Spiegel-cikk az inkvizíció történetéről
Szemtől szemben a tényekkel
A római katolikus egyház évszázadokon keresztül máglyával, kínzásokkal, lelki terrorral, tilalmakkal és cenzúrával üldözte a hitetleneket és a hitehagyókat. Ennek dokumentumai, a római központi inkvizíció aktái egészen 1998. január 22-ig a Vatikán leginkább őrzött titkai közé tartoztak. A szóban forgó napon azonban Joseph Ratzinger bíboros e féltve őrzött titkokat tizenkét kiválasztott tudós számára hozzáférhetővé tette. A 4500 kötetnyi embervadászat nyilvánosságra hozatalát a Vatikán az öntisztítás aktusának tekinti. E bátor glasznoszty során azonban egyetlen válasszal továbbra is adós marad: mit rejt az inkvizíciós archívum mai napig zárolt, XX. századra vonatkozó gyűjteménye? Cikkünk a Der Spiegel 1998/23-as számában megjelent írás rövidített változata.
Egy baptista halála. Több millió áldozat
Amikor a halálos ítélet órája elérkezett, a Duna partján összegyűlt tömeg a megkötözött Agnest a hídra vezette. A szerencsétlen teremtés „remegett, reszketett, jajgatott, panaszkodott sorsa keménysége és az őt ért igazságtalanság miatt.” Hiába. A hóhérok megragadták a fiatalasszonyt, és beletaszították a vízbe. A halálraítélt szabadon maradt lábával úszni kezdett a part felé, miközben teli torokból segítségért kiáltozott. A hóhér azonban sietve fogott egy hosszú rudat, amellyel az asszonyt a víz alá nyomta. Agnes Bernauer 1435 októberében „politikai boszorkányként” halt meg. A herceg ugyanis rangon aluli házastársnak tartotta őt fia számára, ezért szerelmi varázslás koholt vádjával átadta menyét a pápai inkvizíciónak. Agnes Bernauer esete azonban csupán egyetlen kiragadott példa a hírhedt pápai intézmény sötét fejezeteiből. Az inkvizíciót IV. Ince pápa vezette be 1252-ben. Az eltérő becslések egy- és tízmillió közé teszik az inkvizíció által a felvilágosodás korszakáig meggyilkolt emberek számát. Legtöbbjüket elevenen elégették.
Végül már nemcsak a katolikus egyház volt ettől megfertőzve. A reformátorok, mindenek előtt Luther Márton és Kálvin János, a vélt eretnekekkel és boszorkányokkal szemben kegyetlenebbül viselkedtek, mint a pápai inkvizítorok. Az eljárás kezdeményezője azonban kétségkívül Róma. Az Isten nevében elkövetett gyilkosságokat szorgalmasan lejegyezték, majd a levéltárban összegyűjtötték. A római inkvizíció aktái ez év január 22-ig titkosak voltak. Ezen a napon nyitotta meg a katolikus egyház legfőbb hitőrzője, a német Joseph Ratzinger bíboros történészek egy külön kiválasztott seregének a Vatikán titkos archívumát.
