Kis betekintő ,miért is nem tudunk többet a boszorkányokról ..amit persze mindenki tudd , hallott a perekről Inkvizició -rol , persze sokaknak nem is jelent semmit se...ám nekem s rajtam kívül még pár száz embernek nagyon is jelent ..mert igy tűntek el az őseink s elvesztették a tudást , ellopták , a könyveiket megölték ...mielőtt tovább adhatta volna a mai generácionak a tudást , ennek hiányában tartunk most itt semmitmondó haszontalan dolgok ..befolyásolás , kereszténység ,ami hazugság , haszontalan törvények , emberi elnyomás, rengeteg betegség, emberi hülyeségek ...fáj hogy itt élek , ilyen gyötrelmes életbe .. , elfelejtettük miért is vagyunk itt a földön .Megkell találnunk önmagunkat ,de ez nagyon nehéz amig mindenki , minden befolyásol ..hisz azt hiszed amiben élsz a valoság ....pedig nem az .
Részemről azért pozitiv az hogy bár sokunkat meggyilkoltak , azért maradt valami ,...valami amit nagyon kell keresni ..de előbb utóbb megtalálod, megéri keresni .... igen sokan meg menekültek ök tovább örökölték a tudást ...ám évszázados harc .félelem ., menekülés után inkább felhagytak a gyakorlásukkal ,mert a társadalom a realisztikus képével sajnos elmebetegnek gondolta őket . , mert nézeteikkel kitűnnek a mai emberek gondolatmenetei közül .
BOSZORKÁNYPEREK
A magyarországi boszorkányüldözés szervezett formája nem Magyarországról indult ki, hanem része az általános európai boszorkányüldözésnek, amely a nyugati egyházakhoz tartozó országokban zajlott le. A keleti egyházhoz tartozó országokban szervezett boszorkánypereket nem találunk, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezekben az országokban nem voltak boszorkánynak tartott személyek, és hogy a barokk boszorkányperek idején nem folytattak le egyes pereket, például Oroszországban (Kovács Z. 1972).
A magyarországi boszorkányüldözés legelső periódusa nagyjából világos: olyan varázslókról lehetett itt szó, akik a kereszténység előtti gyakorlattal még nem hagytak fel.
Az első, sokat idézett törvény Kálmán király nevéhez fűződik, amelyben megállapítják, hogy a „strigák”-ról, akik nem léteznek, ne essék szó. Ezt a régibb történetírók vagy úgy értelmezték, hogy Kálmán felvilágosultabb volt, mint kortársai, vagy úgy, hogy a magyaroknál nem voltak boszorkánynak tartott személyek. Azonban már Komáromy Andor 1910-ben rámutatott, hogy a törvény szerkesztője ismerte az ide vonatkozó régebbi germán törvényeket. A 6. századi Lex Salica még reálisnak tartja a repülő és emberevő boszorkányok létezését. A 7. századi germán törvények már büntetéssel sújtják azt, aki egy másik személyt strigának nevez. Rothari törvényei (643) is tagadják a strigák létezését, Nagy Károly 787-ben kiadott rendelkezésében szintén tagadja azt, hogy lennének strigák.
A magyar néphitből a mai napig is hiányzik a repülő, vérszívó striga alakja. Kálmán törvénye tehát, ha külföldi törvényeket ismétel is, megfelelt a magyar közfelfogásnak. {7-519.} Ennek ellenére a „maleficusok” büntetéséről Kálmán törvényei is megemlékeznek (Dömötör T. 1975). (Amaleficus szó természetesen a századok során többértelmű is volt. A 15. századból fennmaradt Regestrum Varadinense például leírja a középkorban gyakorolt tüzesvas-próbát, mely az istenítéletek közé tartozott. Elvben a gyanúsított előkelőknek és a köznépnek egyaránt ki kellett állnia ezt a próbát, azonban az úr helyett csak kijelölt emberét kényszerítették erre. Mint ez a szövegekből kiderül, a maleficus szó olyan személyeket jelölt, akiket varázslással, rontással vagy méregkeveréssel gyanúsítottak. A Regestrumban szerepelt vádlottak és elítéltek nagy többsége falusi asszony, két vádlott falusi férfit viszont felmentettek. – Karácsonyi 1903.)
Minthogy hazánkban a 16. századtól a lakosság vallásilag megoszlott, a szervezett barokk boszorkányperek világi hatóságok előtt zajlottak le. Természetesen a tisztán katolikus területeken (főleg a 18. században) a katolikus klérus szívesen beleszólt a perek lefolytatásába, és lehetőleg igyekezik a feltételezett boszorkányokat felkutatni és elítélni. Azonban a különböző protestáns egyházak ugyanúgy hittek nemcsak a boszorkányság létezésében, hanem veszélyes voltában is.
A peranyag egy kisebb részében a vádlottól meg is kérdezik, hogy milyen vallású. Megkíséreltem a publikált peranyagokat vallás szerint elkülöníteni, azonban a kálvinista Debrecen és a katolikus Szeged nagyon hasonló módon buzgólkodtak a boszorkányok kipusztításában.
Ennek ellenére hazánkban – az európai átlagot figyelembe véve – nem volt túlságosan sok a halálos ítéletek száma. Kivételt képeznek a mintegy két évtizedig tartó hírhedt szegedi boszorkányperek, amelyek akkor zajlottak, amikor már sok országban a szervezett boszorkányüldözés szűnőben volt. A vádlottak egy jelentős része azonban már a tárgyalást megelőző tortúra során – a vízpróbában stb. – elhunyt, úgyhogy a perek halálos áldozatainak számát pontosan nem állapíthatjuk meg (Reizner 1899–1901: I. 338–362).
A magyarországi hivatalos periratok két különböző részre oszlanak. Egy részüknél a kérdések közt feltétlenül szerepeltek bizonyos vádpontok. Ilyenek az ördöggel kötött szövetség, a boszorkányszombaton való gyülekezés és ott az ördöggel való közösülés, kannibalizmus, fekete mise, a boszorkányok repülése, az ördög stigmái stb.
A perek nagy része azonban csak érinti ezeket a vádpontokat, amelyeket a boszorkányok főként a kínvallatás hatására ismertek be, annál részletesebben tárgyalják azonban a „konkrét” vádakat. A konkrét vádak a boszorkányok rontása, az oldás-kötés, mely betegséget, impotenciát stb. okoz, a tehén megbabonázása, az anyatej elapasztása stb. A vádpontokat nem mindig tekinthetjük teljesen alaptalannak, mert a bábák, füvesek, gyógyítók valóban ismerték a mérgező növények, ásványok hatását, és ha nem is mágikus úton, de bizonyára itt-ott alkalmazták is ezeket egyéni érdekből.
A vádak túlnyomó többsége azonban koholt, s a kis közösségek tagjainak egymás közti ellentéteit éppúgy kifejezik, mint azt a primitív fokon ma is élő hitet, hogy a váratlan szerencsétlenség, betegség, halál mindig „rontás” eredménye. Ilyenkor bűnbakot kell keresni. Nem ritka az olyan boszorkányper, amikor világos a feljelentők egyéni érdeke, többnyire azonban a tudatlanság, félelem, rosszindulat tükröződik e perekben.
Gyakrabban fordul elő az ún. boszorkányszervezetek kérdése. Az is nyilvánvaló, hogy ez a kérdés szintén a külföldi gyakorlatból került hazánkba. Azt ugyanis feltételezik, hogy a hivatalos barokk boszorkányperek előzményét a reformáció előtti eretnekmozgalmak elleni intézkedésekben kell keresnünk.
{7-520.} Maguk a boszorkányperek azonban arra az időre esnek, amikor az egyházszakadás már megtörtént, és a katolikus egyház mellett több protestáns egyház is működött, Európában és hazánkban egyaránt.
Ez viszont még érthetetlenebbé teszi a nagy érdeklődést a boszorkányszervezetek iránt, hiszen a Magyarországon perbefogottak igen nagy százaléka a legalacsonyabb társadalmi rétegek asszonyaiból került ki, akiknek szervezkedése rendkívül nagy akadályokba ütközött volna. Mindenesetre jó néhány boszorkánysággal vádolt személy, aki beismeri magáról, hogy boszorkány, elismeri azt is, hogy szervezett egységhez tartozik, amelynek tagjai katonai rend szerint működtek (Körner 1969).
A peranyagból nem lehet megállapítani, hogy főleg katolikus vagy protestáns boszorkányszervezetekre gondolhatunk-e, mert mind a kettő szóba jöhet a területi elosztás alapján.
A boszorkányperek esetében kivételt képez az a néhány eset, ahol nyilvánvalóan „koncepciós perről” van szó. Itt a vádlottak előkelő, vagyonos férfiak és nők, rokonaik az ő vagyonukat, birtokukat óhajtották megszerezni. Ezek azonban a pereknek nagyon kis százalékát teszik csak ki.
Hasonlóan néhány százaléknál elme- vagy idegbaj gyanúja foroghat fent. A perek többségében azonban a magyar köznép vádolja egyes tagjait boszorkánysággal, túlnyomó többségben asszonyokat, bár férfiak is akadnak közöttük.
Az európai boszorkányperek statisztikai összehasonlítása még nem történt meg. Hazánkban a perek később kezdődtek, mint Nyugat-Európában, viszont tovább is tartottak. Tetőpontjukat a 18. század első évtizedeiben érték el, amikor már sok európai országban beszüntették a pereket. Magyarországon a lengyelekkel és Svájccal körülbelül egy időben szűntek meg a boszorkányok elleni peres eljárások.
Ha a magyarországi boszorkányperek ismerete az általános európai képet nem is módosítja jelentősen, a magyar történeti néphitkutatásnak szinte kimeríthetetlen és még csak részleteiben kiaknázott forrása. A vádakban és védekezésekben igen pontos adatokat kapunk a magyar kuruzslásról, a rontásba vetett hitről, a tudományosnak tartott személyek tevékenységéről, a néphit tárgyi anyagáról, a lidércbe, szépasszonyba vetett hitről, kincsásásról és egyebekről.
A szervezett boszorkányüldözés régóta divatos téma, amelynek történelmi, társadalompszichológiai és egyéb okát újabb és újabb művekben próbálják megfejteni. A magyarországi perek esetében felesleges lenne ilyen külön okokat keresni, miután a katolikusok, lutheránusok, kálvinisták stb. más európai országokban is folytattak ilyen pereket, természetes volt, hogy Magyarország sem maradhatott ki ebből. Az Ausztria által küldött hivatalos megbízottak a 18. század elején még csak fokozták a perek súlyát.
Másrészt éppen Mária Terézia volt az, aki betiltotta a pereket, mert akkor már az osztrák jogtudomány és klérus is időszerűtlennek, túlhaladottnak tekintette a hivatalos boszorkánypereket.
A magyar kutatók egyik fontos feladatuknak mindig azt tartották, hogy a sajátos magyar vonásokat hangsúlyozzák. Egyes kutatók egyenesen odáig mentek, hogy megkülönböztették a boszorkányok „nemzetközi”, „kozmopolita” tevékenységét, és emellett megpróbálták kirajzolni a „magyar” boszorkányok jellemző tevékenységét. Ez így nem állja meg a helyét, hiszen minden európai ország boszorkányperében szerepeltek a hivatalos vádpontok, de ugyanakkor a pereket mindenütt erősen színezte a lokális néphit.
{7-521.} Próbáljuk mégis meghatározni, hogy melyek azok a tipikusan magyar vonások, amelyek más népeknél nem fordulnak elő, illetőleg más hangsúllyal szerepelnek, mint hazánkban.
1. Elsőként a boszorkányoknak a más tudományosok kategóriájához való viszonyát kell megemlíteni. Az 1720-as évekig azokat a vádlottakat, akik bizonyítani tudták, hogy ők nem boszorkányok, hanem táltosok, általában felmentették, hiszen nemcsak saját maguknak, hanem a tanúknak és bíráknak is az volt a véleményük, hogy a táltosok pozitív mágiát űznek, tudományukat a közösség javára használják fel, és ellenségei a boszorkányoknak.
A boszorkányperek utolsó szakaszában már ezt a védekezést hazánkban nem fogadják el. Minden varázslót egyaránt büntetnek, akár boszorkánynak, akár táltosnak, akár jósnak tartja őket a közösség és a bírák.
2. A magyarországi boszorkányperekben elég nagy hangsúllyal szerepelnek az időjárással kapcsolatos praktikák. A szegedi boszorkányokról is azt állítják, hogy eladták az esőt, és ezért állt be a szárazság Szegeden. Ugyanez a motívum más boszorkányperekben és más időszakban is előfordul.
3. A magyarországi boszorkányokat igen gyakran nevezik „oldó-kötő”-nek. Ez ugyan más országokban is előfordul, de ritkábban.
Nem tekinthető viszont sajátos magyar jelenségnek, hogy a vádolt személyek esetében néha nehéz elkülöníteni a rontót és a gyógyítót. A népi felfogás szerint gyakran ugyanaz a személy tud rontani és gyógyítani is. (Ez a motívum a néphitben még akkor is megmaradt, amikor az ördöggel való közösülés, a boszorkányszombatok, a röpülni tudás, az ördög stigmája stb. eléggé feledésbe mentek. Magam is többször hallottam, hogy ha valakit megrontottak, csak ugyanaz a személy tudja a betegséget levenni róla, aki megrontotta. Ha a rontó közben meghal, a rontást gyógyíthatatlannak tartják.)
4. A boszorkánynak tartott személyek közt igen sok a bába. Annak ellenére, hogy ez a motívum a külföldi anyagban is előfordul, nálunk talán nagyobb hangsúlyt nyer.
5. Magyarországon igen ritka a boszorkányok, boszorkányperek ábrázolása, míg más országokban rendkívül gazdag az ikonográfiai anyag, bizonyítván a kor művészi fantáziáját.
6. A boszorkányperek sajátos motívumai még azok a hiedelemalakok, amelyeket csupán a magyar nép ismer, és amelyeket a részletes szövegekben mellékszereplőként említenek. Már szó esett a lidércről. A Schram Ferenc által publikált perekben például nyolc alkalommal esik szó lidércről. Egy Szabolcs-Szatmár megyei perben arról értesülünk, hogy a vádlottnak „szép iromba lidérce is vagyon” (Schram 1982: 355). Egy Vas megyei per szerint egy özvegyasszony pénzt kért kölcsön egy másik asszonytól. Utóbb panaszt tett ellene, és azt mondta, hogy ördög vagy lidérc hozta neki a pénzt, melyet kölcsönvett, azért fogyott el olyan hamar. Másutt arról értesülünk, hogy a boszorkány együtt él a lidérccel.
7. Gyakran előforduló motívum, amely ugyan más népeknél is felbukkan, a megnyargalás, lóvá változtatás. Természetesen az ilyenfajta adatok komparatív értékelése csak úgy lenne lehetséges, ha a boszorkányperek vádjait európai szinten összehasonlították volna.
8. A magyar boszorkányok a peranyagok szerint a Gellért-hegyen vagy a Tokaji-hegyen gyűlnek össze. Föltételezték, hogy ezek régebben pogány kultuszhelyek voltak, {7-522.} de az sem lehetetlen, hogy csupán a borospincékkel teli borvidék vonzotta oda a „boszorkányokat”.
Boszorkánypereink szövegei még rengeteg eddig kiaknázatlan anyagot tartalmaznak, amelyekben a csordásfarkasról éppúgy szó esik, mint rontásról és gyógyításról, a férfierő megkötéséről, a varázslás tárgyairól és még sok másról, például a gonoszjáró napokról (György napja, pünkösd, Szent Iván napja, Luca-nap stb.). A népi gyógyászatnak is szinte kimeríthetetlen forrását adják. Akárcsak a táltosok, a boszorkányok is viaskodnak egymással tevékenységük során. Más motívumok viszont nemzetköziek: az állattá változás, a láthatatlanság, az erkölcstelen élet, a kincskeresés, a száj félrevonása stb.
A boszorkányperekben voltak hivatalos kérdések, amelyeket a vizsgálóbírók minden esetben kötelesek voltak feltenni. Ezek ilyen tételeket tartalmaztak:
„Vagyone szövetsége az ördöggel? az mikor lett megh hol, mely módal, és ki ingerlett rea? Mikor szövetséget vetettel az ördöggel, az Istent megh tagadtade?
Ottan mit tsináltatok: vendégeskedteteké, és többször voltatoke ollyatin vendégségben, és hol? és nemdenem azon ördöggel közösködtél?
A perbefogott személy vagy a tortúrák, a kínzások hatása alatt, vagy mert néha saját maga is elhitte, hogy ő boszorkány, igenlő választ adhat e kérdésekre, és a válaszokat néha még alaposan ki is színezi. Amennyiben a vádlott tagad, akkor ezekre a kérdésekre felháborodott „nem”-mel felel.
A magyarországi boszorkányperek anyagát olvasva azonban azt látjuk, hogy mind a vádak, mind a tanúvallomások többsége egészen más dolgokról szól, mint a fenti kérdések. A boszorkányok elleni konkrét vádak többnyire arra vonatkoznak, hogy a boszorkánynak tartott személyek embert vagy állatot megbetegítettek, esetleg halálba is kergettek; állattá tudtak változni; erkölcstelen életet éltek, mindenféle ismert varázseljárást folytattak: ellopták a tej hasznát, addig dörömböltek láthatatlanul vagy állat képében, amíg nem kaptak ajándékot, sok esetben jövendőt is mondottak és gyógyítottak; sőt, az egyik perben még az is kiderül a tanúvallomásokból, hogy maga a boszorkány nem akart gyógyítani, de a beteg erőszakkal kényszerítette, hogy bizonyos gyógyító eljárásokat végezzen el rajta.
A boszorkányperek a 16–17. századig tájonként, sőt a vallás szerint is sajátos színezetet kaphattak.
Egy 1700-as debreceni perben a következő vádat jegyezték fel: „1700. 7. Novembris in secte judiciaria. Causa fisci contra Kis Istvánné levata: az incta bűvös-bájos, ódó-kötő, varázsló, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel czimboráló boszorkányos személy, s egyszersmind kurva is. Incta: negat” (Komáromy 1910: 193). Ugyanakkor egy férfit, Nagy Andrást is azzal vádolnak, hogy ő magát boszorkánynak, Szent Gellért hegyére járónak vallotta.
Ha azonban a peranyagot és a tanúvallomásokat elolvassuk, akkor mindezekről kevés szó esik. Vita nagyjából akörül folyt, hogy kinek a csapszékébe járnak bort inni. Szóba kerül több könnyű erkölcsű asszony viselkedése is. Nem marad el a szerelemvarázslás és féltékenység sem: „Hallotta volna az inctátul, hogy sebes lévén a keze, kérdették, mi lelte volna? Felelte, hogy Sóderné, a pogánylelkű, egynéhány magával bejött az ablakon egy nagy késsel, az metszette meg.” Szó esik a vallomásokban egy török bábáról is, aki elszökött Debrecenből, mert attól félt, hogy szintén belekeverik a boszorkányperekbe. {7-523.} Többféle gyógyító és rontó eljárás kerül szóba. 69 tanút hallgatnak ki ebben a zűrzavaros perben.
Gondolom, a bírák maguk sem látták világosan, hogy mi a tennivalójuk. Mindenesetre az egyik vádlottat, Kis Istvánnét, halálra ítélik, nem mintha boszorkány volta bizonyítást nyert volna, de paráznasága és részegeskedése közismert volt. Csapó Ádámot és a másik női vádlottat viszont felmentik, mert a zavaros tanúvallomásokból semmi nem derült ki.
„Primo: Néhai Varga István özvegyének Simon Erzsébetnek nyilvánvaló boszorkányságát tudja-e, látta-é, hallotta-é. Körül álló jeleit, amiből tudja, valja meg a tanú.
Quarto: Midőn ezen asszonynak, Szegedi Istvánnénak nyavalyája esett, mit mondott felőle; és kire mondotta, hogy rontotta volna meg?
I. Anna Szabó consors Stephani Szegedi, annorum circiter 30, fatetur ad 1mum: Az elmúlt esztendőben, pünkösd táján a konyhán pecsenyét sütvén a fatens, a kéményén tyúk képében berepült Varga Istvánné és mindjárt asszonnyá változott; fojtogatta a fatenst és egész testét összerontotta. Azután így szólott hozzá: eredj kutya; s az ajtón kiment. Úgy találták, mint a halottat, nyolc hétig nem ehetett s nem ihatott, s száját sem táthatta fel; ha nem ásíthatott; s mihelyt az ásítást elhagyta, mindjárt bécsukódott a szája. Ad 2dum nihil: ad 3tium: Megrontása előtt harmadnappal nála lévén a fatensnél, mondotta, hogy 15 esztendős korától fogva tanulja a boszorkányságot. a 4tum: Fatens előtt semmit sem mondott, hanem a bábáknak beszéllette, mondotta ugyan, hogy Battyánba lakó Füresztő Péternél egyéb meg nem gyógyítja; de caetero nihil.” – És így folynak tovább a tanúvallomások, amelyekben mindenféléről szó esik, csak éppen az ördöggel való kapcsolatról és a más, boszorkányok ellen felhozott vádról nem történik említés (Komáromy 1910: 497).
Gondolom, maguk a bírák ismét zavarban lehettek, hogy mitévők legyenek a sokféle mendemondával, ostoba pletykával. Végül is Varga Istvánnét arra ítélik, hogy megvesszőzik és száműzik Debrecenből.
E boszorkányper külön érdekessége, hogy a vádirat magában foglalja azt az imát is, amelyet Varga Istvánné diktált le a „nemes Tanács” előtt:
„Hatalmas édes úr Isten, igaz Isten, édes úr Isten, kérlek tégedet, őrizz meg, oltalmazz meg minden veszedelemtül; kiváltképpen az ördögtül, annak álnokságátul, veszedelmes kísértésitül, ártalmasságátul. Kötöm az élő Istennek, Szent erejének, Szent hatalmának, Szent ujjabeli, Szent arany gyürüjének: pecsételje el ezt a gonosz Sátánt, ezt a gonosz lidérczet, ezt a gonosz ördögöt; a ki ennek szivét kinozza, elméjét… testében gyötri, lelkében háborgatja. A Jézus Krisztus megfogattatásáért, megcsufoltatásáért, megpökdöstetéséért, három vasszeg közzül való véromlásáért: Kelj fel, igyál Szent vért a Jézus Krisztusnak megkinzatásáért, megfogattatásáért, megköpdöstetéséért. Soha nem volt jobb óra, melyben Krisztus urunk született.
Ezután a Miatyánkot háromszor el mondotta, Böszörménybe lakott, Gyengénétől tanulta, ugy mondja” (Komáromy 1910: 483).
Gondolom, ezt az imát a vádlott azért diktálta le a bíróságnak, hogy lássák, nem lehet boszorkány, aki ilyen szép imákat mond az úr Istenhez.
{7-524.} Természetesen vannak olyan perek is, amelyekben világosabban kiderül, hogy miért fognak valakit vád alá.
Egy 1756-os, Csongrád megyei perből (Schram 1970: I. 321) kiderül, valószínűleg azért vádoltak valakit boszorkánysággal, mert vallást változtatott, illetőleg az a hír járt róla, hogy felvette a katolikus vallást, majd újra visszatért a kálvinista hithez. Ez az asszony is elsősorban gyógyítással foglalkozott, és amennyire a tanúvallomásokból kiderül, véletlenül megmérgezett valakit nikotinlével, mert nem volt kellő hánytatóorvosság. Ez a per is inkább a korabeli ember-, illetőleg állatgyógyításra ad jó példákat, és nem a korabeli boszorkányhitre.
A nyugati határszélen, például Sopron megyében lejátszódott pereknél a vádpontok, a tanúvallomások és az ítéletek nem mind ilyen zavarosak, és jobban egyeznek a korabeli nyugati boszorkányperekkel. Szó esik itt például a vízpróbáról. Ha a boszorkánysággal vádoltak nem merülnek a víz alá, hanem a felszínen maradnak, akkor automatikusan boszorkánynak tartják őket. Érdekes a per ítélete is. Miután a vádlott nem fulladt a vízbe, tulajdonképpen meg kellene égetni boszorkányságért. A bíróság azonban érezte, hogy valami nincs egészen rendben. Miután a vádlott három éve fogságban volt, úgy látták, eléggé megbűnhődött. Tehát szabadon engedték és arra ítélték, hogy három forint árú gyertyát vegyen az oltárra (Schram 1970: II. 1).
A 18. században, amikor Ausztriából érkeztek kiküldött vizsgálóbírók, a perek is jobban kezdenek hasonlítani a nyugati boszorkányperekhez. Ekkoriban azonban a legtöbb európai országban már véget is értek a peres eljárások.
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/358.html
Október 31-én, Halloween éjszakáján emberek tucatjai bújnak boszorkány jelmezbe. Vajon tudják-e mennyit szenvedtek a boszorkányperek áldozatai? A boszorkánysággal megvádolt emberek, az esetek többségében jóravaló, tisztességes polgárok voltak, akiket irigységből vagy tudatlanságból megszégyenített a környezetük.
A boszorkány a néphit szerint egy olyan személy, aki természetfölötti képességekkel rendelkezik és betegséget, rontást hoz embertársaira. A boszorkányok létezésébe vetett hit egyidős az emberiséggel. Az őskori barlangképek is bizonyítják, hogy már a kőkorszak embere is foglalkozott a boszorkánysággal. A boszorkányok nem mindig számítottak a társadalom kirekesztettjeinek. A középkori Európában szinte minden faluban élt egy javasasszony vagy sámán, aki sokat tudott a gyógynövények hatásairól, betegségeket gyógyított, eső-, vagy bőség bevonzó szertartásokat végzett.
Ahogy elterjedt a kereszténység, úgy terjedt a gonosztól való félelem és az a hit, hogy a boszorkányok az ördög cimborái. Aki pogány módon élt, az kizárólag rossz ember lehetett a vallási követők szerint. A varázslókat, a javasasszonyokat azzal vádolták, hogy rontást küldenek az állatokra, beteggé teszik a gyermekeket és terméketlenné a nőket. A XV. században VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen és teljes hatalommal ruházta fel az egyházi törvényszéket (inkvizíciót) vezető papokat.
A XVI. és XVII. század Európájában tömegessé váltak a boszorkányüldözések. A megalázó és gyakran vértől csöpögő perek áldozatai legtöbbször ártatlan öregasszonyok, bábák, egyedül maradt özvegyek voltak. Nem volt más „bűnük”, mint egy rossz helyen lévő szemölcs, egy kisebb testi fogyatékosság vagy épp a szakmai tudásuk. Gyakran irigységből vádoltak meg valakit, például egy bábát azért, mert túl jól végezte a dolgát, amiért többen rossz szemmel néztek rá.
Salem – Megbabonázott lányok
A legborzalmasabb boszorkányperek egyike Salemben, Amerikában történt, 1692-ben. Egy nyolc lányból álló csoport furcsán kezdett el viselkedni, azt állították, hogy megbabonázták őket. A lányok egyike a helyi lelkész lánya volt, barátnőivel gyakran játszottak náluk, jóslatokat találtak ki a jövőről. Ebbe a játékba egyszer beszállt egy Tituba nevű rabszolganő is, aki a lelkész háztartását vezette. Az összejövetelen adott a lányoknak a frissen sült kenyérből. Néhány lány, később rosszul lett, görcsölt a gyomruk, verejtékeztek, nyilván a hirtelen, forrón megevett kenyértől. A lelkész azonban azt gondolta, hogy a szolgáló pogány mivolta összefüggésbe hozható az esettel és boszorkánysággal vádolta meg.
Az egyház elkezdte az ügy kivizsgálását, a lányokat kihallgatták, annyira megrémültek a procedúrától, hogy nem mertek mást mondani, ők is elismerték, hogy Tituba boszorkány. Elindult a lavina, amely megállíthatatlanná vált, a nyolc lány már nem tudott a hazugságspirálból kiszállni és mindenkit megvádoltak, aki kicsit is ellenszenves volt számukra. Mivel gyerekek voltak, nem számoltak a tettük következményeivel. A pánik akkora lett, hogy mindenki mindenkit vádolt, 200 ember ellen indult per, köztük több férfi is volt. 34 embert akasztottak fel, mire felnyílt Salem lakosainak szeme. 1736-ban a történtekből okulva törvényt hoztak, hogy bűnt követ el az, aki valakit boszorkánysággal vádol.
Politikai érdek, tudatlanság és szerencsétlen véletlen
Az inkvizíció a megvádolt embereket vallási hiedelmek és politikai érdek alapján ítélte el. Mindenkit bűnösnek állítottak be, aki nem volt hívő, vagy úgy érezték, hogy veszélyt jelenthet a település megszokott rendjére. A tudománynak később sikerült a modern laboratóriumi eljárások segítségével kideríteni, hogy a búza, amiből a liszt készült Tituba kenyeréhez, anyarozzsal volt fertőzött. Ez egy parazita, ami súlyos görcsöket és látomásokat okoz. Ez a sors szerencsétlen fintora, hiszen akkoriban nem ismerték a kártevőket és nem volt mikroszkóp sem. Az is kiderült, hogy a kivégzettek egyike sem volt boszorkány, mindannyian jóravaló, becsületes, dolgos és többségében templomba járó emberek voltak.
Borzalmas kínzások
A boszorkányüldözés bő 400 éves időszaka alatt közel 10 millió embert, köztük gyerekeket végeztek ki. A vallatások során borzalmas kínokat éltek át a vádlottak. Heteken keresztül éheztették-, tűz-, és vízpróbának vetették alá őket. A vízpróba abból állt, hogy a vallatás alatt álló lábára súlyokat kötöttek, és belelökték egy tóba. Azt mondták, ha ártatlan kidobja magából a víz. Hogyan történhetett volna ez meg súlyokkal a lábán, amik a víz fenekére húzták? Többen megfulladtak a vallatás során.
Az asszonyokat gyakran meztelenre vetkőztették, és bűnös jegyeket kerestek a testükön. A szemrevalóbb fiatal lányokat néha meg is erőszakolták, akkor éppen nem foglalkozva a tisztátalanságukkal.
A szegedi boszorkányper
Magyarországon a leghíresebb boszorkányper Szegeden történt 1728-ban, ahol 7 nőt és 6 férfit égettek meg a város főterén. Egy bábaasszony, úgynevezett Kökényné volt az első vádlott. Bábaként tevékenykedett, de nagyhangú és veszekedős asszony volt, sok haragossal a háta mögött. Amikor elfogták, akkor rémületből és bosszúból bevádolta azokat az ismerőseit, akik rosszat mondtak róla.
Hazánkban Mária Terézia vetett véget a boszorkányüldözésnek, betiltotta a pereket az egész Monarchiában.
Modern boszorkányok – Wicca- kultusz
A ma legelfogadottabb boszorkány hit a Wicca vagy Zöld Boszorkányság. Ez egy természetet védő, fehér mágiát használó irányzat. Több ág létezik, egyiknek sincsen egyháza. Hitvallásuk az öt elem tanára épül, legfőbb mondatuk: „Tégy amit akarsz, de ne árts másoknak.”
Követői nyitottak minden vallási, okkult irányba, nem térítenek. A két nem egyenrangúságát hirdetik. Tisztelik és szeretik a Földet, aktívan részt vesznek természetvédő akciókban.
Követői nyitottak minden vallási, okkult irányba, nem térítenek. A két nem egyenrangúságát hirdetik. Tisztelik és szeretik a Földet, aktívan részt vesznek természetvédő akciókban.
A tájékozatlanság és a rosszindulat veszélyei
Az elmaradottabb országokban, Afrikában és Indiában a mai napig történnek boszorkányüldözések. Tanzániában például a 90-es években azért gyilkoltak meg több idős asszonyt, mert vörös szemük miatt boszorkányoknak gondolták őket.
Számtalan esetben tapasztalhatjuk akár a környezetünkben is, hogy ha valaki a társadalmi normáktól eltérő nézeteket vall vagy kevéssé népszerű dolgokban hisz, hajlamosak vagyunk rá csodabogárként nézni, megbélyegezzük, netán kiközösítjük. Nem kell ehhez ennyire messzire sem menni, gondoljuk csak át, milyen nehéz élete van egy mozgássérült, vagy egy fogyatékkal élő embernek a világunkban.
Ne bélyegezzünk meg senkit, a boszorkányüldözések is úgy kezdődtek…
Az inkvizíció mint szervezet csak a 13. században jött létre. Azonban már az ókortól kezdődően is sor került erőszakos és akár halállal végződő hitvitákra. Halálbüntetéssel végződött a 4. század végén, 385-ben Ávila püspökének, Priscillianusnak az ügye,[3] aki a korai inkvizíció első gyanúsítottja volt, és akit Magnus Maximus (383–388) ellencsászár mágiával és manicheizmussal vádolt meg, s a kínzások hatása alatt történt beismerő vallomás után, eretnekség miatt, testi fenyítés alá vetett, majd Trierben kivégeztetett. Priscillianus hívei közül több, eretneknek nyilvánított vádlottat is kivégeztek, ötöt pedig száműztek.[4]
A keresztény egyház erkölcsi és hitbeli tanításai hosszú évszázadok alatt terjedtek el az európai társadalmakban. Az első, eretnekeket sújtó kivégzések Orléans-ban és Milánóban történtek 1022-ben és 1034-ben, majd 1126-ban Saint Gilles-ben.[5] Az eretnekek elvetették az egyház tanítását, és többnyire elvetették az egyház és a világi társadalom hierarchiáját is, az általuk jobbnak ítélt, régi archaikus állapotok visszaállítására törekedtek.
Az eretnekek elleni küzdelem eleinte szervezetlenül folyt. A 11–12. században Közép-, Kelet- és Észak-Európában nagyszabású térítések kezdődtek, sőt a poroszországi pogányok ellen kereszteshadjárat is indult, a hitvédelem mégsem szerveződött még intézményes formába. Azonban az egyház kötelezni kezdte a világi uralkodókat az eretnekség elleni harcra. II. Péter aragóniai király így esküdött III. Ince pápának: „Én, az aragonok királya, vallom és ígérem, hogy mindig hű és engedelmes leszek uramhoz, Ince pápához, valamint katolikus utódaihoz és a római egyházhoz. Nagy gondom lesz arra, hogy birodalmam is engedelmeskedjék neki. Védelmezem a katolikus vallást, és üldözöm az eretnek romlottságot.” A világi uralkodók közül elsőként II. Péter rendelte el az eretnekek máglyahalálát 1197-ben.
Az egyház álláspontja az ítéletekkel kapcsolatban a 13. század vége felé kezdett megváltozni. Sziriciusz pápa még tiltakozott az ellen, hogy Priscillianust világi bíróság ítélte halálra, nem pedig egyházi. A 13. század végétől az egyház igyekezett a halálos ítéletekódiumától megszabadulni, és világi bíróságokra hárítani azt. Az erős Pápai Állam a 13. század elején minden erejével az eretnek szálak elvarrása mellett vette fel a harcot. III. Ince pápa jóváhagyásával indultak el magyar seregek Szerbia és Bulgária egyes részei ellen, mivel attól a pápa a bogumil eretnekség visszaszorítását várta. Többször támogatta a manicheusok elleni fellépést is, de volt egy eretnekség, amely mindennél nagyobb teret hódított Európában, és azon belül is leginkább Franciaország Languedoc nevű déli tartományában. Ezek a katharok („tiszták”) vagy más néven albigensek (Albi városról) voltak. A katolicizmussal szemben fellépő katharok a gnoszticizmushoz hasonló dualista hitet követtek. Szerintük az anyagi világ rossz, azt nem Isten teremtette, hanem egy, az Istennel folyamatos harcban álló gonosz erő. Szerintük Jézus nem anyagi lényként élt a Földön, pusztán szellemként, így halála és feltámadása sem volt valós, és nem is ezeknek van jelentősége, hanem tanításainak.[6][7]
Kialakulása
Időrendi sorrendben négy szervezett, intézményes alapon működő inkvizíció létezett: a középkori inkvizíció (vagy dominikánus–ferences inkvizíció, 1230 – 15. század közepe), a spanyol inkvizíció (állami intézményként, 1478–1833), a portugál inkvizíció (1531–1821) és a római inkvizíció (vagy pápai inkvizíció, 1542-től máig),[8] valamint ezektől függetlenül, a spanyol inkvizícióból létrejött több önálló újvilági szervezet is. Mindegyiket megelőzte a 12. század végi, szervezeti háttér nélküli tekintélyelvű (episzkopális) inkvizíció.
Minden későbbi változat a 13. századi középkori inkvizíció következménye, egyenes leszármazása. Ez kétirányú változások nyomán alakult ki, a cél egyfelől a katolikus papság korrupciójának és tudatlanságának felszámolása, másfelől az eretneknek nyilvánított nézetek üldözése volt. Az eretnekség mint fogalom nehezen megfogható, körülírható és szabályozható jelenség volt a középkorban, hiszen Biblia-értelmezéssel szinte mindenki foglalkozott, és a konzekvenciák időnként jelentősen eltértek egymástól. Az inkvizítoroknak sokszor kellett nehéz hitelvi kérdésekben dönteniük és meghatározniuk, hogy az adott gondolkodás a katolikus tanításnak ellentmond-e, vagy csupán a katolikus tanítást szervesen kiegészítő elemek-e.
Az inkvizíció eredetileg az eretnek szekták ellen jött létre, mint a katharok, a bogumilok és a patarénusok. Ezekben közös a dualisztikus világnézet, és mind teológiai alapon kerültek szembe az egyházzal, és a teológia révén jutottak el az egyházszervezet ellenzéséig. Az eretnek tehát kereszténynek született, vagy kereszténynek számított és olyan tanokat kezdett el képviselni, vagy olyan tanításokat kezdett el követni, melyek az egyház szerint megengedhetetlenek voltak. Például a középkorban egy zsidó vagy egy muzulmán embert nem tekinthettek eretneknek, hiszen nem volt keresztény.[9]
A 12. században Pierre Valdes létrehozta a valdens eretnekséget, ami már eredendően az egyház gazdagsága és világi hatalma ellen lépett fel. Ez nem is lett volna okvetlen oka az inkvizíció rá mutató felfigyelésének, ugyanis Valdes tanai e szempontból erősen hasonlítottak Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc bizonyos nézeteihez, hanem inkább az, hogy összességében eretnekségként kezelték tanait, és az inkvizíció egyik célpontja lett.
Szintén a 12. században lépett fel a Szabad Szellem Testvérisége nevű szekta, ami még a 15. században is létezett, és amelynek Hieronymus Bosch is a tagja volt. 1212-ben mintegy nyolcvan szektatagot égettek meg Strassburgban. A 13. század elején még a későbbi Szent Ferenc és követői (később ferences rendi szerzetesek) is üldöztetést szenvedtek az inkvizíciótól. Maga Szent Ferenc gyakorlatilag Pierre Valdes útját járta, egyetlen szerencséje, hogy nem Dél-Franciaországban élt, és a domonkos szerzetesekakkoriban még csak a katharokkal voltak elfoglalva. Maga Szent Domonkos is rendszeresen prédikált eretnekeknek és nagy sikert ért el, főleg az eretnek nők körében. A domonkos rend létrejötte is az eretnekek elleni, egyébként kezdetben békés küzdelem jegyében született.[9]
A domonkosok azonban a későbbiekben sokszor tévesztették össze a ferences szerzeteseket a katharokkal vagy valdensekkel. Nem sokkal Szent Ferenc halála után Kasztíliában öt ferences szerzetest égettek meg. A ferencesek a későbbiekben kissé enyhítettek az eredeti regula szigorán, és amikor a 14. századi spirituális ferencesek visszatértek volna Szent Ferenc elveihez, újra eretnekként kezelték őket. XXII. János pápa kiátkozta a spirituálisokat, így 1318-ban újra négy ferences került máglyára.[10] A ferences közösség 1322. évi gyűlésének határozatait 1323-ban XXII. János pápa eretnekségnek nyilvánította. A domonkos–ferences ellentét egészen a 16. századig erős maradt, az 1520-as években még mindig elítélt az inkvizíció eretnekség vádjával ferences szerzeteseket.
A későbbiek folyamán az inkvizíció kiterjesztette saját hatáskörét a boszorkányságra, a sátánizmusra, a tudomány másként gondolkodóira és az ateizmusra is, sőt az eretnekmozgalmak csitulásával ez lett a fő területe. A 16. századtól a protestánsok is boszorkányüldözésbe fogtak, de nem inkvizíciószerű szervezettséggel.[11]
Az inkvizíció története
A középkori inkvizíció]
Az inkvizíció első hulláma a balkáni bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi albigens eretnekmozgalom ellen szerveződött. Ezt kezdetben az egyházi, majd ennek hatására a világi hatóságok is üldözték, először kiközösítéssel és hatósági úton (például harmadik lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben, az Ad abolendam… (Hogy kiirtassék…) kezdetű pápai bullakiadásával. Azért nevezték episzkopálisnak, mert a helyi püspökök (latinul: episcopus) gondjaira volt bízva a végrehajtása, és célja az eretnekség kiirtása volt.
Ez az inkvizíció nem volt különösebben sikeres, főképp azért, mert a katharok általános tiszteletnek örvendtek a lakosság körében. A másik ok a szégyentelen egyházi korrupció volt, ami miatt a papságról maga III. Ince pápa is így vélekedett: „Rosszabbak, mint a saját ürülékükben fetrengő vadállatok”.[12] A papság nagyobb része az örökséggel nem rendelkező nemesi sarjakból tevődött ki, akik nem elhivatottság, hanem megélhetés miatt váltak pappá, és papi-főpapi mivoltukat pénzkereső foglalkozásként értelmezték. Az alsópapság viszont szellemi téren nem volt versenytársa a képzett kathar prédikátoroknak. 1215-ben a XII. Egyetemes Zsinat (negyedik lateráni zsinat) határozatai minden eretneket kiközösítettek. Ez a zsinat írta elő, hogy az eretnekeket a világi hatóságoknak kell átadni és minden vagyonukat el kell kobozni. Innen ered az a gyakorlat, hogy az eretnekséggel meggyanúsítottakat ideiglenesen, egy évre közösítették ki, majd az alatt nem bizonyította nem eretnek voltát, az inkvizíciós eljárás automatikusan megindult ellene. A világi hatóságokat kiközösítés fenyegetése mellett kötelezték az inkvizícióval való együttműködésre.[13]
Ebben a közegben lépett fel 1206-ban Domingo de Guzmán, az osmai székesegyház szerzeteseinek alperjele, aki Diego osmai püspökkel együtt kívánt harcolni a „fertőzés” ellen. Diego azonban még 1206-ban meghalt, így a kivitelezés egyedül Guzmánra maradt. 1207 és 1221 között rengeteg kathart küldött máglyára.[14] A tevékenységére jellemző, hogy 1215-ben Domingo de Guzmán nem merte új rendjét az eredetileg kiszemeltCarcassonne városban létrehozni, hanem Toulouse-ban tette ezt meg. De már 1217-re olyan ellenséges légkör jött létre Domingo és rendje körül, hogy a dominikánusok szétszóródtak az országban, és ekkor tűntek fel apárizsi és a bolognai egyetemeken, valamint megkezdték térítő munkájukat a Pireneusi-félszigeten is.
III. Ince pápa 1207 novemberében hirdette ki a franciaországi eretnekek ellen a keresztes hadjáratot. Ezt 1208 és 1228 között a francia korona támogatását élvező IV. Simon de Montfort és fia, VI. Amaury vezették, nem titkolt céljuk volt VI. és VII. Rajmund toulouse-i gróf grófságának megszerzése. Ezzel az eretnekség elleni fellépés az eszmei síkról politikai, gazdasági és hatalmi irányba tolódott el. A hadjárat szörnyű embertelenséggel járt (ld. béziers-i vérengzés, 1209). Az albigensek elleni keresztes hadjárat 1229-ben, a párizsi békével ért véget, melyben a toulouse-i grófság nagy része királyi kézbe került. A mozgalom végleg csak a következő évszázadban hunyt ki.
A középkori inkvizíciónak nevezett szervezet 1234-ben, a sikertelen episzkopális inkvizíció továbbfejlesztésére jött létre. Szervezésében és eljárási rendje kialakításában felhasználták a dominikánusok ekkorra már jelentős eretneküldöző tapasztalatait. Ezt már pápai határozat alapján külön kiképzett vallatók hajtották végre; ők főként a domonkosok közül kerültek ki. Eddig a ferencesek és dominikánusok közt rivalizálás folyt, hogy melyik rend legyen az elöljáró legátus rendje,[13] de IX. Gergely 1233. április 20-án adta ki azt a bulláját, amiben a dominikánusokat bízza meg az eretnekség kiirtásával. Április 22-i bullájában ezt írta: „… ti felhatalmazást nyertek, hogy örökre megfosszátok a papokat egyházi javadalmaiktól, és hogy szembeszálljatok velük és mindenkivel, könyörület nélkül, világi fegyveresek segítségét híva, ha szükségeltetik.” Ekkor hirdette ki a dominikánusokból álló állandó ítélőszék felállítását is.[12]
Egy évvel később Toulouse székhellyel alakult meg hivatalosan a pápai inkvizíció, az első két kinevezett inkvizítor dominikánus volt. A pápai bulla alapján feladatuk elsősorban a korrupt papság elleni fellépés lett volna, szerepkörük azonban hamarosan eretneküldözéssé vált. Az eretnekeket jogaiktól másodíziglen megfosztották, megtagadták temetésüket, megvonták a fellebbezés és a védelem jogát, elkobozták vagyonukat és a feljelentőket megjutalmazták. 1235-re általános gyakorlattá vált Toulouse-ban, hogy elhunytakat ástak ki és égettek el – a lakosság óriási felháborodására. A város konzuljai a helyi grófot keresték meg panaszaikkal, aki azonban nem tudta elérni, hogy a dominikánusok szüneteltessék ítélkezésüket. 1235 novemberében végül a toulouse-i inkvizítorokat elüldözték a városból. 1236-ban pápai utasításra visszaengedték őket, és minden kezdődött elölről.[15]
A középkori inkvizíció hatása
Az inkvizíció felállítása már a legkorábbi időkben erős ellenállást és ellenérzést váltott ki, nemcsak a szektás eretnekek között, de a katolikus lakosságban is. Már 1234-ben majdnem agyonverték Arnold Catalan inkvizítort, mert nemcsak elítélt két eretneket, de ítélkezett elhaltak felett is, akiket bűnössé nyilvánításuk után kiástak sírjukból és nyilvánosan elégettek. E halottgyalázás miatt Albi városában a polgárok a Tarn folyó vizébe akarták hajítani.[16] Toulouse-ban „… bántalmazták, megsebesítették és meggyilkolták azokat, akik őket üldözték…”[17]
Az episzkopális inkvizíció utóhatásaként a hatáskörük egy darabjától megfosztott, sőt belső ügyeikben fenyegetett püspökök egy része nyíltan az inkvizícióval szemben álló egyfajta szövetséget alkotott. Egyes püspökök fenntartották maguknak a jogot, hogy az inkvizíció ítéleteit szentesítsék. Az inkvizíció szervezete még viszonylag hosszú ideig kiforratlan maradt, a hatáskörök elkülönítetlenek. Az inkvizíció papíron csak püspöki bíróságok kiegészítő részeként működött, de a viszonyok lassanként felcserélődtek. 1248-ban már a nyakaskodó püspököket fenyegették meg azzal, hogy kizárják őket saját templomaikból.[18] A teljes önállósításra 1257-ben került sor, amikor IV. Sándor pápa megszüntette a püspökökkel való konzultáció kötelezettségét, végül 1273-ban X. Gergely pápa a püspököknek rendelte el, hogy kötelesek együttműködni a helyi inkvizícióval.
A 13. században inkvizíció működött Németországban és a skandináv államokban is. Észak-Európában azonban sokkal kisebb volt a jelentősége és nem gyakorolt jelentős hatást a történelemre. Angliában például sosem honosodott meg, de az Újvilágba Kolumbuszmagával vitte.[19][20]
Azonban az már csak évszázadokon át szőtt legenda, hogy az inkvizíció a föld minden sarkára elért. Valójában ahol tényleg működtek inkvizítorok ott is csak viszonylag kis számban és korlátozott hatáskörben, például a 13. századi Franciaországban nem működött közülük tíznél több. A kínzások esetében is meg kell említeni, hogy a középkort nehéz mai szemmel megítélni és a protestáns tanok terjedésével egyidőben volt arra igény, hogy a valósnál sokkal rosszabb színben tüntessék fel az inkvizícó tetteit.[6]
Céljai
Az inkvizíció célja alapvetően a keresztény hit védelme, az eretnekség gyökeres kiirtása, az egyház dominanciájának és tekintélyének megőrzése volt, másrészt az inkvizícióért felelősek hitük szerint megmentették az emberek lelkét az örök kárhozattól, ha rávették őket „eretnek” nézeteik megtagadására, akár kínvallatással is. Az inkvizítorok ugyanis hittek abban, hogy cselekedetük végső soron jót tesz a vétkesnek is, hiszen megmentik őt Isten büntetésétől.[21]
Az inkvizíció helyenként azon mozgalmak ellen lépett fel, melyek a középkori társadalom értékeit tagadták és létét vagy rendjét veszélyeztették. A más nézeteket vallók (mint például az albigensek vagy egyes bogumil csoportok) gyakorta önálló miniállamként működtek. Alapvető cél volt még az elrettentés, amit a prevenció eszközének gondoltak. A 15–16. század inkvizítorai már bevallottan nem csak az elítéltek lelki üdve kedvéért dolgoztak: „Emlékeznünk kell arra, a per és a kivégzés fő célja nem az, hogy megmentsük a vádlott lelkét, hanem hogy a közjó érdekében járjunk el, és hogy félelmet plántáljunk másokba.”[22]
Működése
Az egyház minden püspököt és érseket kötelezett az eretnekek elleni harcra, ha nem tették meg, kiközösítés (anathéma, excommunicatio) várt rájuk. A kiátkozás az egyik legsúlyosabb büntetés volt a középkorban, akit kiátkoztak, nem vehette magához aszentségeket, bárki büntetlenül megölhette, a kiátkozott gyakorlatilag kívül került a társadalmon. Aki gyanúba került, hogy eretnek, annak bizonyítania kellett ártatlanságát. Erre gyakran istenítélettel került sor, amelynek több formája volt, például a gyanúsítottat megkötözve vízbe vetették, és ha nem merült el, akkor bűnösnek tartották, mert nem fogadta be a víz. Aki elmerült a vízben, az ártatlannak minősült, de gyakran megfulladt, mire kihúzták. Az istenítélet egy másik formája volt, hogy tüzes vasat kellett a kezébe fognia az elítéltnek, utána bekötözték a sebét, és pár nap múlva megvizsgálták, ha elfertőződött, elítélték, ha gyógyulni kezdett, amire a korabeli higiéniai viszonyok miatt kisebb volt az esély, ártatlannak nyilvánították.
Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették.[21]
Eljárás indítása
Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, de sokszor minden előzetes bejelentés nélkül állított be egy településre, kíséretével együtt. A terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, hogy tegyenek vallomást önmaguk ellen, ha eretnekek, valamint jelentsék fel a gyanús egyéneket. A környékbeli eretnekek 15–30 nap türelmi időt kaptak arra, hogy vallomást tegyenek saját maguk ellen. Az adott határidő alatt jelentkezők számára általában egyszerű vezeklést írtak elő azon felül, hogy minél több más eretneket kellett feladniuk.
Akik úgy gondolták, hogy gyanúsak az inkvizítor szemében, sokszor adták fel magukat, inkább vállalva a vezeklést, mint a kínpadot, ugyanakkor a vallomási kényszer miatt legtöbbször hosszú listát készítettek más eretnekekről vagy olyanokról, akiket eretneknek gondoltak, de sokszor csak a haragosaik kerültek a vádlottak padjára. Aki viszont már feljelentés alapján került az inkvizíció elé, az nem kerülhette el a kínpadot, ahol megint csak hosszú listák születtek a későbbi vádlottakról. Ez a rendszer volt az alapja az inkvizítor hatékony működésének és tömeges ítéleteinek. (A későbbi boszorkányüldözések alkalmával már nem adtak lehetőséget megbánásra és vezeklésre, legfeljebb enyhébb ítéletre számíthatott, aki töredelmesen és kellő részletességgel vallott.) Egy személy beidézéséhez elegendő volt két tanú.[21]
Vallatás
Ezután információkat gyűjtöttek a gyanúsítottakról, amiket megvizsgáltak a kvalifikátorok, majd elkezdték beidézni a gyanúsítottakat. Az idézésre meg nem jelenőt kiközösítették, a megjelent gyanúsítottakat viszont vallatásnak vetették alá. A vallatás eszköze a kínzás (tortúra) volt. A kínvallatásnak külön szabályai voltak, de az inkvizítorok ügyesen ki tudták játszani ezeket. 1252-ig az inkvizítor csak megfigyelőként vehetett részt a vallatáson, IV. Ince pápa azonban bullában (Ad extirpanda...) engedélyezte számukra a tevőleges részvételt is. „Azzal a megkötéssel, hogy az efféle kényszerítés nem okozhat sérüléseket a lábakon, és nem sodorhatja halál közelébe a személyt.”[23] 1260-ra nyilvánvaló lett, hogy ez a szabály nem betartható (illetve az inkvizítorok nem akarják betartani), ezért IV. Sándor pápa engedélyezte, hogy az inkvizítorok bármilyen, az eljárási cselekmények során bekövetkező rendellenesség esetén kölcsönösen feloldozzák egymást.[13] Ez odáig fajult, hogy a vádlottal sokszor már a kínvallatás elrendelésének kihirdetésekor közölték: „a bizonyítékokból származó, ellene szóló gyanú miatt oly hosszú ideig tartó kínvallatásra ítélik, amilyet szükségesnek vélnek annak érdekében, hogy az illető elmondja az igazságot (…) ünnepélyesen kijelentették, hogy ha a kínzás során a személy elhalálozik, vére hullik, vagy teste valamely része csonkulást szenved, azért nem ők okolhatók, hanem a vádlott, mivelhogy nem mondta el az igazságot”.[24]
Az első vallatást fél órán keresztül lehetett tartani. Ezt a szabályt minden alkalommal kijátszották két érvvel: vagy minden egyes vádpontot külön félórában kérdeztek, vagy egyszerűen az első tortúra folytatásaként jegyzőkönyvezték. A spanyol inkvizíció esetében kifejezetten csak egyetlen kínvallatás volt engedélyezett, ezért az inkvizítor minden vallatást csak felfüggesztett, majd az első folytatásaként jegyzőkönyvezte a következőket. Ezért az egyetlen alkalom akár számos részből is összeállhatott.
Az inkvizítorok nagy többsége teljesítményorientált volt, ezenkívül a csalhatatlanság látszatát igyekeztek kelteni, ezért a vallatást legtöbbször addig folytatták, amíg az eredményt nem hozott. Ha a gyanúsított közölte a vallomástételi hajlandóságát, kivitték a kínzókamrából, leírták vallomását és visszaolvasták neki. Az aláírásra mindig másnap került sor, így a jegyzőkönyv már tartalmazhatta és mindig tartalmazta is azt a záradékot, hogy a vallomás szabad akaratból történt.
A vallatás során alkalmazott testi kényszer (kínvallatás) mindig három alapvető módon történt. Mindháromban az a közös, hogy nem okozott vérzést és közvetlen életveszélyt, de a lehető legnagyobb fájdalommal járt:
- víztortúra (spanyol toca), aminek alkalmával nagy mennyiségű vizet öntöttek le a vádlott torkán;
- szorítás (spanyol potro), amikor a vádlottat feszíthető csomózású kötelekkel erősítették a kínpadhoz, és a kötelek meghúzásával okoztak fájdalmat;
- csigázás (spanyol garrucha, olasz strappado), amikor a hátrakötözött kezeket emelték csigával, a lábakra pedig súlyokat kötöztek.
A módszereket korlátlanul elegyíthették egymással. A csigázást például végezhették úgy is, hogy a felemelt embert leejtették a magasból, de még földet érés előtt megállították az esését. Ennek a módszernek a biztos vállficam az eredménye, de nem ritkán a vádlott egész további életére megnyomorodott. A szorításból fejlődött ki a jól ismert spanyolcsizma is. A spanyolcsizma oly mértékben összetörhette a lábcsontokat, hogy szintén maradandó sérülést, olykor végtagvesztést is okozott. Hatásosnak bizonyultak a körmök alá vert szögek, vagy a köröm letépése. Sokszor alkalmaztak égetést és egyik formában sem kímélték akár még a nemi szerveket sem.[21]
Ítélkezés
A vallatást követte maga a tárgyalás, majd az ítélet meghozatala. Védőügyvéd ritkán volt, ha igen, az inkvizíció nevezte ki. Az ítélet többnyire halál volt, amit az inkvizítorok maguk nem hajthattak végre, ezért szertartás keretében adták át az elítéltet a világi hatóságoknak. A későbbiekben már az ítéletet sem hozták meg, hanem világi bíróság ítélkezett az inkvizíció eljárása alapján. Az inkvizíció eljárását lezáró végzés jellegzetes záróformulája: „Elbocsátunk téged egyházi ítélőszékünk elől, és átadunk a világi fegyvereknek. De erősen könyörgünk a világi bírósághoz, olyan módon enyhítse az ítéletet, hogy elkerüljük a vérontást és a halálos veszélyt.”[23] Nem egy olyan világi bíró került az inkvizíció elé, aki megpróbálta alkalmazni az itt előírt enyhítést, és nem ítélte halálra az inkvizíció által elébocsátott eretneket.
Az ítélet sok esetben máglyahalál volt, de azért arra is van példa, hogy csak pénzbírságot vagy a „szégyenköntös” viselését rótták ki. A tűzhalál bevezetését két történeti ok indokolta: egyfelől a római jog apagyilkosság, szentségtörés, gyújtogatás, boszorkányság és árulás esetére írta elő ezt a módot, másfelől az inkvizíció úgy adta át az elítéltet a világi bíróságnak, hogy a vérontást megtiltotta.
Az inkvizíció szinte modern adatbázis-rendszert állított össze eljárásai alapján, így a visszaesőket több évtizedre visszamenően lehetett felelősségre vonni.
Az ítéletnek elvileg öt fajtája volt:
- epitímia: egyházi büntetés, vagyis vezeklés: például ima, zarándoklat, ostorozás;
- börtönbüntetés;
- gályarabság;
- kiközösítés,
- halálbüntetés.[21]
Büntetési tételek[
Vezeklés
A vezeklés egyik bevett formája a zarándoklat, aminek során a kötelezett csak gyalog közlekedhetett. A franciaországi zarándoklatok 19 francia szentélyt érintettek szerte az országban, de még ezt is lehetett fokozni a compostelai, római, kölni vagy canterburyi úticéllal, sőt a Szentfölddel. Az, hogy a zarándok évekig tartó útja során a családja esetleg éhen halt, senkit sem érdekelt.[19][20]
Börtönbüntetés
A börtönbüntetés valójában már az eljárási szakaszban megkezdődött, mert az inkvizíció nem ismerte a szabadlábon védekezés lehetőségét. Akit bevádoltak és önként jelentkezett, vagy akit elfogtak, azt rögtön börtönbe zárták, ahol senki sem látogathatta meg többé a szabadulásig vagy a halálig. A nagyszámú párhuzamos eljárás miatt az inkvizíció börtönei többnyire zsúfoltak voltak, rossz élelmezés (gyakori volt az éhhalál) és méltatlan higiénés körülmények mellett. Egyes vélemények szerint a világi hatóságok börtöneinél mégis jobbak lehettek, mivel ismertek olyan esetek, hogy köztörvényes bűnözők inkább eretneknek vallották magukat azért, hogy az inkvizíció börtönébe kerüljenek. Ugyanakkor a börtönök valódi körülményei nem lehettek ismertek a kortársak között, hiszen mindenkinek, aki valamilyen csoda folytán megszabadult az inkvizíció börtönéből, esküt kellett tennie arra, hogy a börtönbeli tapasztalatairól és fogvatartásának körülményeiről soha, senkinek sem beszél.[25]
1561 előtt a spanyol bebörtönzöttek teljes vagyona az inkvizíció korlátlan felügyelete alá került, és még el sem ítélték a vádlottat, a vagyonát már el is kobozták azzal az indokkal, hogy a börtönélet finanszírozására kell a pénz. Az elítélt hozzátartozói sem élveztek semmiféle jogot, így a bebörtönzöttek családtagjai gyakran éhen haltak. 1561-ben annyit változtattak a törvényen, hogy a lefoglalt javakból részben támogatni lehessen a bebörtönzöttek rokonait.
A spanyol inkvizícióban mind a 21 tartományi törvényszéknek külön börtöne volt. E börtönök nagy részét a tartományi hivatalok saját palotáiban építették meg.[19][20]
Kiközösítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A kiközösítés (vagy excommunicatio) az inkvizíció eljárásaiban szinte kizárólag azoknak a büntetése lett, akik az idézésre nem jelentek meg az ítélőszék előtt, más esetben ugyanis nem nagyon lett volna értelme. A kiközösítettet a hívők közül vetették ki, és a továbbiakban nemcsak nem gyakorolhatta hitét semmilyen formában, hanem a világi és vallási törvények hatálya alól is kikerült. Következésképp bárki bármilyen bűntettet elkövethetett ellene, akár tulajdonával, akár fizikai létével kapcsolatban. A kiközösítés azokban az időkben felért egy olyan halálos ítélettel, amit nem az inkvizíció hajtott végre. Ez alól csak a főrangúak lehettek kivételek, akik megengedhették maguknak testőrség vagy saját hadsereg fenntartását, akik megvédelmezték a törvény szerint semmit sem érő életét. Az eljárásban ugyanakkor felbukkant egyfajta törekvés arra is, hogy a kiközösített bűnös ne csak a megtorlást érezze, hanem az a jobbítását is szolgálja. A kiközösített ugyanis kérhetett egy éven belül feloldozást, de ha ezt nem kapta meg akkor már végleg eretneknek számított.[19][20][26]
Halálbüntetés
A halálbüntetés ítélet utáni kivégzésekre rendszerint ünnepnapokon került sor, hogy a kellő nézőszámot és a megfelelő elrettentő hatást produkálni lehessen. A jól-rosszul elégett holttestet a végén feldarabolták, csontjait porrá törték, hogy az eretnektársak számára ne maradhasson semmilyen relikvia, ereklye. A spanyol inkvizíciónál szokásos volt, hogy az eretneknek előtte meg kellett bánnia bűneit és hűséget kellett esküdnie az egyháznak, amennyiben ezt megtette, úgy a fájdalmas és lassú máglyahalál helyett a „kíméletesebb”, azonnali kivégzés jutott neki osztályrészül.[19][20]
Alkalmazott jogrend
Az inkvizíció első jogrendjét a 12. század folyamán újrafelfedezett, 4. századi római jog képezte. Hozzávetőleg hatvan szabály rögzítette, hogyan kell bánni az eretnekekkel. