Yule

Téli napforduló-ünnepek

A fény újjászületését ott is megünnnepelték, ahol tavasszal fordult az év: A IV. században Gyula pápa rendelte el, hogy december 25.-re essen a keresztény Karácsony ünnepe, mivel e nap egybeesett a Téli Napforduló körüli rituálékkal, amikor a pogány népek a Nap Újjászületését ünnepelték. A pápa célja a pogány ünnepek keresztény tartalommal való feltöltése volt.

Babilónia

A Yule-szokások egy része babilóniai eredetû: például a gyertyagyújtás az oltáron a babilóniai isteneknek szólt.

Brit szigetek

Az ünnepség alatt leginkább ale-t vagy almabort fogyasztottak Ehhez kötõdik a fakupában körülhordott sör, ennek szertartása a betlehemezés szokásai szerint zajlott le. Az ivászat során himnuszt énekeltek a fához, jó egészséget , termékenységet és hosszú életet kívánva neki. Aztán lövöldözéssel vagy más módon zajt csaptak, hogy ezzel elriasszák a gonosz szellemeket. Tósztot mondtak a fa tiszteletére, majd ittak a fakupából. Mikor mindenki befejezte a tósztját, a maradék sört a földre loccsantották a fa törzse köré, s közben kenyeret vagy süteményeket aggattak az ágaira.
A London Newspaper 1851-es számában leírnak egy tréfás hagyományt, az Almafák Dáridóját. Devonshire-ben a Tizenkettedik Éjszakán (január 7.-én) a gazdák fogták puskáikat, és kimentek almáskertjükbe. Kiválasztották a legöregebb fát, körbeálltak és így énekeltek:

Here's to thee, old apple tree
Whence thou mayst bud and whence thou mayst blow
And whence thou mayst bear apples enow:
Hats full, caps full,
Bushels, bushels, sacks full,
And my pockets full too!
Huzza! Huzza!

A férfiak almabort ittak, mulatoztak, lövöldöztek a fára (csak puskaporral), majd visszaindultak a házba. Az asszonyok azonban addig nem engedték be õket, akármilyen zord idõ is lehetett, míg valamelyikük ki nem találta, milyen sült várja õket odabenn. Aki kitalálta a megfejtést, az lett az "Est Királya", és õ vezett a további mulatságot az éjszaka során.. 

Etiópia

Ganna: A legenda szerint a pásztorok úgy megörültek, amikor meghallották, hogy megszületett a Kisjézus, hogy örömükben meghajlítgatták kampós botjaikat és tárgyaikat, ésGannát játszottak. Ez a játék eredete, amit az etióp férfiak és fiúk hagyományosan Karácsony napján játszanak (a régi dátum szerint, január hetedikén).

Germán népek

Yule sötét éjszakái az elmélyülés, az õsök imádásának idõszaka. A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az õsökre való emlékezésben találhatjuk meg. Õseinkön keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ezt a kapcsolatot tisztelnünk kell, szertartásokkal, rítusokkal. A germán Yule és a kelta Samhain közt szoros kapcsolat áll fönn. Az új esztendõ áldását csakis õseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el.

Itália

La Befana: a kedves boszorkány, seprûnyélen utazik, a kéményen át berepül a házba, és ajándékot visz az itáliai gyerekek harisnyájába. A legenda szerint La Befana söprögetett otthonában, amikor betért hozzá a Három Bölcs, és hívták õt, nézze meg a Kisjézust. "Most nem érek rá", felelte La Befana. Késõbb meggondolta magát, de akkor már késõ volt. Ezért azóta is minden Karácsonykor elindul, hogy megkeresse a Szent Gyermeket, és minden házban ajándékot hagy "neki".

Japán

Hari-Kuyo: a Törött Tûk Fesztiválja. Buddhista szertartás, minden év december 8.-án tartják országszerte. Már isz. 400-ban is ünnepelték. Valamikor csak a szabók és ruhakészítõk ünnepe volt, ma már mindenkié, aki tût vesz a kezébe.
Speciális szentély épült a tûk számára, ahol fogadalmi ételeket, ollókat és gyûszûket helyeznek el. A szentély közepére tofut állítanak ki, ebbe szúrják az elgörbült és törött tûket. Közben a varró különleges imát mormol, hálát adva a tûnek az elmúlt évben tett jószolgálatért. A tûk a tenger mélyén lelik meg végsõ nyughelyüket, miután a hívek papírba csomagolják a tofut és vízbe dobják kinn a tengeren.

Kelták

Druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. (Skóciában, Írországban, Britanniában.) Ilyenkor a druidák a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelzõ egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak, a Yule-tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek. Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elõ és a tavaszt sürgette.

Mexikó

A Retek Éjszakája: e szokatlan esemény helyszíne minden év december 23.-án Oaxaca. A XIX. sz. közepétõl él az ünnep, ekkor ismerték meg a mexikóiak a retket, amit a spanyol telepesek hoztak be elõször. A mexikói sziklás talajban csavart, torz formájú retkek teremnek. Szokatlan formájuk megihlette a helyi mûvészeket, bibliai, történelmi és azték legenda-jeleneteket faragnak belõlük. A legjobbnak ítélt alkotásokat díjazzák, majd látványos tûzijátékkal ér véget az est.

Mezopotámia

Marduk világrajöttét segítették ünnepi rítusokkal, és támogatták harcában a káosz, a sötétség erõi ellen.

Pakisztán

Chaomos: a téli napforduló idején egy õsi félisten évrõl évre visszatér, hogy összegyûjtse az imádságokat és elvigye Dezaónak, a legfõbb istenségnek. Az ünnep során asszonyok és lányok rituális fürdõt vesznek. A férfiak vizet hintenek fejükre, közben kenyeret tartanak a magasba. Aztán a férfiak és fiúk megmosakszanak, és estig nem ülhetnek székre, ekkor kecskevérrel meghintik arcukat. Ezután kezdõdik a nagy fesztivál, énekelnek, táncolnak, örömtüzeket gyújtanak, kecskepacalt és más különlegességeket lakmároznak

Róma

• Saturnus (a termõföld) újjászületése, Saturnalia
• Mithrász (Sol Invictus, a Legyõzhetetlen Nap újjászületése, december 25. Azon a napon a gyõzedelmes isten fa alakjában újra megjelent a földön.)

Skandináv népek

Julbock, Julbukk, Joulupukki, Yule-bak (Ld. Bak) A hátán viszi a Yule-manót, amikor körbejár, hogy elvigye a jelent, és elfogadja zabkása-ajándékát. (A finnek Joulupukkija biciklivel jár! :-) A Yule-manó neve a svédeknél Jultomten, a norvégoknál Julesvenn, Dániában és Norvégia egy részén Jule-nissen. (Vö. kelta Lepracaun)

Norvégiában Yule idején megáll a munka, nem forog a kerék, nincs vadászat.

Izland

Yule-macska : megeszi a lusta embereket!

Svédország

Midwinterblot: "télközépi vér": a viking hagyományban létezõ állat-és emberáldozatra emlékeztet. Bizonyos kultuszhelyeken végezték, többnyire e helyeken emelték késõbb az ókeresztény svéd templomokat is. A pogány szokást a XII. századi misszionáriusok szüntették meg. (Na persze, kezdetben õket is feláldozták a vikingek. ;-) - Az áldozatokat engesztelõ céllal mutatták be helyi isteneiknek, hogy rábírják õket, enyhítsék a zord telet.
Jul: a elf-hez hasonló szörnyecske, róla kapta a svéd Karácsony a nevét, a manó még a Kisjézusnál és a Mikulásnál is fontosabb szerepet játszott a svédek ünneplésében.