A középkori inkvizítorok modern kori hivatalának vezetője szerint ugyanis az egyházat „az igazság érdekli, semmi más”. Az igazság azonban az, hogy túlságosan sokáig próbálta a katolikus egyház az inkvizíció bűneit szépíteni vagy legalábbis kisebbíteni. Valójában először csak II. János Pál pápa nevezte az inkvizíció „munkáját” nyíltan szégyennek. Egy 1994-ben kelt, bíborosoknak írt levelében végre kimondta: „Hogyan lehet elhallgatni a hit nevében elkövetett erőszaknak megannyi formáját? A vallásháborúkat, az inkvizíció törvényszékeit és az emberi jogok megsértésének más formáit?” A Péter apostol székében trónoló katolikus egyházfő elismerte, hogy módszereit tekintve az inkvizíció a Gestapo, a KGB és a Stasi előfutára volt. Brutalitását számos európai levéltár jól dokumentálja. A vádlottaknak semmiféle joguk nem volt, a vádló a bíró is volt egy személyben, gyermekeknek a szüleiket, asszonyoknak a férjeiket, férjeknek a feleségeiket kellett besúgniuk. A kínzást nemcsak megengedték, hanem meg is parancsolták. Az eddig hiányzó információkat a római inkvizíció ez évben hozzáférhetővé vált iratainak kell majd feltárniuk: hogyan működött az egyházi megtorló gépezet a nyugati társadalomban. Négyezerötszáz iratköteg várja a Szent Péter téri Palazzo del Sant’Uffizio termeiben, hogy végre beszélhessen. Az írások sok tekintetben hasonlítanak a volt NDK állambiztonsági minisztériumának (Stasi) jelentéseihez. Miként a Gauck-hivatalban megőrzött Stasi-iratok, úgy a vatikáni titkos dokumentumok is tartalmaznak kihallgatási jegyzőkönyveket, besúgók beszámolóit, bírósági ítéleteket és szakvéleményeket az egyházi hajtóvadászat számtalan áldozatáról. Összességében a most nyilvánosságra hozott anyag a katolikus egyház legsötétebb korszakának alapvető dokumentumgyűjteménye: „Lettere degli Inqisitori” (Inkvizítorok levelei); 225 dokumentumköteg, mely az „egyházbiztonságisok” terjedelmes levelezését tartalmazza; a sienai inkvizíciós bíróság ügyiratai; zsidókkal való bánásmódról szóló anyagok; gazdasági ügyiratok; megvesztegetési összegek pontos adatai. Ezeket egészíti ki az uzsora, a szodomizmus, a varázslás és a babonaság eseteit tartalmazó ötven könyv, valamint a Szent Hivatal könyvcenzúrájának ügyiratai. Az archívum eredeti ügyiratállománya jóval nagyobb volt, az iratok kétharmada azonban a XIX. század elején elveszett. 1810-ben Napóleon az egész archívumot Párizsba vitette. A Vatikán később visszakapta tulajdonát, ám az anyag Rómába szállításának finanszírozására a Vatikán megbízottjai eladták párizsi műkedvelőknek és kereskedőknek az „értéktelen” perügyiratok egy részét. A kereskedők az inkvizíció hulladékpapírjaiból zacskókat gyártottak, hogy azokba zöldséget csomagoljanak. További anyagok vesztek el az Alpokon átvezető nehézkes úton.
A katolikus inkvizíció római központi hivatalát csupán 1542-ben rendezte be III. Pál pápa – három évszázaddal azt követően, hogy előde, IV. Ince Európa-szerte már létrehozta e hatóságot. Az eretnekek üldözése eleinte főleg az egymástól független inkvizítorok buzgóságára és a világi uralkodók jóindulatára volt bízva. A római inkvizíció ellenben arra volt hivatott, hogy az egyház főhadiszállásán belül fogja össze az újonnan keletkezett, Luther Márton-féle, igen fenyegető eretnekség elleni harcot.
