Az egyre inkább halmozódó legendákkal együtt növekszik azoknak a kutatóknak a száma is, akik racionális alapon próbálják tagadni az ilyen téveszméket. A legkülönfélébb elméletek a 18. században születtek. Európát akkoriban a rémültség uralja, és a vámpírokra szó szerint hajtóvadászatot indítanak.
A tömeges őrültséget két hivatalosan alátámasztott eset indítja el. Az elsőben a szerb Peter Plogojovics szerepel, aki 1721-ben halt meg, 62 évesen. A sírban azonban valószínűleg megéhezett, és visszatért fiához, hogy adjon enni neki. A feltámadt halott semmilyen ételt nem kapott, így a fiú másnapra meghalt. A következő napon állítólag Plogojovics ismét visszatért, és még egy alkalommal meggyilkolta, már vámpírként a szomszédjait. A dokumentumok a halottaknál túlzott vérveszteségről beszélnek…
A második eset főszereplője 1725 és 1734 között állítólag a szintén szerb Arnold Paole, akit vámpír mart meg, majd meghalt. Ő is vámpírként tért vissza az élőkhöz, áldozatait szintén a szomszédok közül választja ki. A francia teológus, Antoine Augusztin Calmet 1746-ban elmondta, hogy mindkét esetet valósnak tartja, és ezzel alátámasztotta a vámpírok legendáját. Akkoriban elismert tudós volt, így vélemény számos tanítványa osztotta.
A szerb vámpírok visszhangja tehát annyira forrongó volt, hogy az esetet maga Mária Terézia, a Habsburg Birodalom akkori királynője is ki akarta deríteni. Ezért személyi orvosát, Gerhard von Swietent küldte az ügy kivizsgálására. Ő az esetet hosszas kutatás után azzal a végeredménnyel zárta, hogy vámpírok márpedig nem léteznek. Mária Terézia ezért rendeletben tiltotta be a sírok felnyitását és a halottak megszentségtelenítését. Ezzel lezárult az európai vámpírizmus járványa.
Az európai vámpírvadászat tehát csitulni látszott, de a Föld másik felén épp ekkor kezdődött. Az amerikai földrészen a legtöbb dokumentált eset szintént a 18. és 19. századból való. Számos család exhumáltatta rokonainak holttestét abban a hiszemben, hogy vámpírokká váltak, és a rokonok döfik át a szívüket. A család főként azokban az esetekben nyúlt a drasztikus eszközökhöz, amikor a személyt hirtelen halál vagy halállal végződött súlyos betegség érte.
A legismertebb és egyben a legutolsó feljegyzés a tizenkilenc éves Mercy Brown esete, aki Rhode Islanden hunyt el, 1892-ben. Apja háziorvosuk jelenlétében két hónappal Mercy halála után kiásta a hamvait. Kivágta a szívét, és ő maga égette el.
De hogyan tekintünk a vámpírokra ma? A 20. és a 21. századból is ismerünk vámpírtámadásokat. 1970-ban az a monda járta körbe a világot, hogy a londoni Highgate Cemetery temetőt gyakran foglalja el vámpír. A legkülönbözőbb hajtóvadászattal sem sikerült azonban elfogni a vérszomjas kísértetet. A 90-es években Mexikóban és Puerto Ricóban is keringtek vámpírtörténetek. A chupacabra a háziállatokat támadta meg, és az ő vérüket itta. Számos szkeptikus azonban arra figyelmeztet, hogy a közép-amerikai vámpír keletkezése mögött valószínűleg a gazdasági és politikai válság húzódott.2003-ban az afrikai Malawiben két embert vámpír ölt meg, további négyet pedig megtámadott. Közöttük volt Eric Chiwaya kormányzó is. Azt mondják, hogy a támadásról a helyi kormány állapodott meg a vámpírral.
Két évvel később Birmingham utcáin az arra járó emberekbe harapott egy támadó. Még ha a rendőrség nem is támasztotta alá ezt a történetet, a városi legenda tovább él.
Vámpíroknak tekintik emellett olykor az újkori tömeggyilkosokat is, akik gyakran vámpírként mutatkoztak be. Ilyen volt a Düsseldorfi Szörny, Peter Kurten is, akit 1931-ben kivégeztek kilenc rábizonyított gyilkosságért, a Hannoveri Vámpír, Fritz Haarmann, akinek 1924-ben levágták a fejét, vagy a Galowek-i Stanislav Modzelewski, aki a hatvanas évek őrült gyilkosa volt. Vámpírok helyett azonban inkább szadista hajlamú szörnyekről van szó, akik a vérszívást antropofágiával (kannibalizmus) és egyébb különlegességgel kombinálták. A sokoldalú angol gonosztevő, John Haigh a 40-es években például áldozatait elsősorban a vér miatt ölte meg, ezért újkori vámpírnak is nevezhetjük.
Valószínűleg azonban a vérszívás csupán kitaláció, hogy elkerülje a bitófát az életfogytig tartó pszichiátriai kezeléssel. A sokak előtt ismert sorozatgyilkos, Theodore Robert Bundy, aki a 80-as évek végén 60 nőt ölt meg, nyilvánosan azt vallotta, hogy a vér ivása energiát ad.
Csakhogy a vámpír nem feltétlenül csak tömeggyilkos lehet. Létezik olyan embercsoport, amely ugyan nem gyilkol, de önmagát vámpírnak tartja. Többnyire önkéntes adományozók vérét isszák, vagy vágynak a vér fogyasztására. Az éjjel kedvesebb a nappalnál, és gyakran egyéb jellemző vonását is átveszik a népi vámpírnak. Közismert egy egyesült államokbeli ember esete, aki a vérátömlesztő állomás alkalmazottjaként munkaideje alatt több tíz liter vért lopott saját szükségleteire.
Forrás: noiportal.hu
A vámpírokat már az ókori görögök is ismerték, ők emberszerű démonokban hittek, akik a vérünket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták azt a vérivó nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett. A lamia vagybrukolakhosz, így hívták az ókori görögök az általunk ma ismert vámpírt. A mítosz szerint a vámpír mindig udvariasan kopogtat a ház ajtaján, ezért a görögöknél elterjedt szokás volt, hogy az udvarias, egyszeri kopogtatásra nem nyitnak ajtót. A régi Asszíriában azekimmu volt ismert. Ez életében ember volt, de ha valaki a halála után felelőtlenül nem temette el rendesen, akkorekimmu lett belőle. Ennek következményeként aztán eléggé szomjas és éhes lett, és a továbbiakban vérszívóként "élt".
A vámpír alakja erősen összekötődik a vér motívumával, tekintve, hogy a vámpír (már) halott és fél-létének fenntartásához vérre, ergo életre van szüksége az életben maradáshoz. A kereszténységördöggel és a gonosszal és a népi motívumokba bekerült elűzésének keresztényi jellege is.