Tibet

Dosmoche: A Meghaló Év ünnepe. Öt napig tartó fesztivál, melynek során a májusfához hasonló mágikus fát állítanak föl, amit drótból hajlított csillagokkal, keresztekkel és pentagrammákkal ékesítene fel. Ijesztõ maszkokba öltözött táncosok riasztják el az új év ártó szellemeit. Egész nap ünnepelnek és imádkoznak, végül a városi nép lerombolja a fát.
Vajszobrászfesztivál: Az új év megünneplésére a buddhista szerzetesek minden évben megrendezik, szobraikat yak-vajból készítik, mintegy 10 m magasra, és speciális vajlámpásokkal világítják meg. Különbözõ jeleneteket, meséket ábrázolnak a szobrok. A legjobbnak ítélt alkotásért díjat kap a szobrász.

Zsidók

Hanukka -- zsidó történelmi eseményhez kötõdik, de a régi napfordulós ünnep adoptálása.

Menóragyújtás ~ a fény növekedése
Ajándékozás, társasjáték, kártyázás (a Saturnalia idején is)

Bak (december 21 - január 20.)

 (a csillagkép: kecskefejû, haltestû capricornus)

Az antikvitásban termékenységjelkép. A kereszténységben - mint elvetendõ pogány jelkép - a nemi vágy, eltévelyedés szimbólumává vált. Köze van a patás, szarvas ördögkép kialakulásához is. Ugyanakkor Jézus is a Bak jegyében született.

Ura: Saturnus, úrnõje Hestia (a házi tûzhely melege)

Saturnus

szõlõsgazda, aki megtrágyázza a földeket. A mitikus aranykorban Itália királya lett, miután Jupiter elûzte az égbõl, és Latium-ban rejtõzött el (lateo ~ elrejtõzik). Bõséget hozott arra a földre.

Komor, sánta aggastyán, Halál-alak.

Görög megfelelõje: Kronosz.
Féme: ólom, nyers kõzetek. Jele:  ( )
Napja: szombat
Színe: fekete
Lakhelye: fekete város a fekete tenger partján, fekete sziget, alvilág.

Szoláris meséinkben is õ a Naphõs és Holdas segítõjének ellenfele: idõs férfirokon, ördög, halál, fekete vitéz, fekete lovag, emberevõ óriás, ólomtestû szörny, sárkány.
Módszere: elaltat, ólommal mérgez, felfalással fenyeget, kõvé változtat, ízekre szed.

Skandináv népeknél a kecskebak eredetileg Thor szent állata. Ma ld. Julbock

http://web.tvnetwork.hu/vidaa/wic/yule/

Téli napforduló-ünnepek

A téli napforduló az északi féltekén a csillagászati tél kezdetét jelenti, a legtöbb →kultúrában számos ősi népi szokás kapcsolódik hozzá, és ünnepségek kísérik, mint például az →ókori római →Szaturnália, a →zsidó » Hanukka, az afro-amerikai Kwanzaa, vagy maga a  » Karácsony, melyet valószínűleg →Mithrász napisten →kultuszából, illetve több →pogány ünnepből vett át a →keresztény vallás.

A történelem során szinte minden nép és minden vallás ünnepelte a fény diadalát a sötétség felett, illetve az új év kezdetét több kultúrában ezektől az ünnepektől számolták. Első erre vonatkozó emlékeink nagyjából ötezer évesek. Jó példa erre a fent említett newgrange-i sír és még néhány hozzá hasonló építmény, de újabb kutatások szerint a Stonehenge-et is használták téli napfordulók idején rituális célokra.

Ókori téli-napforduló hagyományok

Jóval többet tudunk a sumérok napfordulós szertartásáról, a Zagmuk nevű ünnepről, ahol Marduk világrajöttét segítették ünnepi rítusokkal, és támogatták harcában a káosz, a sötétség erői ellen. A mezopotámiai nép azt vallotta, hogy óvó istenük, Marduk év végén vívja meg csatáját a káosz túlvilági szörnyeivel, és 12 napos ünneppel emlékeztek meg erről. Hogy támogassák Mardukot, az ünnepség végén feláldozták királyukat, hogy a túlvilágon győzelemre segítse az istent. Mivel ez a várható juttatásokkal és a céges palotával együtt sem tette volna vonzóvá a királyi munkakört, Zagmuk idején egy bűnözőt öltöztettek be királynak. Őt uralkodónak kijáró tisztelettel és megbecsüléssel kezelték, de az ünnep végén udvariasan áttessékelték a másvilágra.

Más ókori népek is ünnepeltek a téli napfordulón. A görögök a Lenaia során Dionüszosz isten újjászületéséről emlékeztek meg rituálékkal és drámákkal, a perzsák pedig többek között azzal adtak hálát az ismét rövidülő éjszakákért, hogy a rabszolgák és az urak egy napra szerepet cseréltek.

A rómaiak a Saturnalia nevű egyhetes mulatsággal adóztak a téli napfordulónak: Saturnus (a termőföld) újjászületését ünnepelték. Saturnus szőlősgazda, aki megtrágyázza a földeket és bőséget hoz arra a földre. A mitikus aranykorban Itália királya lett, miután Jupiter elűzte az égből, és Latium-ban rejtőzött el (lateo ~ elrejtőzik). A Saturnalia a görögök Kronia nevű ünnepének átvétele, melynek során kocsiversenyeket és más látványosságokat tartottak, és a szolgák rövid időre itt is az urak székébe ülhettek. Rómában a téli napfordulót nagy fesztivállal, a Saturnaliával ünnepelték. Nagy dínomdánom ideje volt ez, hejehuja, tivornya, mulatozás. Rabszolgák és gazdáig egyenrangúak voltak a fesztivál alatt; a rabszolgák közül "királyt" választottak, akit bíborba öltöztettek. Szintúgy ehhez az ünnephez tartozott Mithrász ünnepe a Sol Invictus, a "Legyőzhetetlen Nap újjászületése", amely december 25.-re esett. Azon a napon a győzedelmes isten fa alakjában újra megjelent a földön. Különös, hogy Saturnus a későbbiekben éppen az ellenkező szerephez jut, a "sötétség urává" válik: komor, sánta aggastyán, Halál-alak, a görög Kronosz megfelelője. Féme az ólom és nyers kőzetek, színe a fekete, lakhelye pedig egy fekete város egy fekete szigeten a fekete tenger partján az alvilágban. Szoláris meséinkben ő a Naphős és Holdas segítőjének ellenfele: idős férfirokon, ördög, halál, fekete vitéz, fekete lovag, emberevő óriás, ólomtestű szörny, sárkány. Módszere: elaltat, ólommal mérgez, felfalással fenyeget, kővé változtat, ízekre szed. Saturnus uralkodik a Bakon úrnőjével Hestiával.

Skandináv és germán téli-napforduló ünnepek

A skandináv népeknél a téli napfoduló kiemelt fontosságú. Ez ugyanis a "Bak uralkodásának" kezdete (december 21 - január 20). Az antikvitásban a bak termékenységjelkép, a skandináv népeknél a kecskebak eredetileg Thor szent állata. A csillagkép asztrológiai szimbóluma egy kecskefejű, haltestű capricornus. A kereszténységben a bak mint elvetendő pogány jelkép jelenik meg: a nemi vágy, eltévelyedés szimbólumává vált. Köze van a patás, szarvas ördögkép kialakulásához is. Ugyanakkor Jézus is a Bak jegyében született.

A Yule-bak (Ld. →Bak) (Julbock, Julbukk, Joulupukki) a skandináv téli napforduló központi alakja. A Jul az →elf-hez hasonló szörnyecske, (róla kapta a svéd Karácsony a nevét), a manó még a Kisjézusnál és a Mikulásnál is fontosabb szerepet játszott a svédek ünneplésében. A Yule-bak a hátán viszi a Yule-manót, amikor körbejár, hogy elvigye a jelent, és elfogadja zabkása-ajándékát. A Yule-manó neve a svédeknél Jultomten, a norvégoknál Julesvenn, Dániában és Norvégia egy részén Jule-nissen, a finnek Joulupukkija pedig biciklivel jár. (Vö. kelta →Lepracaun) Norvégiában Yule idején megáll a munka, nem forog a kerék, nincs vadászat. Svédországban a Midwinterblot ("télközépi vér") ünnep a viking hagyományban létező állat-és emberáldozatra emlékeztet. Bizonyos kultuszhelyeken végezték, többnyire e helyeken emelték később az ókeresztény svéd templomokat is. A pogány szokást a XII. századi misszionáriusok szüntették meg. Az áldozatokat engesztelő céllal mutatták be helyi isteneiknek, hogy rábírják őket, enyhítsék a zord telet. Izlandon a Yule-macska megeszi a lusta embereket! A germán népeknél a Yule sötét éjszakái az elmélyülés, az ősök imádásának időszaka. A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az ősökre való emlékezésben találhatjuk meg. Őseinken keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ezt a kapcsolatot tisztelnünk kell, szertartásokkal, rítusokkal. A germán Yule és a kelta Samhain közt szoros kapcsolat áll fönn. Az új esztendő áldását csakis őseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el. A másik lényeges elem a téli napforduló idején a fény ünneplése fénnyel, a skandináv és germán népek Yule ünnepén tűzzel köszöntötték a rövidülő éjszakákat. A Yule-szokások egy része babilóniai eredetű: például a gyertyagyújtás az oltáron a babilóniai isteneknek szólt. A kelta druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. (Skóciában, Írországban, Britanniában.) Ilyenkor a druidák a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelző egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak, a Yule-tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek. Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elő és a tavaszt sürgette.

Európai téli-napforduló ünnepek

A korai európai és ázsiai népek hasonló ünnepeiben markáns motívum a sötétség gonosz szellemeinek elűzése és legyőzése, például a szlávok is így ünnepelték a Korocsunt. A szó egyik jelentése "lépő, átforduló", ami a napfordulóra utal, erre a szláv ünnepre eredeztethető a magyar "karácsony" szó.

Itáliában az olasz kultúrkörben keverednek a keresztény és » Luca Napi hagyományok: A La Befana kedves boszorkány, seprűnyélen utazik, a kéményen át berepül a házba, és ajándékot visz az itáliai gyerekek harisnyájába. A legenda szerint La Befana söprögetett otthonában, amikor betért hozzá a Három Bölcs, és hívták őt, nézze meg a Kisjézust. "Most nem érek rá", felelte La Befana. Később meggondolta magát, de akkor már késő volt. Ezért azóta is minden Karácsonykor elindul, hogy megkeresse a Szent Gyermeket, és minden házban ajándékot hagy "neki". A brit szigetvilágban a Midwinter ünnepség alatt leginkább ale-t vagy almabort fogyasztottak. Ehhez kötődik a fakupában körülhordott sör, ennek szertartása a betlehemezés szokásai szerint zajlott le. Az ivászat során himnuszt énekeltek a fához, jó egészséget , termékenységet és hosszú életet kívánva neki. Aztán lövöldözéssel vagy más módon zajt csaptak, hogy ezzel elriasszák a gonosz szellemeket. Tósztot mondtak a fa tiszteletére, majd ittak a fakupából. Mikor mindenki befejezte a tósztját, a maradék sört a földre loccsantották a fa törzse köré, s közben kenyeret vagy süteményeket aggattak az ágaira. A London Newspaper 1851-es számában leírnak egy tréfás hagyományt, az Almafák Dáridóját. Devonshire-ben a Tizenkettedik Éjszakán (január 7.-én) a gazdák fogták puskáikat, és kimentek almáskertjükbe. Kiválasztották a legöregebb fát, körbeálltak és így énekeltek: Here's to thee, old apple tree Whence thou mayst bud and whence thou mayst blow And whence thou mayst bear apples enow: Hats full, caps full, Bushels, bushels, sacks full, And my pockets full too! Huzza! Huzza! A férfiak almabort ittak, mulatoztak, lövöldöztek a fára (csak puskaporral), majd visszaindultak a házba. Az asszonyok azonban addig nem engedték be őket, akármilyen zord idő is lehetett, míg valamelyikük ki nem találta, milyen sült várja őket odabenn. Aki kitalálta a megfejtést, az lett az "Est Királya", és ő vezett a további mulatságot az éjszaka során..

A zsidók ünnepében, a Hanukában is megfigyelhető a téli napfoduló "fény szülketés" motívuma, akár a menóra gyarapodó gyertyáiban, akár a Chág háorim (fények ünnepe) elnevezésben. Noha a » Hanukka egy zsidó történelmi eseményhez kötődik, ez is a régi napfordulós ünnep adoptálása. A menóragyújtás a fény növekedését szimbolizálja. Átvett elemek még az ajándékozás, társasjáték, kártyázás (csakúgy mint a Saturnalia idején is).

A fény újjászületését ott is megünnnepelték, ahol tavasszal fordult az év: A IV. században Gyula pápa rendelte el, hogy december 25.-re essen a keresztény  » Karácsony-hoz  ünnepe, mivel e nap egybeesett a Téli Napforduló körüli rituálékkal, amikor a pogány népek a "Nap Újjászületését" ünnepelték. A pápa célja a pogány ünnepek keresztény tartalommal való feltöltése volt.

Téli-napforduló ünnepek a világ egyéb tájain

Etiópiában az ünnep neve Ganna: A legenda szerint a pásztorok úgy megörültek, amikor meghallották, hogy megszületett a Kisjézus, hogy örömükben meghajlítgatták kampós botjaikat és tárgyaikat, és Gannát játszottak. Ez a játék eredete, amit az etióp férfiak és fiúk hagyományosan Karácsony napján játszanak (a régi dátum szerint, január hetedikén).