A cenzúrahatóságot 1571-ben alapították meg, válaszul a könyvnyomtatás feltalálására. Johann Gutenberg találmánya ugyanis nagy fejtörést okozott az egyházfőknek: a nép, amelynek ez idáig csak válogatott falatokat adtak a Bibliából, most hirtelen olvasni, s ezzel együtt gondolkodni is tanult. A reformátorok írásait és Luther bibliafordításait milliószámra terjesztették. A tiltott könyvek listáján sok alkotót találunk Olaszországtól Franciaországig, Spanyolországtól Németországig. Sokak nevét az „Opera omnia” (Összes műve) megjegyzéssel egészítették ki. Indexen található az egyházgyűlölő Voltaire, aki az inkvizíció áldozatainak számát tízmillióra becsülte, de a filozófus Immanuel Kant A józan ész kritikája című műve is. A frankfurti teológiaprofesszor, Hubert Wolf becslése szerint a Vatikán összesen tízezer könyvet vagy teljes életművet helyezett indexre. Csak a II. vatikáni zsinat távolította el az intellektuális gyámkodás e hagyatékát. A cenzúrahatóság ügyiratai világossá teszik a kirekesztés évszázadokon keresztül eltitkolt okait, hogy miért is veszíthette el valaki Ratzinger bíboros elődeinek a kegyeit. Itt van például Heinrich Heine esete. Az iratok szerint a költőt egy híres besúgó mocskolta be Rómában – az osztrák kancellár, Metternich fejedelem. Azzal vádolta Heinét, hogy veszélyes forradalmi gondolatokat terjeszt, amelyek Európa feudális társadalmi összetételét romba dönthetik. A könyvellenőrök csupán a könyveket égették el, nem pedig azok szerzőit. A spanyol inkvizíció azonban már magukat az embereket likvidálta. Intézményét a XV. század hetvenes éveiben Alonso de Hojeda domonkos szerzetes szorgalmazására vezették be. Hojeda besúgta a kereszténységre áttért zsidókat a királyi házaspárnak, mondván, hogy azok titokban továbbra is ragaszkodnak régi hitükhöz, majd hozzátette, hogy sokan közülük magas állami pozíciókat töltenek be, amivel veszélyt jelentenek az uralkodóház hatalmára. Ennek következtében a spanyol uralkodó állami felügyelet alatt álló inkvizíció felállítását kérte s kapta meg a pápától. Az első „hitlátványosságon”, az úgynevezett autodafén hat átkeresztelkedett zsidót égettek meg. Őket azután ugyanabban a városban további négyszáz követte, főleg gazdag családokból. Tulajdonukat természetesen elkobozták. Az első nagy inkvizítor, Torquemada domonkos szerzetes az eretnekeket főleg nagy ünnepnapokon vezette a hívő nép elé. Csupán 1481-ben tizenkétezer zsidót égetett el, akik nem akartak megkeresztelkedni. Az iszlám királyság, Granada legyőzése után az inkvizítorok újabb munkaterületre bukkantak: a „moriscosokra”, azaz a keresztény hitre áttért mórokra. A katolikus Stasi csalafinta nyomozási eljárást fejlesztett ki, hogy a mórokat hitetlenekként leplezhessék le. Eretneknek számított mindaz, aki tartózkodott a disznóhústól és a bortól. Aki pedig túl sokat mosakodott, könnyen a Korán alapján rituális tisztálkodást végző ember gyanújába keveredett. A mórokkal kapcsolatos problémát az inkvizíció végül néhány nap alatt megoldotta: kihajóztatta a mór keresztényeket az iszlám Észak-Afrikába.
Némely inkvizítor arra használta a hivatalát, hogy meggazdagodjon. Cordoba inkvizítora például a város gazdagabb zsidó polgárait koholt vádak alapján máglyára küldte, majd a vagyonukat elkobozta. Csupán egyetlen autodafén 107 gyanúsítottat égetett meg. Az egyik szemtanú feljegyezte a tömegkivégzés menetét is. Eszerint az áldozatokat egy két napig húzódó, vallásos szertartásokkal fűszerezett ünnepségsorozat keretében végezték ki.
Az inkvizíció az ötszáz éven keresztül tomboló boszorkányőrületben érte el a csúcsát. Az első boszorkányt 1275-ben Toulouse-ban égették el. A történészek becslései szerint Európa-szerte összesen egymillió asszony vált ennek a tömegőrületnek az áldozatává. Különösen erős volt a boszorkányüldözés Németországban. A püspöki városban, Bambergben egyetlen év alatt 600 nőt végeztek ki boszorkányként, a rajnai Siegburgban 200-at, a hesseni Fuldában három éven belül 205-öt. A reformátorok, főleg Luther Márton, ezen a területen semmivel sem voltak jobbak, mint a pápahű katolikusok. Az utolsó boszorkányt 1782-ben egy svájci kantonban ítélték máglyahalálra. Természetesen az uralkodók a boszorkányőrületet arra is felhasználták, hogy nemkívánatos alattvalóikat vagy konkurenseiket elpusztítsák. Jeanne d’Arc halála ékes példája ennek.