Káin, az első vámpír
A legendák szerint Káinból, az első gyilkosból lett a legelső vámpír. A Biblia szerint Éva két gyermeket szült Ádámnak: Káint és Ábelt. Mikor Káin és Ábel áldozatot mutatott be Istennek az Úr Ábel áldozatát örömmel fogadta, Káinét viszont nem. Káin ezért megölte testvérét, s e bűnért Isten száműzte őt. Három angyal kereste fel Káint száműzetésében, s elmondták neki, hogy csupán kérnie kell Istent, hogy bocsásson meg neki és száműzetése véget ér. Ő ezt háromszor utasította vissza, s ezért Isten megátkozta, így ő lett az első vámpír, minden vámpírok atyja.
Néhányan úgy tartják, hogy Káin testvérét, Ábelt áldozatként bemutatta Istennek, s az Úr örömmel fogadta azt, s megáldotta érte Káint. E szerint Káin átka valójában áldás.
Káin személye mindig is nagy vitákat keltett a vámpírok társadalmában. Nem létezik olyan Vértestvér, aki biztosan állítaná, hogy találkozott Káinnal. Talán a Második Generáció tagjai tudták az igazságot, de ők már nem beszélhetnek.
Az első Város (Énok)
Káin évtizedekig egyedül vándorolt az akkor még fiatal földön. Végül elért egy helyet, ahol az emberek várost építettek, az Első Várost, Énokot. Az emberek látták Káin erejét, s uralkodójukká tették őt. Hosszú ideig uralkodott felettük, s ez elégedettséggel töltötte őt el, de ez nem maradhatott így. Káin a magányosság áldozatává vált, mint annyi más vámpír is azóta. Káin három gyermeket választott, kiknek nevét homály fedi, azonban így emlegetik őket: Enoch, Zillah, Irad. Ők saját gyermekeket teremtettek és hamarosan a halandókat az a veszély fenyegette, hogy a vámpírok felülmúlják őket létszámban. Halandók és halhatatlanok évekig egymás mellett éltek, azonban a vámpírok a halandókat szolgáknak tekintették, nem pedig egyenlőknek, s ezt Káin nem helyeselte. Ekkor következett a Nagy Vízözön, melyben a város és lakói, halandók és halhatatlanok egyaránt elpusztultak.
A Második Város
Káin elhagyta az Első Várost, mivel úgy gondolta, a Vízözön büntetés volt számára, azért, mert átkát megosztotta másokkal. Távollétében gyermekeinek nem kellett követniük szabályait. A Harmadik Generáció, az Antediluvianok felemelkedtek és elpusztították nemzőiket, a Második Generációt. Új várost építettek, a Második Várost, melyben Káin gyermekei uralkodtak, mint ahogy Káin uralkodott az Elsőben. Azonban ez a város sem tartott örökké. Az Antediluvianok vetélkedni kezdtek egymással, s halandókat emeltek maguk közé, hogy egymás ellen használják őket. Hamarosan minden megsemmisült, amit fölépítettek, s kezdetét vette a Dzsihád.
A Klánok
Az Antediluvianok szétszóródtak a világban és megalapították saját klánjaikat, halandókat emeltek maguk közé, hogy szolgálják őket és harcoljanak értük a mindent felemésztő harcban, a Dzsihádban. Az idő múlásával erejük egyre növekedett, s vele együtt Torporban töltött álmuk is egyre tovább húzódott. Hamarosan évtizedeket, majd évszázadokat töltöttek Torporban, s klánjaikat magukra hagyták. Az Antediluvianoknak kialakult az a képességük, hogy a Torporból irányítsák követőiket. A mai modern időkben az Antediluvianok létezése, Káin története, az Első és a Második város, a klánok alapítása mind csak legenda. A fiatalok nagy része úgy gondolja, hogy ezek csak jól hangzó kitalációk.
Kamarilla - Sabbat ellentét: A Tövis Egyezmény
Valamikor a 13-14. században a Lasombra klán, valamint az Anarchok és Asszamiták egy csoportja együttes erővel megtámadta a Castle d'Ombro-t (az Árnyékok Kastélyát) és megölte a Lasombra klán alapítóját. Amint a kastély elesett egy fiatal Lasombra, akit Gratianonak hívtak, s aki magának Lasombrának volt saját gyermeke diableriet követett el atyján. Az erről az eseményről szóló történetek homályosak és változók. A Lasombrák sikerét látva testvéreik, a Tzimiscek követték a példát és Öregjeik ellen fordultak. A Tzimisce Anarchok találtak egy módot az őket Öregjeikhez kötő Vérbilincs megtörésére és háborút indítottak Öregjeik ellen. Rengeteget levadásztak és megöltek a Vének közül, az Anarchok Öregjeik fölé kerekedtek. Mikor megtalálták klánjuk alapítójának menedékét mindennek vége lett. Az Tzimisce Anarchok támadásra gyülekeztek és egy kemény csata segítségével elfogták magát Tzimiscet és diableriet követtek el rajta.
A Tzimiscek és Lasombrák sikerét követően az Anarchok Európa szerte fellázadtak. Az Anarch Lázadásban, ahogy később hívták, Rengeteg Öreget elfogtak és megöltek, ám ők nem adták könnyen életüket és sokszor számos Anarchot is magukkal rántottak a Végső Halálba. Ennek következtében a vámpír népesség száma nagy mértékben lecsökkent. Az Anarch Lázadás közepén a Vértestvérek rádöbbentek, hogy túl messzire mentek. A Csorda, az emberek látva a harcot és rombolást, felfedezte a vámpírok létezését. Az emberiség kétségbeesésében Rómához fordult és könyörgött a pápának, hogy fordítsa az Inkvizíciót a szörnyetegek ellen és pusztítsa el mindet.
A Tövis Egyezmény:
Ennek még súlyosabb következményei lettek a Káinita népességre nézve, mint az Anarchok és Öregek közötti háború. A vámpíroknak már nem csak egymástól kellett félniük, de az Inkvizíció tüzétől is. Végül egy hatalmas vámpírokból álló csoport, a félelmetes Hardestadttal, a Ventrue klán tagjával egyetemben megtalálta az utat az Anarch Lázadás befejezésére. Ez egy írott javaslat, a Tövis Egyezmény volt, melyben megígérték, hogy helyreállítják a rendet a Káiniták társadalmában.
Persze ez az egyezmény csak keveset segített a lázadás elsődleges kiváltó okain. Egyszerűen visszatért a régi időkhöz, azonban ez alkalommal a Kamarilla nevű szervezet vezetésével. Az Anarchoknak és az Asszamitáknak azonban nem volt választásuk. Csapdába estek. Egyik oldalról az Inkvizíció fenyegette őket, a másikról pedig a hatalmas és ravasz Öregek. Az Anarchok elfogadták a Tövis Egyezményt és fejet hajtottak. Megszületett a Kamarilla.