Mexikóban az ünnep neve a "Retek Éjszakája": e szokatlan esemény helyszíne minden év december 23.-án Oaxaca. A XIX. sz. közepétől él az ünnep, ekkor ismerték meg a mexikóiak a retket, amit a spanyol telepesek hoztak be először. A mexikói sziklás talajban csavart, torz formájú retkek teremnek. Szokatlan formájuk megihlette a helyi művészeket, bibliai, történelmi és azték legenda-jeleneteket faragnak belőlük. A legjobbnak ítélt alkotásokat díjazzák, majd látványos tűzijátékkal ér véget az est. Pakisztánban az ünnep neve Chaomos: a téli napforduló idején egy ősi félisten évről évre visszatér, hogy összegyűjtse az imádságokat és elvigye Dezaónak, a legfőbb istenségnek. Az ünnep során asszonyok és lányok rituális fürdőt vesznek. A férfiak vizet hintenek fejükre, közben kenyeret tartanak a magasba. Aztán a férfiak és fiúk megmosakszanak, és estig nem ülhetnek székre, ekkor kecskevérrel meghintik arcukat. Ezután kezdődik a nagy fesztivál, énekelnek, táncolnak, örömtüzeket gyújtanak, kecskepacalt és más különlegességeket lakmároznak. Japánban az ünnep neve Hari-Kuyo: a "Törött Tűk Fesztiválja". Buddhista szertartás, minden év december 8.-án tartják országszerte. Már isz. 400-ban is ünnepelték. Valamikor csak a szabók és ruhakészítők ünnepe volt, ma már mindenkié, aki tűt vesz a kezébe. Speciális szentély épült a tűk számára, ahol fogadalmi ételeket, ollókat és gyűszűket helyeznek el. A szentély közepére tofut állítanak ki, ebbe szúrják az elgörbült és törött tűket. Közben a varró különleges imát mormol, hálát adva a tűnek az elmúlt évben tett jószolgálatért. A tűk a tenger mélyén lelik meg végső nyughelyüket, miután a hívek papírba csomagolják a tofut és vízbe dobják kinn a tengeren.

Tibetben az ünnep neve Dosmoche: a "Meghaló Év ünnepe". Öt napig tartó fesztivál, melynek során a májusfához hasonló mágikus fát állítanak föl, amit drótból hajlított csillagokkal, keresztekkel és pentagrammákkal ékesítene fel. Ijesztő maszkokba öltözött táncosok riasztják el az új év ártó szellemeit. Egész nap ünnepelnek és imádkoznak, végül a városi nép lerombolja a fát. A tibeti buddhista világban ilyenkor van az ún. vajszobrászfesztivál is: Az új év megünneplésére a buddhista szerzetesek minden évben megrendezik, szobraikat yak-vajból készítik, mintegy 10 m magasra, és speciális vajlámpásokkal világítják meg. Különböző jeleneteket, meséket ábrázolnak a szobrok. A legjobbnak ítélt alkotásért díjat kap a szobrász.

A téli napforduló ünnepe az ősi magyar népeknél

Számos népszokás őrzi a téli napforduló emlékét, a magyar folklórban is találunk több ilyet. Az egyik legismertebb a karácsony másnapján tartott regölés, amivel az újévet köszöntik a legények és a házasemberek, akik házról házra járva kívánnak termékenységet és bőséget. Több vidéken szokás a kolompolás és az alakoskodás (állatbőrök viselése) is, ezekkel az ártó szellemeket űzik el. A betlehemezés is karácsonyi népszokás, amivel Jézus születését mesélik el, de néhány régi napfordulós ünnepben is találunk hasonló motívumokat: az ókori görögök ünnepén, a Lenaián is dramatizált formában adták elő Dionüszosz isten újjászületését, és az isten jelképeként egy kisdedet is felmutattak.

A régi magyarság a téli napfordulókor a nemzeti összetartozását is ünnepelte, az évnek ezen a kitüntetett pontján önazonosságának megőrzése és megerősítése nagyobb hangsúlyt kapott a szokásosnál. (Aradi Éva: A hunok Indiában. 2005. 42.) A legteljesebben Hérodotosznál maradt fenn az a szkíta-magyar eredetmonda, ami egykor komoly összetartóerőt jelentett a benne foglalt őstudás miatt. A monda szerint Hargita, az első király három fiának uralkodása idején az égből aranykincsek – eke, járom, bárd és ivócsésze - hulltak a földre, de a lángoló kincseket csak a legkisebb fiú tudta magához venni, ezzel kiérdemelte, hogy ő legyen minden szkíták királya. A messzi múltba visszanyúló monda az emberiség felemeléséért égi elrendelésre elkezdett földművelésről szól. Emellett őrzi az emlékét a meteoritokból készített első fémeszközöknek, és bizonyítja a magyarságnál a királyságnak, mint szervezett közösségi formának az ősrégi hagyományát, ahol a nem mindennapi tettek emeltek valakit vezetővé. A kutatásnak a görög forrás torzítása miatt sokáig gondot okozott a fivérek neveinek jelentése, de végül egy magyar népmese megadta hozzá a kulcsot, amiben a monda tartalmának megfelelően a király három fiát Árpának, Zabnak és Kölesnek hívják. (Grandpierre K. Endre – Grandpierre Attila: Atilla és a hunok. 2006. 42.) A népmese és a monda szereplőinek azonosságát megerősíti, hogy mindkettőben Köles a legfiatalabb, és bátyjait felülmúlva ő a győzedelmes hős. Lényeges eleme a mondának, hogy a kezdetekről, az ember megjelenéséről tudósít, mert Hargita nem csak a legelső király, hanem a legelső ember is a szkíták földjén. Ahogyan a királyi szkíták a legifjabb testvértől származónak mondták magukat, más szkíta nemzetségek is az első ember valamelyik fiát vallották ősüknek, így lett az eredetmonda az összetartozás-tudat egyik biztos alapja. A közösségeknek változhat a nyelvük és a műveltségük, de a testvéri köteléket meghatározó közös múlton lehetetlen változtatni. Több népnél szokás a téli napfordulókor ekét égetni, a szertartás egyetlen magyarázatául az eredetmondánkban megjelenő lángoló eke adódik, mint tüzes meteorit anyagából készített, égi eredetű eszköznek a jelképe. (uo. 45.) Kizárólag a szkíta-magyar műveltségből válik érthetővé az ünnepi ekeégetés szokása, ami egyben elárulja, hogy melyik néptől került át más népek hagyományába. A belső-ázsiai hun tömegeknek köszönhetően a monda nyomai Kínában is megtalálhatóak. A régi kínai műveltségben ismert a Köles Herceg alakja, aki nemzetségős, az emberek közbenjárója az égnél, valamint a földművelés, a gabona elterjesztője. (Henri Maspero: Az ókori Kína. 1978. 112, 192.) A legfőbb jellemzők mellett még a királyi eredetre utaló hercegi cím is egyezik. Az ősi eredetmondánk fennmaradt tárgyi valósága a görbe gerendelyű eke, ami az egykori hun területen, a Kárpát-medencétől Kínáig és a Balkán-félszigetig volt elterjedve. (Lükő Gábor: A magyar lélek formái. 1942. 114.) Ennek az ekefajtának a sajátossága, hogy az egyik része szándékosan ívelt, a kínai hagyomány szerint kígyózó sárkány gerincét idézve ezzel. A sárkány eredetileg az izzó Nap jelképe, az ekével való azonosítása egyetlen esetben lehetséges, ha az eke lángol, ami újra csak a szkíta eredetmondához vezet.