Az említettekhez képest a római központi inkvizíció, amelynek ügyiratai most kerültek napvilágra, szinte jelentéktelen halálgyárnak tűnik. Négyszáz éves fennállása során „mindössze” kevesebb mint ezer vélt eretneket szállított a túlvilágra. Aki pedig lemondott tévhitéről, azt verésre vagy gályarabságra ítélte. Csak a keménynyakúaknak nem volt túlélési esélyük. A rómaiaknak eleinte nyilván nem tetszett az új hatóság. Tizenhét évvel a központi inkvizíció felállítása után az örök város felháborodott polgárai ugyanis megostromolták az akkori hatósági épületet, megvertek egy pár inkvizítort, kidobtak néhány aktát az ablakon, és felgyújtották a házat. Az ostromnak azonban nem lett hosszú távú kihatása. Két évvel később V. Pius pápa majdnem ugyanazon a helyen építtette fel a Palazzo del Sant’Uffiziót. Az inkvizíció intézménye egészen 1908-ig „Római és univerzális inkvizíció szent kongregációja” néven létezett. Később a szalonképesség érdekében átkeresztelték „Szent Hivatalnak”, mára pedig az ártalmatlannak tűnő „Kongregáció a hittanért” nevet vette fel. Hogy a brutális hitrendőrség a felvilágosodás ellenére oly sokáig fenn tudott maradni, csak a római katolikus egyháznak azon szívós követelményével magyarázható, miszerint egyedül ők birtokolják az igazságot. Az inkvizícióval az egyház lényegében hatékony hatalmi eszközt teremtett magának arra, hogy ezt a követelményt minden eltéréssel szemben érvényesítse. XII. Pius pápa még az ötvenes években is azt hirdette, hogy a tévedésnek nincs joga a létezésre és a propagandára. E kijelentés emberi életek ellen is irányul, hiszen az úgynevezett tévedés mindig emberekben manifesztálódik. Csak az utóda, XXIII. János jutott el addig, hogy elismerje a vallásszabadságot mint alapvető emberi jogot.
Az inkvizíció régi tömlöcei fölött 16 éve egy német bíboros, a 71 éves Joseph Ratzinger székel mint a hitkongregáció prefektusa. A pápai hatóság módszerei talán változtak, de a cél nem: továbbra is afölött őrködik, hogy a katolikusok az egész világban csak azt tekintsék igaznak, amit Róma előír számukra. A pápa után még mindig ő a leghatalmasabb férfi a Vatikánban. Ratzinger bizonygatta ugyan, hogy az inkvizíciós archívum megnyitását az egyház csakis az igazság érdekében teszi meg. Felmerül azonban a kérdés: ha valóban így van, akkor miért tartják továbbra is zár alatt a XX. századra vonatkozó anyagokat? Vajon évszázadunkra nem vonatkozik az igazság keresésének követelménye? A válasz valószínűleg rendkívül egyszerű. Az időbeli korlátozás Ratzingert a közelmúlt áldozataival kapcsolatos vitáktól kíméli meg. Eszerint a közelmúltnak is lennének inkvizíciós áldozatai. Hans Küng, volt tübingeni teológiaprofesszor szerint a XX. századi anyag zárolása lényegében átmenti a XXI. századra az inkvizíciót – ha nem is fizikai terrorral, de pszichikai és erkölcsi szinten. Küng át is élte, amiről beszélt, ugyanis e megnyilatkozása következtében a modern inkvizíció áldozata lett: megvonták tőle az egyházi tanítási engedélyt, és száműzték a tanszékről. Ratzinger a mai napig megtagadja tőle az aktájába való betekintést, melyet a tiltott anyagokat jelző „i” megjelöléssel láttak el. Mellesleg jegyezzük meg, hogy a római archívum mostani megtekintési módja sem arra enged következtetni, hogy az egyháztörténet „sötét oldalainak” a feldolgozása Ratzinger bíboros szívügye lenne. Az olvasóteremben csupán tizenkét tudós számára van hely, a munkaidő napi négy órára van korlátozva, kávé vagy egyéb frissítők nem fogyaszthatók. Bár a spanyol levéltárfőnök a „rossz pénzügyi ellátásra” panaszkodik, a gyanú nem oszlik el teljesen: nem az igazság őszinte feltárásáról, hanem sokkal inkább annak további manipulálásáról van szó.