Azonban nem minden Anarch adta fel ilyen könnyen a harcot. A következő fél évszázadban falkák kóboroltak Európa szerte, pusztították a halandókat és lecsaptak az újonnan alakult Kamarillára. Ez alatt az ötven év alatt a lázadók szektába rendeződtek, melynek céljává az őket irányítani akaró Öregek és Antediluvianok elleni harc vált. A 16. század közepére a Sabbat teljesen önállóvá vált és elhatározta, hogy legyőzi a Kamarillát.
http://wampire.hupont.hu/3/vampir-legendak
A vámpírok története
Nagyvilág | Beküldte: RV | 2009.08.27. 9:33
A vámpírok, illetve a hozzájuk kötődő mítoszok évezredek óta léteznek, hiszen már Mezopotámiában, vagy az ókori rómaiak és görögök idejében is keringtek olyan történetek,
amelyek a mai modern vámpírokhoz hasonlatos lényekről, jelenségekről szóltak. Ám e nagyon messzire visszanyúló gyökerek ellenére, az igazi vámpír-kultusz, vagyis azok a hagyományok, amelyekből napjaink vérszívóinak különféle platformokon történő ábrázolása ered, csupán a korai XVIII. században alakult ki, elsősorban a dél-kelet európai népcsoportok szájról szájra terjedő regéi révén. Maga a vámpír szó is csak 1734-ben született meg, először egy ismeretlen szerzőtől származó, a Travels of Three English Gentlemen címet viselő útleírásban bukkant fel. Az eleinte afféle ártó szellemként emlegetett vámpírok a XIX. század derekára nyerték el azt a sötét, komor és vészterhes hangulatot, amely napjainkban is jellemzi őket, ugyanakkor sokan a vámpírok révén próbáltak magyarázatot adni az abban az időben rejtélyesnek és tudományosan elképzelhetetlennek tartott halálesetekre. A karizmatikus és művelt vérszívó szörnyeteg alakja John Polidori The Vampyre című művével alakult ki, amely kiváló fogadtatást kapott, és ösztönzően hatott a kor hasonló tartalmú irodalmára, azonban mégis Bram Stoker majd’ nyolcvan évvel később, 1897-ben megjelent Dracula című regénye vált a téma kultikus darabjává, és azóta is ezt tartják a vámpír történetek kvintesszenciájának. De lássuk, milyen hagyományok, legendák és népi történetek vezettek el napjaink vámpírjainak kialakulásához.
Meglehetősen nehéz egy általános leírást adni a népi hiedelmekben szereplő vámpírokról, noha sok európai legendában találunk közös vonásokat. Úgy tartották, megjelenésük változó, bár a vérivás okán – a napjainkban ismert sápadt és beesett arcvonások helyett – élénkebb árnyalatú lett a bőrük, vöröses, esetleg sötét lilába hajló. Koporsójukban fekve vér csöpögött a szájuk szegletéből, illetve az orrukból, és a bal szemüket folyamatosan nyitva tartották. Az átváltozásnak köszönhetően hajuk, körmeik és fogaik megnőttek, bár alapvetően a hegyes szemfog eleinte nem tartozott az általános vámpírkarakterisztikához.Talán még a külsejüknél is nagyobb változatosságot eredményeznek a vámpírok keletkezéséről, születéséről szóló történetek és hiedelmek. A szláv népek úgy hitték, ha valamilyen kisállat, leginkább egy kutya vagy egy macska, átugrik egy holttest felett, akkor az nagy valószínűséggel hamarosan élőhalottá változik át. Érdekesség, hogy ez a hiedelem a távoli Kínában is létezett annak idején. Orosz eredetű hagyományok szerint szintén az élőhalottá válás fenyegette azokat a holttesteket is, amelyeket nem kenték át idejében forró vízzel. Ugyancsak az orosz népi legendák közé tartozott az az elgondolás is, miszerint azok az emberek, aki életük során elfordultak az egyháztól, netalán kiderült róluk, hogy boszorkányok, minden bizonnyal vámpírként térnek vissza a halálból.Az átváltozás számtalan lehetséges módja ellen persze a lehető legkülönfélébb módszerekkel próbáltak védekezni, lehetőleg meggátolva a halott vámpírként való újjászületését.A halott fordított testhelyzetben történő eltemetése például egész Európában jellemző volt, ahogy sírban, vagy annak környékén elhelyezett apró, megszentelt, vagy szentnek tartott tárgyak elhelyezése is. Ez a szokás az ókori görögök temetkezési hagyományaira emlékeztet, hiszen ők rendszeresen egy érmét helyeztek a halott szájába, hogy megfizessék az átkelést a Styx folyón. Mások ezt úgy értelmezték, hogy az érme megakadályozta, hogy ártó szellemek szállják meg a halott testét, és inkább ez utóbbi elgondolás áll közelebb a vámpírrá válás hiedelmeihez. E hagyomány sokáig megmaradt a görög kultúrában, azonban az érmét felváltották a keresztény vallásnak megfelelő keresztek, és a Jézus Krisztus dicsőségét hirdető agyagedények. Európa nyugati területein pipacsmagokat, vagy finom szemű homokot szórtak a vámpírnak hitt halottak sírjára, mert azt hitték, a lepergő homokszemek és magok, egész éjjel lefoglalják majd a vérszopó figyelmét. E hiedelem kínai megfelelőjében, ha egy rizzsel teli zsák került egy vámpír útjába, annak az összes szemet meg kellett számolnia, csak utána mehetett tovább.Mivel a sírjából kikelt vámpír megjelenésében megtévesztésig hasonlít egy élő emberre, számtalan módszer született annak érdekében, hogy felfedhető legyen egy-egy vérivó kiléte. Az egyik leginkább elterjedt hiedelem szerint, ha a gyanúsnak vélt sír felett egy szűz fiúcskával a nyergében egy szűz mént vezetnek át, akkor a ló meg fog botlani a vámpír sírjánál. Európa nagy részén fekete ló volt szükséges ehhez a rituáléhoz, az albán folklór viszont fehér lovat írt elő. Árulkodó jel lehetett olykor a vámpír megjelenése is, hiszen úgy tartották a friss vérnek köszönhetően egy vérszívó halott teste egészségesebbnek, üdébbnek látszik, mint egy élő emberé. Szintén egy vámpír létezésének tulajdonították azokat a jelenségeket, amelyek során rejtélyes módon eltűntek a jószágok, vagy akár a szomszédok, rokonok is. Az ilyen „falusi vámpírok” esetében nem ritkán a kopogó szellemeket idéző eseményeket (tárgyak véletlenszerű elmozdulása, ismeretlen forrásból eredő különös hangok) is megemlítettek a legendák.Ugyancsak megannyi történet maradt fenn arról is, miként lehet elűzni, vagy megfélemlíteni egy vámpírt – ezek közül a két legismertebb kellék a fokhagyma és a szentelt víz, de sok helyen vélték úgy, hogy a rózsa vagy a galagonya is ártó hatással bír a vámpírokra nézve. Egy európai hiedelem értelmében, ha a háztetőre mustármagokat szórtak, akkor a vámpír elkerülte azt a házat. Ezekhez csatlakoztak a vallási eredetű tárgyak, mint a feszület és a rózsafüzér, de mivel a vámpírt alapvetően a gonosz gyermekének tartották, számára minden megszentelt dolog ártalmas lehetett, így született meg az a vélekedés is, mely szerint a vérszívók nem léphettek be templomokba és kápolnákba. Az már csak egy adalék, hogy a folyóvíz felett sem képesek átkelni. A tükör is egy olyan eszköz volt, amelyet a bejárati ajtóra akasztottak ki, remélve, hogy távol tartja majd a vámpírt. Egyes kultúrákban a vámpíroknak nincs tükörképük, és árnyékot sem vetnek, mert nincs lelkük. Azonban ezek a tulajdonságok egyáltalán nem nevezhetők általánosnak, mert a görög hiedelmekben szereplő vámpírok például rendelkeznek mind árnyékkal, mind tükörképpel. Azonban mivel Bram Stoker nagy sikerű regényében így ábrázolta Draculát, ez a két jellemvonás megragadt a köztudatban. A népi legendák vámpírjai, noha elsősorban éjszaka tevékenykedtek, nem pusztultak el a ragyogó napfénytől; ez a jellemvonás is a modern kori irodalom szüleménye.A vámpírok elpusztításának lehetőségeiről is számtalan hiedelem létezett, amelyek közül néhány begyűrűzött a modern fikciós irodalomba is. A szláv népek hiedelmeiben a legalapvetőbbnek vélt elpusztítási mód a vámpír lekarózása volt, ám míg az orosz területeken a fenyőből készült karót a vámpír szájába szúrták, Szerbiában a vérszívó gyomra volt a célpont. A lefejezés is véget vetett a vámpír létezésének, sőt, egyes német területeken eleve levágott fejjel temették el a holtakat, mondván, így a lélek gyorsabban kiszabadulhat a testből, így az nem kelhet újra életre. Más népek nem alkalmazták a halott fejének levágását, ellenben vékony vaskarókkal a fejét, a végtagjait, és a ruháit is a földhöz szegezték, hogy még véletlenül se kelhessen fel, ha esetleg mégis átváltozna. 2006-ban feltártak egy Velence melletti XVI. századi temetkezési helyet, ahol az egyik női holttest szájába egy méretes tégladarabot ékeltek; ezt a régészek egy vámpírok ellen óvó rituálénak könyvelték el. Romániában fokhagyma került a holttest szájába, és biztonságból többször is átlőtték a koporsót, míg Németország szász régióiban citromot helyeztek a halott szájába.A vért ivó természetfeletti lények mindig is jelen voltak a különféle kultúrákban, azonban csak alig néhány évszázada kötik ezt a tulajdonságot a vámpírokhoz. A régi korokban azonban a vámpír kifejezés még nem létezett, ezért a vérivást démonok és szellemek szokásának titulálták, és olykor magát az ördögöt láttatták abban a szerepben, amit ma vámpírnak hívunk. A vérivás gyökerei az ősi kultúrákhoz vezethető vissza. Az agyarakkal, valamint csontok és koponyák körében ábrázolt indiai Káli istennő, vagy éppenséggel az egyiptomi Sekhmet mind azok közé tartozott, akikről azt gondolták, vért isznak. De a perzsa, a római és görög mitológiában is felbukkant megannyi vérivó bestia, mint például Empusae, Hekaté istennő lánya, aki alvó férfiak vérét szívta, vagy a Lamia, amely viszont kisgyerekekből táplálkozott.A középkor korai szakaszában, nagyjából a XII. század elején kezdett kialakulni a vámpírlegendák alapja, elsősorban olyan korabeli történetírók, mint Walter Map vagy William of Newburgh révén. Bár közvetlen bizonyítékok nincsenek, ezek a történetek képezhették a XVIII. században felélénkülő vámpírtörténetek alapjait. A középkori vámpírlegendák egyik közkedvelt szereplője volt a XVI. század vége felé élt Báthory Erzsébet bárónő, aki, azon túl, hogy többszörös gyilkos volt, állítólag az áldozatai vérében fürdött, hogy megőrizhesse fiatalságát és szépségét. Az 1700-as évek elején szinte egymást érték a különféle vámpírokról szóló történetek, és afféle tömeghisztéria alakult ki, amely során rengeteg sírt bolygattak meg, hogyvégezzenek a lehetséges vérszívókkal, és nem egyszer magas méltóságú tisztviselők is csatlakoztak ezekhez a „rajtaütésekhez”. Bár ekkor tartott a Felvilágosodás, a néphagyományokon nyugvó vámpírlegendák olyan mértékben begyűrűztek az emberek tudatába, hogy egész Európában eluralkodott egyfajta őrület. Ebből az időből származik két feljegyzett szerbiai vámpír eset. Az egyik szereplője a 62 éves korában elhunyt Peter Plogojowitz, aki visszatért a sírjából, és élelmet követelt a fiától, ám az megtagadta ezt a kérést, minek következtében másnap holtan találták. Később az állítólag vámpírrá vált Plogojowitz visszatért, és megtámadta a szomszédokat is, akik közül néhányan súlyos vérveszteség okán haláloztak el. A másik eset egy földművessé lett katona, Arnold Paole története, aki, miután állítása szerint korábban egy vámpír támadásának lett az áldozata, váratlanul összeesett a földjén, és meghalt. Eltemetését követően a környéken egymás után tűntek el az emberek, és a helybéliek arra gyanakodtak, hogy Paole tért vissza a halálból, hogy rajtuk élősködjön. A két eset, amelyet hivatalos nyomozás követett, hamar elhíresült egész Európában. A felfokozott érdeklődés néhány évtizedig tartott, ám eközben számtalan sírt forgattak fel, holttesteket gyaláztak meg, arra hivatkozva, hogy a szörnyű csonkításokat a halott lelkének megmentése érdekében teszik. Bár a kor neves gondolkodói igyekeztek hangoztatni, hogy a vámpírok nem léteznek, az erőteljes néphiedelmek okán a kijelentéseiknek nem volt túl sok foganatja. Még maga Voltaire is tett néhány megjegyzést a vérszívókról egy alkalommal: „Ezek a vámpírok valójában holttestek voltak, amelyek kikeltek a sírjukból, hogy kiszívják az élők vérét. Akikből ittak, lesoványodtak, elsápadtak és betegek lettek, míg a vámpírok erősödtek, kivörösödtek és a szomjuk még tovább fokozódott.” A hisztériának Mária Terézia vetett véget, miután egy esethez a saját orvosát küldte ki, aki hivatalosan is kijelentette, hogy vámpírok nem léteznek. Az uralkodónő pedig kibocsátott egy törvényt, amely megtiltotta a sírok kiásását és a holttestek meggyalázását, így a nagy őrület elcsendesedett, de helyi babonák és műalkotások keretein belül a vámpírok tovább léteztek.Olyannyira, hogy az elmúlt évek, évtizedek során is történtek bizarr esetek, amelyeket a vámpírok nemlétét alapvetően elfogadó általános nézet ellenére is vérszívók támadásának gondoltak. 2002 végén az afrikai Malawi területéről jelentettek vámpírtámadást, és az öntörvényű csőcselék halálra is kövezett egy szerencsétlent, akiről azt gondolták, hogy vérivó. Egy másik eset még 1970 körül történt, amikor szóbeszédek reppentek fel azzal
kapcsolatban, hogy a londoni Highgate temetőben egy vámpír kísért. A helyszínt amatőr vámpírvadászok lepték el, és számos írás is megjelent az esetről, elsősorban Sean Manchester tollából, aki az elsők között állította, hogy létezik a Highgate-i vámpír, majd később azt is hangoztatta, hogy sikerült felszámolnia egy teljes vámpír fészket. 2005-ben az angliai Birminghamben terjedt az a hír, hogy egy ismeretlen támadó megharapott néhány embert. A helybéliek egy ideig azt gondolták, vámpír jár az utcákon, de a rendőrség rövid nyomozás után kiderítette, hogy nem történt semmilyen támadás, így a birminghami vámpír csak egy városi legenda maradt.Számtalan felvetés létezik, hogy valójában mi is képezi a vámpírhiedelmek kialakulásának alapjait, de leginkább a szláv babonákat szokták annak tekinteni. Ezek a hiedelmek még a pogány szláv népek szellemekben való hitéből származnak, amellyel az élet és halál kérdéseire próbáltak válaszokat adni. Sajnos ebből a korból nagyon kevés forrás maradt fent, azonban a szláv népek sokat megőriztek e babonákból még akkor is, amikor a területen már elterjedt a keresztény vallás. A démonok és szellemek fontos szerepet töltöttek be a korai szláv társadalomban, és úgy tartották, szoros kapcsolatban állnak az élő emberekkel. Némelyikük barátságos volt és segítette az embereket, míg mások csak ártottak és pusztítottak. Ezek a gonosz szellemek bármilyen alakot magukra ölthettek, állatokét és emberekét egyaránt, és némelyikük arra is képes volt, hogy megrongálja a termést, vagy kiszívja a jószágot, és egyes esetekben az emberek vérét is. Hogy ezeket elkerüljék, a szlávok igyekeztek e szellemek kedvében járni, hogy elejét vegyék a szörnyű tetteiknek.A szláv hiedelemben fontos szerepet kapott a test és a lélek, amely a e népeknél teljesen különvált egymástól. A testtel szemben a lélek nem enyészett el. A szlávok úgy hitték, a halált követően a lélek elhagyja ugyan a testet, de negyven napig a közelében marad, és csak utána lebeg tova a túlvilágra. Ezért tartották fontosnak, hogy legalább egy ablakot mindig nyitva tartsanak egy házon, hogy a lélek szabadon mozoghasson. E negyven nap alatt a lélek visszatérhetett a halott testbe, és az imént említett szellemekhez hasonlatosan, a lélek is vagy áldást, vagy sorscsapásokat hozott a környezetében levő élőkre. Mivel úgy hitték, egy lélek zavartalanságát és tisztaságát csakis egy helyes temetkezési rituálé során lehet biztosítani, nagy hangsúlyt fektettek ezekre az eseményekre. Egy kereszteletlen gyermek, vagy egy nem természetes halál mind lehetőséget adott arra, hogy a lélekre rontás kerüljön, akárcsak a rosszul celebrált temetés. A szlávok nagyon tartottak a tisztátalan lelkektől, azok bosszúálló természete miatt.
E két alaphiedelemből szövődött össze a vámpírok mítosza. A szláv magyarázat szerint a vámpír egy holttestbe visszatért tisztátalan lélek megtestesülése. Ez az élőholt szörny bosszúszomjas és gonosz, irigykedik az élőkre, és vérre van szüksége ahhoz, hogy testének szentségtelen, természetellenes állapotát fenntarthassa. Bár az egyes szláv népek esetében vannak eltérések a vámpírokat övező hiedelmek tekintetében, mégis szinte mindegyik esetben visszafejthetjük az eredetet a kereszténységet megelőző szellemhitre.Azonban léteznek más elgondolások is. Paul Barber a Vampires, Burial and Death (Vámpírok, temetkezés és halál) című könyvében kifejti, hogy szerinte a vámpírok létezése csupán a felvilágosulatlan ember magyarázata a halál és a test oszlásának természetes, azonban számára értelmezhetetlen folyamatára. Amikor egy holttest nem úgy nézett ki, ahogy azt a kora középkor embere elképzelte, akkor azonnal a vámpír lett rá a magyarázat. Az oszlás folyamata ugyanis a hőmérséklettől és a föld összetételétől is függ, amellyel az akkori emberek egyáltalán nem voltak tisztában. Ezért fordult elő, hogy a vámpírvadászok azt gondolhatták egy-egy, az oszlás jeleit egyáltalán nem mutató holttestről, hogy az vérszívóvá vált. A test időnként felpuffadhat, ahogy a bomlás közben gázok szabadulnak fel, és a megemelkedett nyomás olykor kipréselte az orron vagy a szájon a testben maradt vért. Ezért vált gyanússá egy-egy holttest, hiszen az oszlás folyamatában megváltozhatott, annak ellenére, hogy életében esetleg vékony, beesett arca volt. Az Arnold Paole eset során például kiásták egy öreg nő holttestét, amely sokkal egészségesebbnek látszott, mint életében, ráadásul a szájából kifolyt vér egyértelműen arra engedte következtetni az embereket, hogy a nő vámpír. A vámpírok sokat emlegetett sötétebb bőre is az oszlás folyamatának eredménye, ahogy az összeesett, rothadó testbe szúrt karó nyomán kiserkenő vér, illetve hirtelen távozó gázok, amelyek a légcsövön távozva akár a hangszálakat is mozgásba hozhatják, elfúló, nyögésre emlékeztető hangokat keltve. Mintha a vámpír fájdalmában nyögne. A halált követően a bőr és a szövetek elvesztik folyadéktartalmukat, visszahúzódnak, így láthatóvá válik a haj, a körmök és a fogak gyökere, ami akár azt a látszatot is eredményezheti, mintha ezek megnőttek volna, ahogy azt sok történet is meséli.Sokan a veszettséget is megemlítik a vámpírlegendák lehetséges eredetei között. Ezzel a betegséggel magyarázzák a vámpírok napfénytől és a fokhagymától való félelmét. A veszettség során különösen felfokozott érzékenység lép fel, amelyet akár az olyan hétköznapi dolgok is rettenetesen zavarhatnak, mint a napfény és a fokhagyma. A fertőzés az agy bizonyos területeit is megtámadja, és a normális alvási periódus felborulását eredményezheti, amely magyarázat lehet az éjjeli aktivitásra. Egy ezzel kapcsolatos legenda szerint egy veszettséggel fertőzött ember rövid időre visszanyerte normális önmagát, ha rátekintett a saját tükörképére. Mivel a hiedelem szerint ilyen a vámpíroknak nincs, ők nem változhatnak vissza sosem. A farkasok és denevérek között ez igen gyakori betegség, nem véletlenül kapcsolódnak ennyire szorosan ezek az állatok a vámpírokhoz. A veszettséggel fertőzöttek olykor késztetést éreznek mások megharapására, és előfordulhat, hogy véres hab bugyog a szájukból, ami az egyszerű emberek számára nagyon félreérthető volt annak idején.Napjainkra a vámpírok annak ellenére szerves részei lettek a modern fikciós irodalomnak, hogy korábban igen sokat kellett várniuk az irodalmi bemutatkozásig. Az első 
vámpírokról szóló versek az 1700-as évek második felében születtek meg. Ezek közé tartozott Heinrich August The Vampire (1748), vagy Gottfried August Bürger Lenore (1773) című költeménye. Az első hosszabb terjedelmű alkotás John Polidori The Vampyre című regénye volt 1819-ből, amelyben egy bizonyos Lord Ruthven játszotta a gonosz vérszívó szerepét. A mű nagy siker lett, és óriási hatást gyakorolt a XIX. század hasonló stílusú munkáira. 1845 és 1847 között készült James Malcolm Varney the Vampire című, meglehetősen bizarr elemekkel tarkított sorozata, valamint szintén említésre méltó darab még Sheridan Le Fanu Carmilla című leszbikus vámpírtörténete 1871-ből, amelyben a Carmilla nevű vámpírt megpróbálja pozitív hősként feltüntetni. Ezek nyomdokain született meg az azóta vámpír alapműnek számítóDracula Bram Stoker révén. A történetben felbukkanó, saját maga által kitalált vámpíri képességek kiválóan elegyedtek a népi eredetű hiedelmekkel, és így született meg a modern kori vámpír. A kor korábbi hasonló műveinek hatására, illetve az erdélyi vámpírtörténetekből merítve, hozzátéve még egy keveset a hírhedt Vlad Tepes vajda történetéből Stoker egy lenyűgöző és magával ragadó művet hozott létre, amely azóta is forrása minden mai vámpírokkal kapcsolatos alkotásnak. Az eredeti kiadásból kimaradt az első fejezet, azonban ezt később, 1914-ben Dracula’s Guest címmel külön kiadták.Azóta, de leginkább a mozgókép megjelenése óta, se szeri, se száma a jobb-rosszabb vámpírokról szóló alkotásoknak, egyértelművé téve, hogy a sírból kikelő vérszívó élőholtak iránti érdeklődés, kíváncsiság nem lankad, és mindig találni új lehetőséget a vámpírlét megjelenítésére. Az 1922-es, F. W. Murnau által rendezett Nosferatu című némafilm Stoker regényének történetét dolgozza fel, igaz, a szereplők nevei nem egyeznek, mivel az író özvegye nem adott engedélyt azok használatára. Lugosi Béla főszereplésével készült Dracula (1931) már hangosfilm volt, és azóta is ezt tekintik a vámpírfilmek ősatyjának. Ezt követően kissé visszaesett az érdeklődés a vámpírfilmek iránt a téma változatlansága oké, azonban egy 1958-as Dracula film, melyben Christopher Lee kapta a gróf szerepét, igen népszerű lett, és hét folytatást is megért. A könyveket illetően nagy sikert arattak például Anne Rice 1976 és 2003 között készült vámpírtörténetei, közülük is kiemelkedik az 1976-ban megjelent első regény, az Interjú a vámpírral, amelyből később hasonlóan sikeres filmet forgattak. Érdemes még megemlíteni, hogy a White Wolf révén minden idők egyik legjobb szerepjátéka, a Vampire: The Masquerade (és folytatásai) is feldolgozta ezt a témát, egy újabb megközelítésből elénk tárva a vámpírok létezésének eredetét, okát és céljait. Egy biztos, az emberek között rejtőző, éjszakánként vért ivó gonosz alakja hálás téma, amely feltehetőleg még sokáig újra és újra vissza fog térni a modern fikció valamelyik műfajában.http://fictionkult.hu/cikk.php?kategoria.5
Báthory Erzsébet legendája
"Az én sötét Uram kilencvenkilenc fekete macskává változtata engem. És ennek az kilencvenkilenc fekete macskának mind kilenc élete vagyon. Az kilences szám tudja, hogy hol van az kulcs az ládikához.
Ó vér, vér, az gyenge leánykák meleg vére tart engem életben. Ha az vérük nem lenne, meghalnék minden éjszakán. Mert az éjszakák végtelenek és tele vagynak fájdalommal és az én társam messze vagyon, az pogánnyal háborúzik Moldvában és én elhervadok itt, mint az fűzfalevél, ha kiszárad az régi tó.
(18 éven felülieknek!)
Ma felhoztának nekem három leányt az faluból és én meghágatám őket szilaj csődörömmel és vérüket szívám az ajkukon át. Azután pediglen még öt szűz leánykát hoztának és az háromnak és ötnek az vérüket vevék és azon veres vérben azonmód megferedék és bőröm lecsillapodék vala. Az háromnak az öt megmondja az ládika helyét."
A fenti részlet egy Báthory Erzsébetnek tulajdonított naplótöredékből való. Az 1920-as évek óta ismert szöveg valószínűleg az 1760-as években, fél évszázaddal a grófnő halála után íródott.
Báthory Erzsébet figurája évszázadok óta foglalkoztatja az egyetemes emberi képzeletet. A világon a legtöbb gyilkosságot egy indiai férfi, Behram követte el, aki 1790 és 1840 között 931 embert fojtott meg ahrumal nevű, sárga-fehér csíkos sáljával. A második helyen álló tömeggyilkos a Vérgrófnő, a magyar Báthory Erzsébet, aki a legendák szerint több, mint 650 személyt - jobbágylányokat és fiúkat, kastélya látogatóit, rokonokat - gyilkolt, gyilkoltatott meg élete során. A domina (dominatrix) reneszánszban megjelent archetípusának első megtestesítője ez az örök homályba veszett sorsú nő, akit kora legszebb asszonyaként emlegettek.
Báthory Erzsébet történetét először - a katolikus ellenreformáció érdekeinek megfelelően – Túróczi László dolgozta fel Ungaria suis cum regibus compendia data című, Nagyszombaton, 1729-ben megjelent munkájában. Ez a mű a vérgrófnő legendájának fő inspirációja lett, a következő évszázadokra. Túróczi László interpretációjában Báthory Erzsébet sátánista vámpírként jelenik meg, aki végül elnyerte szörnyű, de igazságos büntetését.
Báthory Erzsébet 1560 körül született, az egyik legelőkelőbb magyar arisztokrata család gyermekeként. A Báthory család a hun Gutkeled klánból származik, akik komoly hatalommal rendelkeztek Európa keleti részén, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában, Wlachiában, Transsylvániában. Törzsi gyökereiket elhagyva a 13.-ik század körül a család felvette egyik birtokuk (Bátor) nevét. Hatalmuk a 16.-ik században érte el csúcsát. A családtagok között hadvezéreket, bírákat, főpapokat találunk. Báthory Erzsébet apja a hadvezér Ecsedi Báthory György volt. Anyja, Báthory Anna, Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király húga. Unokatestvérei közül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1595-ben feleségül vette Maria-Christina Habsburg hercegnőt, összekötve ezzel Középeurópa két legnagyobb hatalmú családját.
A családtagok között nagy számban találhatunk vérfertőzőket, epileptikusokat, alkoholistákat, gyilkosokat, szadistákat, homoszexuálisokat és sátánistákat. Erzsébetet egyik nagybátyja avatta be a sátánista rituálékba. Klára nagynénjétől, akit a kor legismertebb leszbikusaként tartottak számon, tanulta meg örömét lelni a szolgák kínzásában. Bizonyos források szerint a Báthory család rokonságban állt Vlad Tepessel, aki 1546-ban Báthory István segítségével szerezte vissza trónját az ottomán törököktől. A szadizmusáról híres Vlad Tepes figurája szolgált később inspirációul Bram Stokers Draculájához.
Erzsébet gyermekéveit a családi birtokon, Nagyecseden töltötte. A kor szokásaihoz képest kiváló neveltetést kapott. Megtanult magyarul, görögül, latinul, németül írni és olvasni. Gyermekkorának meghatározó élménye volt egy cigányzenész kivégzése. A cigányt azzal vádolták, hogy eladta gyermekét a törököknek. Büntetésből belevarrták egy ló felvágott hasába és hagyták a napon meghalni.
A grófnőt 11 éves korában eljegyezte a török hadifoglyokkal való kegyetlen bánásmódjáról hírhedt Fekete Bej, Fogarasföldi és Nádasdi Gróf Nádasdy Ferencz, ugyancsak egy ősi magyar arisztokrata család tagja. Az ifjú menyasszony Sárvárra került, jövendő anyósa gondozása alá. Erzsébet már akkor is kora egyik legszebb nőjének számított, bár néhány kortársa visszaemlékezései szerint bőre nem volt tökéletesnek mondható. A pletykák szerint 1574-ben Erzsébet teherbe esett egy sárvári parasztfiútól és titokban egészséges leánygyermeknek adott életet. A gyermeket elvették az anyjától és megfojtották.
Báthory Erzsébet 1575. május 8.-án, tizenöt éves korában ment feleségül Nádasdy Ferenc grófhoz, a református egyház szertartásai szerint. Az esküvői ünnepségek két hétig tartottak. Házasságuk során a férj és feleség ritkán találkoztak. Levelezés útján tartottak kapcsolatot. Ugyancsak az 1920-as évek óta ismert néhány bizonyíthatatlan eredetű levél, amelyeket a törökkel háborúzó hadvezérnek és otthon maradt hitvesének tulajdonítanak.
"Háromszáz kutyafejű török elevenen megnyúzattaték és sóval beszórattaték. Másik háromszázat vasrostélyon süttettém az várnak udvarán. Harminchét ulémákat és tizennyolc vad tatárt töröksíp hangjára herélé cigány hóhérom, Sebők. Az herékből tokányt főzeték és azzal etetém az porta követét. Az janicsárok szemét tüzes kanalakkal vájatám kifelé és vasrudakkal csontjukat töretém. Jóféle csavaros karóba ültetvén őket, körülvétetém vélük Botha büszke várát, Pünkösdnek szent napját eképpen vígan ünneplendő."
Férje távollétében Erzsébet a kopár hegytetőn álló Csejthe várában töltötte napjait. Hogy unalmát elűzze, Olaszországból behozatott, nemes fákból és elefántcsontból faragott szexuális játékszerekkel szórakoztatta magát. Haját velencei divat szerint kiszőkítette. Bűvös erejű főzetekkel, porokkal, kenőcsökkel kezdett kísérletezni. Kísérleteiről így írt férjének:
"Nadragulyából és bolondgombából főzött sűrű lébe tizenkét vipera kígyó fejét, mérges pók hálóját, akasztott ember magjából kinőtt mandragóra gyökerének porát, havi bajomnak váladékát és ágyékod erős szőrzetét keverém, azon időben, amikor az telihold legmagasabbra ére Csejthe vára fölé. Emez keveréket fogyasztám három napokon át, amíg az harmadik nap éjfelekor megjelent éber álmomban Lillith anyánk, azkinek hűséges lányává kell válnom ahhoz, hogy az bőrömnek utálatosságai elsímuljanak és bennem újra örömed lelél."
Nádasdy Ferencz és Báthory Erzsébet házasságából tíz évig nem született gyermek. Abban az időben ritkaságnak, csak csodával, vagy boszorkánysággal magyarázhatónak tartották, ha hosszú meddőség után egy asszony gyermeket szült. Sok szóbeszéd kezdett keringeni a nép között, amikor 1585-ben Báthory Erzsébet leányt szült. Anna megszületése után még négy gyermeke született: Orsolya, Katalin, András és Pál. Orsolya és András korán meghaltak.
Csejthe várában félelem és rettegés uralkodott. A vár úrnője hirtelen haragját és a büntetésükben lelt örömét félték szolgák és jobbágyok egyaránt.
Ha a szolgálók valamelyike hibát követett el, Báthory Erzsébet megkorbácsoltatta a bűnöst, hosszú tűket szúrt a körme alá, börét felizzított pénzdarabokkal égette. Udvarosa, Ujváry János, egy eltorzult testű törpe, akit Ficzkónak hívott, egykori szoptatós dajkája, Szentes Dorottya, Dorka és szolgálólánya, Berneczki Katarina a legrafináltabb kínzási módszereket kiagyalva igyekeztek hirtelenharagú, szeszélyes úrnőjük kedvében járjani. Erzsébet, az egyik neki tulajdonított levélben így számol be élményeiről egyetlen bizalmasának, férjének:
"Ó vér, vér, az vér édes illata, az véred az bőrömön, ahogy feltámasztá, meggyógyítá és símogatá lelkemet. Hét vérszínű csillag az égbolt kettős bíborán. Az hét súgja az kettőnek: mély a kút, amelyben énekelsz…"
Báthory Erzsébet anyósa, Ursula nem nézte jó szemmel menye szadista kitöréseit. Ezért amíg ő élt, a szolgálók büntetésének álcácott kínzások Erzsébet hálószobájában folytak, sokszor a biszexuális, szexmániás, magát boszorkánynak valló nagynéni, Báthory Klára aktív közreműködésével. Az elfüggönyzött, gótikus ablakok mögött, a grófnő hálószobájában bekötött szájú, meztelen fiatal lányok függtek láncokon a mennyezet tölgyfagerendáiról. Sátánista ceremóniák kíséretében, fáklyák imbolygó fényében kínozták a lányokat. A szolgák későbbi vallomásai szerint az okozott fájdalom szexuális örömet okozott a grófnőnek. Szerette harapni áldozatait, éles pengével a húsukba vágni, tűkkel szurkálni őket.