A barbár magyarság erőltetett dogmája miatt fontos megemlíteni, régészek által feltárt ekevasakkal és történeti forrásokkal igazolható, hogy a hunok-magyarok már a régi időkben műveltek földet. Az Ekeholdja, valamint az Eke-, Szántóvas-, és Járomszegcsillag elnevezések mutatják, hogy a monda tárgyai egykor az ősvallási fogalmakkal teleszórt magyar égen is helyet kaptak. Több esetben az ősi történeti alapnak megfelelően csak az eszközök fém alkatrészeit nevezték meg a csillagokban. Valószínűleg az első időkben szintén az eredetmondára utalva festették fel az ekevas képét a tavaszi ünnepekre készített magyar hímestojásokra. (uo.129, 195.)

Magyarázatra szorul még, hogy miként kapcsolódott nemzetünk eredetének és az eke feltalálásának ünnepe a téli napfordulóhoz. Az újjászületése után a Nap olyan hatással van a földi élet fejlődésére, ami őseink szemében rokonítható volt az első emberiség - a magyarság - megjelenésével és a természettel összhangot találó földművelés megkezdésével.

[Forrás: Magyar Táltos]

Karácsony és a téli napforduló

Jézus születésének napja időszámításunk szerint 137 körül keveredett a napfordul óünnepekhez, legalábbis a keresztények római vezetője ugyanis ekkor rendelte el a neves nap köszöntését, akkor még független ünnepként. A fény megújulásáról a Sol Invictus, azaz a legyőzhetetlen nap ünnepén továbbra is megemlékeztek a pogány rómaiak, méghozzá pontosan december 25-én, hitük szerint ugyanis ekkor született újjá Mithrász napisten. Valószínűleg emiatt az ünnep miatt került Jézus születésnapja is december 25-re. Hogy a vallási kultúrák közti keveredés miatt történt ez, vagy a keresztények tudatosan megpróbálták elnyomni Sol Invictus ünnepét, nem tudni pontosan.

Mindenesetre a 325-ös niceai zsinaton már szó esett arról, hogy jézus születésének ünnepe elváljon a január 6-án tartott Vízkereszttől, és 350-ben I. (Szent) Gyula pápa elrendelte, hogy Jézus születésének ünnepe december 25. legyen. A döntés a keresztények körében sem aratott osztatlan tetszést, fellángolt a vita a Megváltó születésének időpontjáról: addig legtöbben január elején ünnepelték Jézus születését, az egyiptomi koptok pedig tavasszal. A bibliai leírásokban szereplő történelmi adatokból és utalásokból egyébként a történészek szerint az következik, hogy még az év sem stimmel, Jézus valójában az időszámítás kezdete előtt hét évvel született. [Lásd: » Karácsony]

Jézus születésének ünnepe csak a 4. században került december végére, előtte az ókori népek évezredeken keresztül ekkor ünnepelték azt, hogy a leghosszabb éjszaka véget érésével újra hosszabbodni kezdtek a nappalok. A karácsony szó is a téli napfordulót őrzi, de néhány magyar népszokás is ebben a csillagászati jelenségben gyökerezik. I. Gyula pápa 350-ben december 25-ét nyilvánította "Jézus születésének napjává", így a kereszténység beemelte saját ünnepei közé az ősi szokást - a téli napforduló ünnepét is keresztény tartalommal töltötték fel. (Hasonló okokból lett például a tavasz ünnepéből húsvét, a nyári napfordulóból pedig Szent Iván éj.) Fontos megjegyezni, hogy a Sol Invictus fesztivál első napja a mai naptár szerint december 21-re esett, csak ez az akkor használatos Julián naptár szerint december 25. volt. Amikor évszázadokkal később Európa átváltott a Gergely-naptárra, az ünnep dátuma december 25. maradt annak ellenére, hogy a téli napforduló nem erre a napra esik. A karácsonyfa-állítás szokása szintén az ókori napfordulóünnepekben gyökerezik. Az örökzöld növények már a kereszténység előtti kultúrákban is különleges figyelmet élveztek: a pogány hiedelmek szerint a fenyőfa és az örökzöldekből font koszorúk védelmet nyújtanak a téli napforduló idején elszabaduló gonosz szellemek ellen. A karácsonyfa díszítése azonban jóval később alakult ki német területen, bár pontosan nem tudni, mikor. Egy strasbourgi polgár 1605-ben ír arról, hogy városában gyümölcsökkel, édességekkel és papírdíszekkel ékesített fenyőfákkal ünnepelik Jézus születését, de egy meg nem erősített legenda szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító. Hazánkba a bécsi udvar hatására az osztrák és német rokoni kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családok hozták be a szokást a 19. század első felében. Először egy martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz állított karácsonyfát 1824-ben, és a szokás a polgárság körében is egy-két évtizeden belül elterjedt. A szegényebb rétegek lassabban vették át az úri huncutságot, sok parasztcsalád csak a második világháború után kezdte fenyőfával ünnepelni a karácsonyt.

Az ajándékozás is a kereszténység előtti ünnepekből ered, a gyerekek és a szegények megajándékozása a rómaiaknál már a Saturnalia idején is szokás volt. Ez megmaradt Jézus születésének ünneplésekor is, később pedig több országban Szent Miklós ünnepe is keveredett hozzá. A fa alá nyilván csak akkor kerültek az ajándékok, amikor már díszített karácsonyfát is állítottak, tehát nálunk nagyjából a 19. század közepétől.

Az egyik legfontosabb keresztény ünnep és a pogány szertartások tehát összemosódnak a karácsonyban, erre bizonyíték a sok népszokás és mitológiai gyökerű rítus, ami gyakorlatilag minden keresztény népcsoportnál belekeveredik az év végi ájtatosságba. Hogy így alakult, az talán nem a történelem legszerencsésebb mozzanata, de nem is tragédia – közös nevezőként fogadjuk el, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, az meg már mindegy, hogy Jézus születése vagy a téli napforduló ürügyén szeretjük egymást.

A keresztények a téli napfordulókor ünneplik a » Karácsony-t, Jézus születését. E misztérium szimbolikus jelentése erősen összekapcsolódik a bak jel témáival. A Kisded szinte embertelen körülmények között jön világra, az év legsötétebb időszakában, a népszámlálás miatti kényszerű utazás közben. Gyengén, elhagyatottan, szinte észrevétlenül születetik meg, érkezéséről csak a bölcsek tudtak, bár már mindenki várta a Messiást… Emberi szálláshelyet nem adtak Máriának, s nem volt segítsége sem. A Gyermek állatok között jön világra, mely az ösztönvilágot, lényünk legmélyét szimbolizálja. Tapasztalatból tudjuk, mindig a legmélyebb ponton történik meg az átfordulás, melyhez óriási erő, szívósság és kitartás szükségeltetik. Személyes kríziseink során (a szó görög eredetű, s "átfordulást" jelent) ugyanezt a folyamatot éljük meg. Problémáink legmélyén megszületik a remény, a kiút, mint halvány gyertyafény, s elindulunk kifelé a mélységeinkből. Ez a folyamat magában hordozza azt is, hogy a belső világban (sötétségben) bolyongva valamit kihordunk, megszülünk magunkból, többek leszünk, s ezt a többletet be tudjuk építeni mindennapi életünkbe. A Kisded születésének körülményei szimbolikusan leképezik azt a folyamatot, amit a mélységekben megélünk. Problémáink kényszerítő erővel törnek ránk, tanácsadóink lehetnek, de nekünk kell „megszülnünk” magunkból az újat, s ehhez szükségünk van a belső világunk aktív jelenlétére, támogatására, melyet Jung a lélek transzcendens funkciójának nevezett el. Minden önmagunkból megszült új az érésünkhöz, fejlődésünkhöz, „megváltásunkhoz”, megvilágosodásunkhoz vezető következő lépcsőfok lesz.