http://www.inkvizicio.hu/spiegel.html
Az inkvizíció legkegyetlenebb kínzásai 
Az inkvizíció az emberiség történetének talán legkegyetlenebb hivatala. Alapvetően nemes célból hozták létre a középkorban, hiszen a hit és az erkölcs tisztaságának védelmére szerveződött. A hit és az erkölcs tisztaságát azonban meglehetősen tágan értelmezték, ahogy módszereik sem voltak épp korrektek. Nem véletlen, hogy elsősorban hátborzongató kínzásaik maradtak meg a köztudatban, melyekkel a vallomásokat csikarták ki, hogy aztán máglyára küldhessék az ’eretnekeket’. A körülmények ismeretében nem meglepő, hogy szinte minden megvádolt bevallott gyakorlatilag bármit, majd a vallomás másnapján zokszó nélkül aláírta a vallomás jegyzőkönyvét, amihez minden esetben odabiggyesztettek egy záradékot, mely szerint a vallomás szabad akaratból történt. 2000 márciusában II. János Pál pápa ünnepi istentiszteleten ismerte be egyháza bűneit, egyebek mellett az inkvizíció kegyetlenkedéseit is és bocsánatot kért értük, ám ez a gesztus nem kisebbíti a hátborzongató kínzásokat.
Az Úr kutyái
A kínvallatásnak megvoltak a sajátos szabályai, amiket rendszerint ügyesen megkerültek, arra azonban mindig ügyeltek, hogy a beavatkozások ne járjanak jelentős vérzéssel és ne jelentsenek közvetlen életveszélyt. Ennek köszönhetően ördögien kifinomult módszereket dolgoztak ki az áldozatok megtörésére és a vallomások kikényszerítésére. Épp ezért az inkvizítorok a csonttörésre, az ízületek roncsolására, a különböző testrészek megégetésére és a lassú halált okozó sérülésekre alapozták a módszereiket. Mivel nem volt jellemző a kínzóeszközök elmosása és fertőtlenítése, mindennapos volt, hogy a szerencsétlen áldozatok nem érték meg az ítélethozatalt, hanem belehaltak a fertőzésekbe. Nem meglepő, hogy ezek az egyházi szakemberek hamarosan elnyerték a Domini canes, vagyis az Úr kutyái gúnynevet, bár ezzel a névvel csak a hátuk mögött, suttogva merték illetni őket, hiszen könnyen a kínzószékben vagy a vasszűz gyomrában találhatták magukat a tiszteletlen hívek. Lássuk, mik voltak a legkegyetlenebb módszerek!
Strappado
Az inkvizíció egyik legördögibb módszere azt bizonyítja, hogy a fájdalmas kínzáshoz nincs szükség különleges eszközökre, egy kötél, egy csiga és néhány szadista hajlamú inkvizítor pokoli fájdalmakat tudott okozni a szerencsétlen vádlottaknak. A vallatás ugyanis úgy történt, hogy az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe. Ekkor a kötelet elengedték, ám a zuhanást megállították, mielőtt a test földet ért volna, így hatalmas terhelés érte a váll és könyök ízületeit, illetve izmait. A rándulás, törés és szakadás garantált volt, az ezzel járó kínokat pedig inkább nem ecsetelnénk.
Kút
Hasonlóan egyszerű, ám annál brutálisabb kínzás volt a kút, melynek a lényege, hogy a feltételezett eretneket egy akkora verembe állították, melybe épp a feje búbjáig eltűnt és olyan széles volt, hogy belefért, de megmozdulni nem tudott. Ez eddig nem tűnik túl kegyetlennek, ám a nyomorultat napokig a veremben hagyták étlen szomjan, ami komoly megpróbáltatást jelentett. Sem aludni, sem mozogni nem tudott, így idővel izomgörcsök, keringési zavarok, légzési nehézségek és pszichikai zavarok jelentkeztek, amik egyre súlyosbodtak, így néhány napnyi álldogálás után gyakorlatilag bármilyen vétket beismert, csak megmozdulhasson.
