts. On the practical side there were also artists' recipe books; but for the first time in the works of Bacon and Albertus Magnus change was discussed in a truly chemical sense, with Bacon treating the newly translated alchemy as a general science of matter for which he had great hopes.
But the more familiar alchemy became, the more clearly it was understood that gold making was the almost exclusive objective of alchemy, and Europeans proved no more resistant to the lure of this objective than their Arabic predecessors. By 1350, alchemical tracts were pouring out of the scriptoria (monastic copying rooms), and the Europeans had even taken over the tradition of anonymity and false attribution.
One authority wrote at length about supposed disagreements between two Arabs, Iahiae Abindinon and Geber Abinhaen, who were probably two versions of the name of Jabir ibn Hayyan. The most famous Jabirian work in Europe, The Sum of Perfection, is now thought to have been an original European composition. At about this time personal reminiscences of alchemists began to appear.
By 1300 alchemists had begun the discovery of the mineral acids, a discovery that occupied about three centuries between the first evidence of the new strong water (aqua fortis--i.e., nitric acid) and the clear differentiation of the acids into three kinds: nitric, hydrochloric, and sulfuric. These three centuries saw prodigious efforts in European alchemy, for these spontaneously reactive and highly corrosive substances opened a whole new world of research. And yet, it was of little profit to chemistry, for the experiments were inhibited by the old objectives of separating the base metals into their "elements," concocting elixirs, and other traditional procedures.
The "water of life" (aqua vitae; i.e., alcohol) was probably discovered a little earlier than nitric acid, and some physicians and a few alchemists turned to the elixir of life as an objective. John of Rupescissa, a Catalonian monk who wrote c. 1350, prescribed virtually the same elixirs for metal ennoblement and for the preservation of health. His successors multiplied elixirs, which lost their uniqueness and finally simply became new medicines, often for specific ailments. Medical chemistry may have been conceived under Islam, but it was born in Europe. It only awaited christening by its great publicist, Paracelsus (1493-1541), who was the sworn enemy of the malpractices of 16th-century medicine and a vigorous advocate of "folk" and "chemical" remedies. By the end of the 16th century, medicine was divided into warring camps of Paracelsians and anti-Paracelsians, and the alchemists began to move en masse into pharmacy.
Paracelsian pharmacy was to lead, by a devious path, to modern chemistry, but gold making still persisted, though methods sometimes differed. SalomonTrismosin, purported author of the Splendor solis, or "Splendour of the Sun" (published 1598), engaged in extensive visits to alchemical adepts (a common practice) and claimed success through "kabbalistic and magical books in the Egyptian language." The impression given is that many had the secret of gold making but that most of them had acquired it from someone else and not from personal experimentation. Illustrations, often heavily symbolic, became particularly important, those of Splendor solis being far more complex than the text but clearly exercising a greater appeal, even to modern students.
Modern Alchemy
This was not altogether to the alchemist's advantage. In 1595 Edward Kelley, an English alchemist and companion of the famous astrologer, alchemist, and mathematician John Dee, lost his life in an attempt to escape after imprisonment by Rudolf II, and in 1603 the elector of Saxony, Christian II, imprisoned and tortured the Scotsman Alexander Seton, who had been traveling about Europe performing well-publicized transmutations.
The situation was complicated by the fact that some alchemists were turning from gold making not to medicine but to a quasi-religious alchemy reminiscent of the Greek Synesius. Rudolf II made the German alchemist Michael Maier a count and his private secretary, although Maier's mystical and allegorical writings were, in the words of a modern authority, "distinguished for the extraordinary obscurity of his style" and made no claim to gold making. Neither did the German alchemist Heinrich Khunrath (c. 1560-1601), whose works have long been esteemed for their illustrations, make such a claim.
Conventional attempts at gold making were not dead, but by the 18th century alchemy had turned conclusively to religious aims. The rise of modern chemistry engendered not only general skepticism as to the possibility of making gold but also widespread dissatisfaction with the objectives of modern science, which were viewed as too limited.
Unlike the scientists of the Middle Ages and Renaissance, the successors of Newton and the great 18th-century French chemist Antoine-Laurent Lavoisier limited their objectives in a way that amounted to a renunciation of what many had considered the most important question of science, the relation of man to the cosmos. Those who persisted in asking these questions came to feel an affinity with the alchemists and sought their answers in the texts of "esoteric," or spiritual, alchemy (as distinct from the "exoteric" alchemy of the gold makers), with its roots in Synesius and other late Greek alchemists of the Venice-Paris manuscript.
This spiritual alchemy, or Hermetism, as its practitioners often prefer to call it, was popularly associated with the supposititious Rosicrucian brotherhood, whose so-called Manifestoes (author unknown; popularly ascribed to the German theologian Johann Valentin AndreŠ) had appeared in Germany in the early 17th century and had attracted the favorable attention not only of such reforming alchemists as Michael Maier but also of many prominent philosophers who were disquieted by the mechanistic character of the new science.
In modern times alchemy has become a focal point for various kinds of mysticism. The old alchemical literature continues to be scrutinized for evidence, because alchemical doctrine is claimed to have on more than one occasion come into the possession of man but always again been lost. Nor is its association with chemistry considered accidental.
In the words of the famous 19th-century English spiritual alchemist Mary Anne Atwood,
- Alchemy is an universal art of vital chemistry which by fermenting the human spirit purifies and finally dissolves it. . . . Alchemy is philosophy; it is the philosophy, the finding of the Sophia in the mind.
Assessments of Alchemy
It has been said that alchemy can be credited with the development of the science of chemistry, a keystone of modern science. During the alchemical period the repertoire of known substances was enlarged (e.g., by the addition of sal ammoniac and saltpetre), alcohol and the mineral acids were discovered, and the basis was laid from which modern chemistry was to rise. Historians of chemistry have been tempted to credit alchemy with laying this base while at the same time regarding alchemy as mostly "wrong." It is far from clear, however, that the basis of chemistry was in fact laid by alchemy rather than medicine. During the crucial period of Arabic and early Latin alchemy, it appears that innovation owed more to nascent medical chemistry than to alchemy.
But those who explore the history of the science of matter, where matter is considered on a wider basis than the modern chemist understands the term, may find alchemy more rewarding. Numerous Hermetic writers of previous centuries claimed that the aims of their art could yet be achieved--indeed, that the true knowledge had been repeatedly found and repeatedly lost. This is a matter of judgment, but it can certainly be said that the modern chemist has not attained the goal sought by the alchemist. For those who are wedded to scientific chemistry, alchemy can have no further interest. For those who seek the wider goal, which was also that of the natural philosopher before the advent of "mechanical," "Newtonian," or "modern" science, the search is still on.
Interpretations
Other historians of chemistry have attempted to differentiate the good from the bad in alchemy, citing as good the discovery of new substances and processes and the invention of new apparatus. Some of this was certainly accomplished by alchemists (e.g., Maria), but most of it is more justifiably ascribed to early pharmacists.
Scholars generally agree that alchemy had something to do with chemistry, but the modern Hermetic holds that chemistry was the handmaiden of alchemy, not the reverse. From this point of view the development of modern chemistry involved the abandonment of the true goal of the art.
Finally, a new interpretation was offered in the 1920s by the Swiss psychoanalyst Carl Jung, who, following the earlier work of the Austrian psychologist Herbert Silberer, judged alchemical literature to be explicable in psychological terms. Noticing the similarities between alchemical literature, particularly in its reliance on bizarre symbolic illustrations, and the dreams and fantasies of his patients, Jung viewed them as manifestations of a "collective unconscious" (inherited disposition). Jung's theory, still largely undeveloped, remains a challenge rather than an explanation.
Alchemy Wikipedia
http://www.crystalinks.com/alchemy.html