A Fény (Isten) szimbóluma a Nap, mely útja során kényszerítő erőknek engedelmeskedve leképezi az ÉLET útját. Megszületik gyengén, szinte észrevehetetlenül, ereje egyre nő, majd kiteljesedik, s csúcspontja után aláhanyatlik, mint lenyugvó nap, majd a horizont alá bukva folytatja útját az „alvilágban”, hogy a mélységeket megjárva, belső erőit összeszedve újjászülethessen ismét a téli napforduló idején.

A keresztény kultúrkörben Jézus születésének misztériuma ez, de az ősi kultúrák ugyanúgy megőrizték mítoszaikon keresztül a téli napforduló üzenetét, legfeljebb más ruhába „öltöztetve”. Az isteni kegyelem lehajolt az anyagvilág legmélyéhez, útra bocsátotta legszentebb Fiát, aki egész életútjával a Fény és a megváltás reményét jeleníti meg nekünk. Életével példát ad arról, hogy ez a folyamat nem könnyű, hiszen Jézusnak, az emberfiának meg kell halnia, hogy megszülethessen Krisztus, az Isten fia.

A Bak időszak a belső leltárkészítésünk időszaka is egyben. A » Szilveszter a jól elvégzett „leltár” befejezésének ünnepe lehet.

Néhány kérdés, mely segíthet ebben a folyamatban, melyen érdemes » Advent idején elgondolkodni:

• Hogyan állok a szeretet melegével? Hiányzik, átjár, esetleg félek attól, hogy „megégetem” magam? Tudok-e együtt lenni a másik emberrel? Élvezem-e, töltődöm-e általa, vagy az intimitástól félve pótcselekvésekkel próbálom elütni az időt? (főzés, takarítás, barkácsolás, vásárlás stb.)
• Hogyan állok a hitemmel? Épít, buzdít, vígasztal, ha kell? A Karácsony a transzcendens jelenlét ünnepe is minden évben…
• Hogyan állok a Fénnyel? Mélységeimet bejárva keresem-e a kivezető utat, a fényt? Látom a jövőmet optimistán, vannak-e terveim?
• Hogyan állok a család szentségével? A szeretetképességünk akkor teljes, ha tudunk adni és elfogadni. Tudom-e mit szeretnék én magam, s valójában minek örülnek szeretteim? Vállalom-e, tudtára adom-e vágyaimat a környezetemnek, s figyelek-e eléggé a többiek igényeire?
• Hogyan állok a valódi ajándékkal? Tudom-e mi az?
• Hogyan állok az örömhöz? Tudok-e teljes szívből örülni, mely érzés csak akkor teljes, ha azt meg tudom osztani másokkal.

A téli napfordulón feltámadó FÉNY legyen veled, erősítse hitedet, életedet, hozzon Áldást, Örömet, Szeretet, Bőséget!

Yule: téli napforduló a germán és a kelta népeknél 

A téli napforduló, a Yule a "Nap visszatérésének ünnepe". Szimbolikáját tekintve a Nap újjászületése, az év leghosszabb éjszakája, a Téli Napforduló, Befelé tekintés, a Jövő tervezése. AYule, a sötét éjszakái az elmélyülés, az ősök imádásának időszaka. A yule szó jelentése, "kerék". Az ősi kaldeusoknál azonban a yule szó "kisgyermek"-et jelentett. Az új mindig a régi helyébe lép, az élet folyton megújuló ciklusa vég nélkül folytatódik.

Az éjszakák most a leghosszabbak. A napfordulótól kezdve egyre hosszabbodnak a nappalok. A fény újjászületik, napról napra erősödik. A fény és a sötétség közti örök harcban ismét a Fény kerekedik fölül. A legtöbb hagyomány, a wicca, a pogányság szerint a Nap képviseli az istenség Férfi-aspektusát, és halála, újjászületése a Téli Napforduló idején a régi napév halálát és az új születését reprezentálja. Ez az örök harc számtalan hagyományban megjelenik, különböző jelképes formákban: a Tölgykirály (a Növekvő Év istene vagy az Isteni Gyermek) és a Magyalkirály (a Fogyó Év istene vagy a Sötétség Ura); Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt. Litha, vagy a Nyári Napforduló idején a Magyalkirály győz. "Midwinter" (a "tél közepe") a "Midsummer" (a "nyár közepe") ellenpontja a sötétség, homály, titkok győzelme, uralma. Midsummer idején a Napisten, Sunna teljes erejében tündököl, és minden titokra rávilágít, semmi sem marad rejtve fénye elől. A hosszú sötét téli éjszakákon azonban minden elrejt a jég, a hó. Sötét és titkos helyükön várják újjászületésük idejét, a téli napforduló éjszakáját. Ezen az éjszakán, az "Anya Éjszakáján" kezdődik az északi népeknél a Yuletide, ami Tizenkét Éjszakán át tart, (dec. 20. - december 31.) és e Tizenkét Éjjel reperezentálja az óév elmúlását, valamint az új esztendőt tápláló folyamatot. A szó jelentése: "Kerék." Az ősi kaldeusoknál a yule szó "kisded"-et, "kisgyermek"-et jelentett. Az új mindig a régi helyébe lép, az élet folyton megújuló ciklusa vég nélkül folytatódik. Az istenség neve kultúránként különböző; az északi népeknél és az angolszászoknál Balder, a keltáknál Bal, stb.Az eltérő nevek ellenére könnyen azonosíthatók. Yule-istenségnek tekinthető minden Újszülött-isten, Napistenek, Anyaistennők és Istennőhármasságok. Legismertebb közülük Dagda és Brighid, Dagda lánya. Brighid tanította meg a kovácsokat a tűzzel bánni és a fémmesterségre. Az ő lángja, mint az új fény lángja elűzi a lélek és az elme sötétségét, Dagda üstje pedig biztosítja, hogy a Természet mindig gondoskodhasson gyermekeiről.

A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az ősökre való emlékezésben találhatjuk meg. Őseinken keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ezt a kapcsolatot tisztelnünk kell, szertartásokkal, rítusokkal. A germán Yule és a kelta Samhain közt szoros kapcsolat áll fönn. Az újesztendő áldását csakis őseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el.

A világosság és a sötétség örök harca különböző jelképes formákban, számtalan hagyományban megjelenik. A kelta hagyományokban a Tölgykirály és a Magyalkirály szakadatlan harca dúl egész évben: Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt, Litha, azaz a nyári napforduló napján a Magyalkirály győz.

A kelták druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. Ilyenkor a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelző egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak a Yule tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek. Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elő, és a tavaszt sürgette. (lásd: "csilingelés")

Yule spirituális vonatkozásai

Koncentrálás: tudatosítani, mit is akarunk celebrálni. a családi kötelékek megerősítése kapcsolat az ősökkel a már meglévő családi szertartások kibővítése a család hangolódjon a természet ciklusaira ráhangolódás: a Földön minden élő közösségének tagjai vagyunk etnikai-kulturális örökség tisztelete ősi és jelenlegi népszokások tanulmányozása, továbbadása a karácsonyi szertartás, mint alternatíva, ill. annak kibővítése a spirituális megújulás és szeretet mélyebb megértése vidámság Időpontok: a család életébe illő időpontok kiválasztása az ünneplésre napfordulókor a napforduló asztrológiai-asztronómiai pillanatában alkonyatkor előző estén lefekvés előtt napkeltekor délben napfordulóhoz közeli időpontban egy éjszakával előtte egy hétvégével előtte

Időtartam: az ünneplés időtartamát családtagjaink életkora, figyelme szerint határozzuk meg nagyon rövid: 5 perc alatt rövid: 5-20 perc közepes: 20-90 perc hosszú: 90 perc - 3 óra nagyon hosszú: több mint 3 óra, akár 24 órás periódus Előkészületek: a megfelelő hely kiválasztása, felkészítése, bizonyos szempontok figyelembevételével A családi otthonban konyhában, ebédlőben tűzhely környékén ünnepi fa környékén nappaliban Az otthonon kívül az udvaron a tetőn a közeli parkban természetvédelmi területen, erdőben [Forrás: Selena Fox: Winter Solstice Celebrations for Families and Households, 1993.]

Ünnepi hozzávalók: egy-kettőt kiválasztani, ami illik az ünnep középpontjába, idejébe, időtartamához és előkészületeihez.

Napkereszt, napkerék:  A forgó kerék a legrégebbi vallási szimbólum Európában, amit már a kőfaragásokban láthatunk a kőkorszak óta. Az univerzum körkörös mozgását szimbolizálja. A kör négy küllője a négy legfontosabb fesztivált jelképezi (téli napforduló, tavaszi napéjegyenlőség, nyári napforduló és az őszi napéjegyenlőség), az évszakokat (tél, tavaszt, nyár és ősz), a nap fázisait (éjjel, reggel, nappal és este), az elemeket (levegő, tűz, víz és föld), a Hold arcait (holdfogyatkozás, növekvő hold, telihold és fogyó hold), a fő irányokat (észak, kelet, dél és nyugat) stb. A forgó kerék a legfontosabb részt képviseli a pogány hitben, a vallás alapját, és mindent, amit az univerzumnak látnia kell ennek fényében. Gyertya:  A római kortól kezdve használatos, előtte csak a fáklyát és a mécsest ismerték. A téli napfordulókor gyertyát gyújtottak, hogy támogassák a fény harcát a homállyal szemben.

Yule fa:  A karácsonyfa ősi egyiptomi hagyományból származik, akik pálmafát díszítettek fel, a győzelem jelképét. Télen is örökzöld ágai az újjászületést, az élet örök körforgását jelképezik számunkra. A fa minden ősi európai nomád törzs életében létfontosságú és szent élőlény volt (pl.: Yggdrasil, a germán világfa). A germánok hite szerint az emberi faj is a fáktól származik, a nők a Nyírfától, a férfiak a Kőristől vagy a Tiszafától. Az ősi időkben megszokott volt az állat- illetve emberáldozat, ezeket feldobálták, vagy felkötötték a fákra, ezt a szokást később váltotta fel a különböző ékekkel való díszítés. A fa díszítése is szakrális célokat szolgált, a díszek maguk is szimbolikus értékűek, legfőképpen az újjászülető Napot szimbolizálják, valamint a kozmikus év egyes elemeit, a Holdat, csillagokat, a földet, az egyes hónapokat, a világkígyót, az időt. Feldíszítünk egy örökzöld fát. Lehet élő az udvaron, vagy egy tavasszal ültetett cserepes.Vagy kivágott. (Ez esetben köszönjük meg a fának, hogy eljött hozzánk ilyen módon.) Együtt díszíti a család, minden egyes dísznél mondhatunk egy jókívánságot. A díszek napszimbólumok legyenek. Csillogó piros vagy arany gömbök, napfigurák, szarvas, sas, búzakalász. Vagy csillagok, mindenféle fényforrások, hold, kisded, születési szimbólumok. Lehetnek saját totemállataink is. Fagyöngy, színes (főleg piros) bogyók, alma, gránátalma, téli madarak, tündérek, hópehely, gyertya, koszorú, mézes- vagy gyömbérsüti-emberke, makk, babérbogyó és áfonyagirland, Télapó, Mikulás.

Ünnep után: elégetni a fát örömtűzben, vagy beásni a talajba, vagy kitenni az erdőbe. egy darabját eltenni jövőre, és majd a Yule-tuskóval elégetni. Pattogatott kukorica- vagy vörös áfonyagirlandokkal varázsolni is lehet: minden 13 szem egy-egy kívánságot reprezentál. Ezeket más bogyóval különítsd el egymástól. Tedd föl a fára. Amikor először gyújtasz fényt a fán, képzeld el a kívánság beteljesülését, ahogy a Nap visszatér a világba, úgy teljesülnek azok is. Az ünnep után amit csak lehet, őrizz meg a girlandból egy korsóban. Majd a Szent Iván-éji tűzben égesd el a maradékot - itt fejeződik be a varázslat.

Yule-koszorú Együtt gyűjtsük a hozzávalókat, együtt készítsük el, örökzöldekből, díszítsük fel szépen. Körülállhatjuk, tudjuk, hogy a Természet ciklusainak szimbóluma; jusson eszünkbe róla Yule és Jul (a tiszafa), ami kereket jelent. Helye az ajtón kívül vagy benn a falon vagy a nappali asztalának közepén legyen. A koszorún négy gyertya, középen egy, ez a szellemet vagy a Napgyermeket reprezentálja. A gyertyák színei: sárga - levegő, piros - tűz, kék - víz, zöld - föld -- vagy bármelyik négy szín, amit te magad a négyesség színeinek tartasz. A Napgyermek színe lehet fehér, bíbor vagy arany. A gyertyagyújtás sorrendje: 1. Észak ~ Föld ~ megtermékenyülés; 2. Kelet ~ levegő ~ elme; 3. Dél ~ vér ~ tűz; 4. Nyugat ~ víz ~ magzatvíz; 5. Az Istengyermek ~ a Lélek Ha vége az ünnepi időszaknak, adjuk vissza a Természetnek, vagy tegyük el a nyári napfordulóig, és akkor égessük el az örömtűzben.

Yule tuskó: 

Hagyományosan kőris, tiszafa, vagy nyírfa tuskója. Tüze az örök, elpusztíthatatlan fény szimbóluma, a fény újjászületésének segítője, ami táplál és melegít minket. A hagyomány szerint a gazda saját földjéről kell származnia, vagy lehet kapott ajándék, ám venni sohasem szabad. A Tizenkét Éjszaka mindegyikén tizenkét órán keresztül ég a kandallóban, vagy első éjjel ég, a többi napon és éjszakán át parázslik.

Feldíszítik, akárcsak a karácsonyfát: örökzöld ágakkal, magyallal beborítják. Meglocsolhatják sörrel, almaborral. Mindig eltesznek egy darab tuskót, a következő évben azzal gyújtják meg az új Yule-tüzet, az örök, megszakíthatatlan körforgás értelmében. Mai változata: kisebb tölgy- vagy fenyőág egyik végét ellapítjuk, három lyukat fúrunk bele, ezek lesznek a gyertyatartók. Ideállítunk három gyertyát, színeik: piros, fehér, zöld (évszakok), zöld, arany, fekete (a Napisten), vagy fehér, piros és fekete (a Nagy Istennő színei). Díszítsük fel örökzöldekkel, piros- és aranyszálakkal, rózsabimbóval, szegfűszeggel, végül hintsük be liszttel. Tölgyfatuskó és tűzhely kell hozzá. A tuskó legyen nagyon száraz. Feldíszíthető: piros textil- vagy papírszalagokkal (jól éghető legyen), száraz magyallevelekkel, természetes száraz anyagokkal. Az egyik családtag elmondja a tuskó hagyományát. Valaki elmeséli a Tölgykirály és Magyalkirály meséjét. Lehetőleg minden fényt oltsunk el.A család kis ideig üldögél a sötétben. Csendben elmélkednek a szoláris év váltakozásain. Mindenki végiggondolja az elmúlt évet, a "rosszakat" is, semmi sem "rossz", hanem kihívás, amiből tanulni lehetett. Aztán megggyújtják a tuskót. Amikor égni kezd, minden családtag rádob egy-egy gallyat, és elbúcsúzik az óévtől. Mindenki eldobja bánatait, a múlt fájdalmait, a rossz szokásokat, és köszönetet is mondunk mindenért, ami volt. Amikor már jól ég, koncentráljunk az új évre és a lehetőségek erejére. Aztán mindenki tölgyfagallyakat vagy makkot dob a tűzbe, ez reprezentálja az előttünk álló évet és reményt, megoldást idéz problémáinkra. Aztán együtt énekel a család. Hagyjuk leégni a tuskót, csak kicsi maradjon belőle. Õsi hagyomány szerint őrizzük meg a hamut és a maradék tuskót, jövőre azzal gyújtsuk meg az új Yule-tuskót.

Fagyöngy: 

Mi is a fagyöngy? Egy különleges varázskellék, vagy nagy hatalommal bíró növény? Már a kelták is tisztelték csodálatos tulajdonságait, s az évszázadok során egyre szélesebb körben ismerté vált. Tumorellenes hatású, vérnyomáscsökkentő szer, mindamellett a régi idők egyik varázsnövénye. A fagyöngy alatt álló párok csókot adnak egymásnak, ennek eredete a skandináv mitológiába nyúlik vissza. Balder, a délceg és daliás isten figyelmeztetést kapott, hogy vigyázzon, mert az életére törnek. Frigg, az isten anyja minden élőlénnyel megígértette, hogy nem fogják bántani a fiát, így próbálta megóvni Baldert. A jelentéktelen külsejű fagyöngy azonban elkerülte figyelmét. Loki, az ártó isten észrevette Frigg mulasztását, és gonosz céljainak szolgálatába állította. A Valhallában bált rendeztek az istenek, amire Loki is elment, hívatlanul. Elrejtőzött, és figyelte az istenek mulatozását, akik tréfából nyíllal lövöldöztek Balderra. Loki igencsak meglepődött azon, hogy az isten egyáltalán nem sebesül meg a nyilaktól, lévén sebezhetetlen. A gonosz isten, aki mindig csak azt kereste, hol árthat, fagyöngyből készített nyilat adott a vak Hermöd kezébe, és az isten pontosan Balder szívét találta el vele, aki holtan esett össze. A többi isten szörnyen megharagudott a fagyöngyre, amiért kioltotta szeretett istenük életét. Megengedték Frigg-nek, a szeretet istennőjének, hogy azt tegyen a növénnyel, amit akar. Frigg nem akarta bántani a növényt, hanem a szeretet jelképévé tette. Miközben könnye ráhullott a növényre, valaki csókot lehelt arcára, s apró, fehér bogyókká váltak a könnyek. Ekkor Frigg azt kívánta, hogy a fagyöngy többé ne árthasson senkinek; aki alá áll, kapjon lehetőséget a szeretetre és a megbocsátásra. Azt kérte, hogy akik megállnak alatta, csókolják meg egymást a szeretet és megbocsátás jeléül.

Csilingelés:

Összeköthető más szertartásokkal is, pl. minden egyes áldás után csöngetés. De önmagában is alkalmazható.  Mindenkinek legyen saját csengettyűje. Mindegy, milyen méretűek, csak összhangban legyenek. Jó a sárgaréz, jó a karácsonyfacsengő. A család körbeáll vagy -ül. Mindenkinek csengő van a kezében. Az egyik családtag vezeti a szertartást. Először néhány szót szól a napfordulóról, ami az új év kezdete, és hogy a naptárakat világszerte a szoláris év változásai alapján szerkesztették meg. Aztán a ceremóniamester elmondja, hoygan fogja kicsöngetni az óévet, és becsöngetni az új évet. Majd meghívja a családtagokat, hogy csengőkkel ünnepeljék a napfordulót. Mind a négy égtáj felé csöngetnek. Majd a tér négy irányába (föl - kozmosz, le - föld, középre - isteni egység). Aztán egyenként csöngetnek, az egyes családtagokért, a családért, majd együtt, megünnepelni a kapcsolatot a Természet ciklusaival, majd újra együtt, a Földdel és minden élőlénnyel való kapcsolatért. Idősebbtől fiatalabb felé haladva: minden családtag elmond egy látomást vagy egy kívánságot a Földért, a jövő évre. Aztán együtt csöngetnek, hogy megerősítsék ezt a kívánságot. Végül háromszor elmondják: "Boldog Napfordulót", és csöngetnek.

Ajándékozás: 

Az ajándékozás szokása Heimdallr Istentől származik: Heimdallr vitte az ajándékokat az embereknek, ő volt a kapocs számukra az istenekhez. Heimdallr szemmel tartja és figyeli a gyerekeit a trónjáról, az Északi Sarkról (róla mintázták a keresztény Mikulást, illetve Télapót). Egy napon Heimdallr leereszkedett a Földre a mennyekből és megalkotta az emberiséget, és minden évben ellátogat Helbe, hogy ajándékokat gyűjtsön. Ezután trónját elhagyva, leereszkedik gyerekeihez, hogy odaadja az ajándékokat, azoknak, akik jók voltak, mindezt Yule estjén. Az ókori görögök Cronos-nak ("idő") hívták, valószínűleg azért, mert az évi "látogatásait" használták az időmérésre. A nyugat szláv területeken Belobog ("fehér isten") néven volt ismert, mivel a fény és a kegyelem istene volt, és Hel látogatásai után mindig "halott sápadt" volt a színe. A keleti szláv területeken viszont Kolada ("kerék" vagy inkább "kerék forgása") néven ismerték, mivel a Téli napfordulón, Yule estjén, a Nap-kereke bevégzett egy teljes fordulót: tavasz (születés), nyár (élet), ősz (halál) és tél (újjászületés).

Mesélés:

Saját emlékeinkből, népszokások felidézése, karácsonyi mesék. Napmítoszok, legendák, Fény újjászületése. Megkönnyíti a családi örökség továbbadását, ha mindezt fölvesszük videóra, magnóra.

Téli természetről való gondoskodás:

Madarak etetése, együtt elkészíteni. Ezt is együtt, a fenti ceremóniákhoz hasonlóan, koncentrálva a Természet szépségére és hogy minden összetartozik. A magok az élet szimbólumai, és jószándékunkat közvetítik a Természet többi része felé. Végül mondjuk egymásnak: "Mindannyian a Természet családjának tagjai vagyunk". (Mitakuye oyasin). Végül énekeljünk együtt valami szép karácsonyi dalt.

[Forrás: Yule]