Körte
A gömbszeletekből álló szerkezetet addig csavarták, amíg a szeletek maximális nyílási fokáig ki nem tágították. Tették mindezt a delikvensek szájában, végbelében vagy épp vaginájában attól függően, hogy istenkáromlással, homoszexualitással vagy házasságtöréssel vádolták-e. A gömbszeletek végén lévő hegyes villásfogak a teljes kinyíláskor behatoltak a torokba, a belsőségekbe, vagy a méhbe. Mondanunk sem kell, hogy azonnal bevallották a bűneiket, ha elkövették őket, ha nem.Júdásbölcső
A júdásszéknek is nevezett eszköz feltalálója beteges kreativitását szemlélteti. Maga az eszköz egy piramis alakú, vasból vagy fából készült tárgy, melynek csúcsa tűhegyes volt. Az áldozatot végtagjainál fogva a levegőbe emelték kötelek és csigák segítségével, és sokszor órákon át így tartották. Ez sem volt kellemes, de az eljárás következő fázisa már sokkal hátborzongatóbb volt: a vádlottat ugyanis ráeresztették a piramisra úgy, hogy a hegye végbélbe vagy a herezacskókba, nők esetén pedig a vaginába fúródjon. Az amúgy is szörnyű hatást fokozták azzal, hogy többször is megismételték a műveletet vagy épp lökdösték, rázogatták a szerencsétlent. Ha meg is úszta élve a tortúrát, életre szóló sérüléseket szerzett.A spanyolszék és a vasszűz
Az ülőkén, támlán és karfán tüskékkel teletűzdelt szék szintén elterjedt eszköz volt, ami lassú kínt és hosszú haláltusát okozott a hozzá szíjazott áldozatnak. A testbe fúródó tüskék ugyanis hatalmas fájdalmat okoztak, ám nem roncsoltak létfontosságú szerveket és a vérzést is lassították, hiszen a sebben maradtak. A továbbfejlesztett változat arra is alkalmas volt, hogy forró vassal vagy izzó szénnel fokozzák a gyötrelmeket. A vasszűz is hasonló elven működött azzal a különbséggel, hogy a tüskék egy szekrényben helyezkedtek el, amibe bezárták a vádlottat és a tüskék a szűk helyen a testébe fúródtak.http://cotcot.hu/cikk/2013/04/12/az-inkvizicio-legkegyetlenebb-kinzasai#
10 legszörnyűbb kínzóeszköz, amit valaha feltaláltak (+18)
Az emberiség hajnala óta két dolog van, amiben a homo sapiens megszállottan kiélte kreativitását: a szexualitás illetve a másik ember változatos módon való legyilkolása és megkínzása.
Legyen szó kisebb-nagyobb bűnök megbüntetéséről; információ szerzésről vagy vallatásról; politikai netán vallási "megtérítésről" a lényeg, hogy az ember mindig roppant kreatív volt, ha kegyetlen kínzóeszközöket kellett megálmodnia, amivel a legnagyobb szenvedést és kínt okozhatta ellenségeinek. Elképesztő az a barbár kegyetlenség amivel a szent cél vagy igazságérzet miatt az emberek képesek voltak halálra kínozni egymást. Az évszázadok alatt kidolgozott kínzóeszközök a legvadabb képzeletet is felülmúlják, ezekből mutatjuk most be a The Richest gyűjtése alapján a tíz leghátborzongatóbbat.
hirdetés
10. Hüvelykujj csavar
Ez a kis hordozható eszköz elmaradhatatlan részét képezte a középkori hivatásos kínzó szakemberek eszköztárának. A neve ellenére nem csak a hüvelykujj, hanem a kéz és a láb összes ujjának miszlikbe zúzására is használták. Abban az esetben, ha a vallató nem volt elégedett az alany ordításával az eszközt fel lehetett szerelni tűéles vashegyekkel, hogy még nagyobb fájdalmat okozzon, miközben életre szólóan nyomorékká teszi az áldozatát.