Anyósa, Ursula 1601-ben bekövetkezett halála után a szadista orgiák már a várudvaron is folytak. Télen a hóra kiállított, meztelen lányokra hideg vizet öntöttek, amíg azok meg nem fagytak. Báthory Erzsébet az áldozatok halála után fürdőt vett vérükben. Sokak szerint ezek a fürdők segítették megőrizni ifjúságát. Még ötven éves kora után is Európa legszebb asszonyának tartották. 1604 és 1610 között, a dokumentumok szerint 610 fiatal lányt és gyermeket kínzott és ölt, vagy öletett meg a grófnő. Korábbi negyven áldozatával anyósa halála előtt végzett.
"Ó vér, vér, vérnek ő vére, ártatlannak vére melegítsd meg testem és te jajszó és kiáltás mondjátok lelkemnek, hogy élek. Veled vagyok kedvesem, amidőn testük utolszor megremeg. Ó testek odalenn, pincémnek mélyén, falamnak tövében, tornyomnak alján, igaz ajándékot adtatok ti nékem. Veletek valék, szenvedéstekkel és halálotokkal, egyedül, mikor senkim sincsen."
A férj, Nádasdy Ferencz 1604-ben meghalt. A hivatalos bejelentés szerint a törökök ellen vívott harcban esett el. Valójában egy bukaresti prostituált szúrta le, mert a gróf nem fizetett szolgáltatásaiért. Báthory Erzsébet férje és tanítómestere elvesztése miatt érzett bánatát az eddigieknél is vadabb, gyilkos orgiákba fojtotta. Már nemcsak a környező falvak jobbágyai közül választotta áldozatait, de nemesi családok gyermekeit is elraboltatta a nyomorék törpe Fickó udvaros segítségével.
1610 karácsonyát előkelő vendégsereg ünnepelte Csejthe várában. Megjelent a király, II. Mátyás is és kíséretében az osztrák és magyar arisztokrácia legrangosabb képviselői. A vendégek között volt Báthory Erzsébet unokatestvére, Thurzó gróf, népes kíséretével. Az ünnepi vacsorán Thurzó gróf kérdőre vonta a vár úrnőjét a róla keringő sötét mendemondák kapcsán. Báthory Erzsébet mindent tagadott. Úgy tűnt, hogy sikerült Thurzót meggyőznie. Karácsony másnapján a vendégek elmentek. A grófnő azt hitte, hogy elmúlt a veszély. Thurzó gróf és kísérete, köztük Cziráky főbíró azonban csak a legközelebbi faluig lovagoltak, ahol a kihallgatott jobbágyoktól kapott bizonyítékok végleg meggyőzték őket Báthory Erzsébet bűnösségéről.
Néhány nappal később, 1610 december 30.-ának éjszakáján Thurzó gróf katonák kíséretében visszatért a várba, ahol senki sem sejtette érkezését. Báthory Erzsébetet a vár pincéjében berendezett kínzókamrában találták hűséges szolgái társaságában, egy véres orgia közepén. A gerendáról egy fiatal lány véres teste függött, láncokon. Alatta egy ugyancsak megkínzott, eszméletlen lány hevert. Egy szomszédos cellában további négy, meztelen, leláncolt, kínzásukra váró, a félelemtől félőrült fiatal nőt találtak a katonák. A vár úrnője pedig, ezüst kádjában ülve éppen szokásos vérfürdőjét vette.
Báthory Erzsébet szolgái, a nyomorék törpe Ujváry János, Dorka, Katarina és még néhány társuk a kínvallatás során részletesen beszámoltak a várban évtizedek óta zajló szörnyűségekről. E bizonyítékok alapján két tárgyalást tartottak. Az egyiket magyar, a másikat latin nyelven. Az ítéletnek megfelelően Ujváry Jánost, Fickót lefejezték és testét máglyán égették el. A többi bűnösnek talált szolga ujjait tüzes fogókkal kitépték, majd megkötözve máglyára dobták őket.
Báthory Erzsébetet Thurzó gróf utasítására a vár egyik toronyszobájába falazták. Itt töltötte a következő négy évet, teljes sötétségben. Vizet és élelmet naponta egyszer kapott, a falon vágott apró nyíláson át. A feljegyzések szerint a grófnő megőrült fogságában. Énekét, önkínzó, zavarodott monológjait éjszakánként hallani lehetett a kőfalon át. Arccal a kőpadlón fekvő holttestét 1614 augusztus 21.-én fedezték fel őrei. Halálakor 54 éves volt, ami abban az időben előrehaladott kornak számított. A holttestet megtaláló őrök szerint a grófnő halálakor ugyanolyan szépnek és fiatalnak tűnt, mint befalaztatása előtt volt. A környék lakói még most, négy évszázaddal a vérgrófnő halála után is gyakran látni vélik holdas éjszakákon Csejthe várának romjai között bolyongó, bölcsődalokat éneklő szellemét.
"Ó vér, vér, vérnek gyermeke aludj csendesen, jó anyád, a Hold vigyáz reád. Hosszú az éjszaka, sötét a vár, de bölcsődnek rejtekén nem talál meg élet, sem halál…"
A népszerű legendánál tudományosabban megalapozottabb kutatások szerint Báthory Erzsébet sohasem követte el a neki tulajdonított rémtetteket. Koholt vádak alapján indított vizsgálatot ellene unokatestvére, Thurzó gróf, hogy megszerezze a férje halála után Báthory Erzsébetre szállt Nádasdy vagyont. A vizsgálatot egyetlen személy, a Csejthei katolikus plébános vallomása indította el. A plébános azt állította, hogy sekrestyéjében megjelent neki Báthory Erzsébet, egy fekete macska képében. A további, úgynevezett bizonyítékokat kegyetlen kínzásokkal kényszerítették ki a grófnő szolgáiból. Egyre több kutató jut arra a felismerésre, hogy a jobbágylányokat nem azért hozatta Báthory Erzsébet Csejthe várába, hogy ott kínozza és megölesse őket, hanem Európa első leánynevelő intézetét működtette a vár falai között, ahol a jobbágylányokat írni, olvasni és társaágbeli viselkedésre tanították az ország és Európa leghíresebb iskoláiból toborzott tanítómesterek. A leánynevelő intézet mellett a grófnő ispotályt is fenntartott kastélyában, ahol a török elleni háborúk sebesültjeit és járványok áldozatait ápolták.
http://www.ofakht.hu/erdekes/3-bathory-erzsebet-legendaja