9. Bronzbika
A bronzbikát, más néven a szicíliai bikát a kultúrájukról híres ókori görögök találták fel, s ezzel egy egész más szintre fejlesztették a szabadtéri barbecue grillpartizást.
Nem foglalkoztak az áldozat megnyomorításával. Öntöttek egy üreges bronzbikát, amibe egy ajtón keresztül belökdösték az elítéltet, majd lelakatolták a bejáratot. Ezután nagy tüzet raktak a bikuci hasa alatt, s élve megsütötték a szerencsétlent. A görögök mindig is értettek a teátrális show műsorhoz, ezért a bika testéhez szerkesztettek egy csőrendszert, amin keresztül az élve megsütött áldozat agóniája úgy hallatszott, mintha egy felbőszült bika bőgne dühösen.
8. Térdaprító
Legtöbbször a térd lenyomorítására használták, de a kezek és a lábak több más pontján is előszeretettel vetették be ezt a kegyetlen eszközt. Ízlés szerint a vastüskék száma változó volt, az előkerült leletek szerint legkevesebb három, maximum húsz volt benne a vallató hangulata alapján. Nos, ezek a tüskék szépen átnyársalták a belé helyezett láb húsát, s ahogy egyre beljebb hatoltak szétfeszítették egymástól a csontokat, majd tökéletesen elporlasztották azokat. Mondani sem kell, hogy a csont mellett a szalagok is elszakadtak, így egy ilyen kezelés után az áldozat többé nem tudott lábra állni. Már ha egyáltalán valaha szabadon engedték.
7. A boszorkánymaszk
Habár a boszorkánymaszk a legtöbb esetben nem jelentett halálos ítéletet, kellemes viseletnek semmiképp sem nevezhetnénk. A XVI. századi Angliában és Skóciában terjedt el a használata, s olyan nőket illettek vele, akiket boszorkányság miatt akartak nyilvánosan megszégyeníteni.
A fenti képen is látható vasálarcot egy vasból öntött sisakhoz rögzítették levehetetlenül, de ez még nem minden. A maszk szájrészénél egy rövid, tüskés vasrúd lógott az áldozat szájába a nyelv fölé, így emberfeletti erőfeszítést igényelt a táplálkozás és iszonyatos fájdalmat okozott minden kimondott szó. Úgy tűnik nem nagyon tolerálták a pletykálkodást az akkori britek.
6. A melltépő
A XVI. századi Bajorországban nem volt tanácsos félrelépni. Ha a megcsalt fél nem tudta megbocsájtani hitvesének a házasságtörést, akkor szakemberhez fordulva jogában állt kérvényezni a fenti eszköz bevetését. A melltépő működési elve rém egyszerű, de annál embertelenebb. A csalfa nő melleit befogták az izzó vaskampók közé szorosan, majd szó szerint letépték a melleit. Ha a szerencsétlen asszony nem vérzett el vagy halt bele a fertőzésbe, akkor is egy életre meg lett bélyegezve és nyomorítva.
De tudjuk még fokozni az ocsmányságát ennek a kegyetlenkedésnek. A fenti kínzást gyakorta okítási célból a nők gyerekei előtt végezték el.
5. Kerékbetörés
A középkorban egész Európában, így többek között hazánkban is gyakorta ítéltek kerékbetörésre bűnözőket és egyéb nemkívánatos egyéneket. Akkoriban a tömegek szerették nézni a kivégzéseket, s a kerékbetörés egy kifejezetten családbarát módnak számított. Aki odafigyelt a történelemórán annak nem újdonság a módszer, de a rend kedvéért ezt is elmeséljük.
Az elítéltek széttárt végtagokkal egy kocsikerékhez kötözték jó szorosan, majd a csontjait hatalmas pöröllyel vagy egyéb sújtóeszközzel egymás után eltörték. Mikor ezzel végeztek otthagyták a szerencsétlent a tömeg nagy örömére, hiszen aki nem halt szörnyet a fájdalomtól, azt még lehetett cukkolni egy kicsit. Voltak olyanok, akik még napokig éltek iszonyú kínok közepette.
4. A krokodil olló
A történelmi feljegyzések elég hiányosak a krokodil ollóval kapcsolatban, de a tudósok szerint csak kivételes alkalmakkor került elő akkoriban. A krokodilt formázó olló szárai nem csak, hogy élesek voltak, de apró tüskék ezrei is álltak ki belőle, s tökéletesen alkalmas volt arra, hogy erőfeszítés nélkül levágjanak vele mondjuk egy kéz- vagy lábujjat. A feljegyzések szerint azonban soha nem vetették be a végtagokon ezt az eszközt, ehelyett péniszeket nyisszantottak le vele. Egy időben ez volt a büntetése annak, aki az uralkodó életére tört. Egy férfi bérgyilkosnak így kétszer is meg kellett gondolnia, hogy megölje-e a királyt, a nők körében pedig akkoriban még nem volt elterjedt foglalkozás az aszaszinoké.
3. A fejprés
A fejprés megalkotása kreativitást nem sokat, torz lelkivilágot annál többet igényelt. Komoly használati utasítás nem szükségeltetett a használatához: az áldozat állát az alsó fémlapra kellett támasztani, s a satu elvét alkalmazva a gépezet ripityomra törte a koponyát, az állkapcsot és a fogakat. Kevesen élték túl ezt a kegyetlen eszközt. Azon kevesek akik mégis, minimum megbolondultak.
2. Júdásbölcső
Mindenekelőtt leszögezhető, hogy az a bomlott elme, aki a júdásbölcső feltalálása mögött áll, nagyon komoly mentális problémákkal küzdhetett, s vélhetően nem kapott elég törődést csecsemőkorában anyucitól. A hóhér az áldozat derekára rögzítette a képen látható fém övet, s a nyíl hegyét az ánuszához illesztette. Az intenzív nyomás a segglukon és a szétfeszülő farpofák elviselhetetlen fájdalmat okoztak, de csak nagyon lassan és nem minden esetben vezettek halálhoz. Az áldozat bűnének mértékétől és a kínzó kedélyállapotától függött, hogy mennyire lesz maradandó sérülés az esetből, ugyanis egy kötél és csiga segítségével könnyedén lehetett állítani a behatolás intenzitásán és azon, hogy milyen fájdalommal jár. Vallatáshoz ideális módszernek bizonyult, bár az így kinyert információk nem biztos, hogy megbízhatóak, hiszen az áldozatok bármit bevallottak azért, hogy kikerüljön a végbelükből ez a kegyetlen eszköz. Akit szándékosan akartak halálra kínozni vele az szakavatott kezek között napokig is irtózatos fájdalmakat volt kénytelen elviselni, míg belehalt a tortúrába.
1. A kín körtéje
Az előző eszköz feltalálójához hasonlóan, a kín körtéjének kiötlője is erősen rászorult volna a terápiás kezelésre. A fémből készült körte formájú szerkezet oldallapjai csavarral távolíthatóak egymástól. Mit gondoltok hová helyezték be az aberrált kortársak? Nos, igen nemtől függően a női nemi szervbe illetve férfiak esetében a farpofába. Alkalmazása nagyon ritkán volt halálos kimenetelű, de a fájdalom, amit okozott elviselhetetlen volt a testtájak rengeteg idegvégződése miatt. Nőknél házasságtörés vagy abortusz gyanúja, esetenként koraszülés miatt vetették be, férfiak közül a homoszexuálisok kapták elismerésül. Ritkán előfordult, hogy istenkáromlás miatt valakinek a szájába dugták ezt az ördögi eszközt, s ott sem okozott bizony felhőtlen élvezetet. Bár mint említettük, a kín körtéje csak ritkán vezetett halálhoz, az agybeteg kínzómesterek ezért gyakran más eszközöket is bevetettek mellette, hogy kiéljék perverz örömüket.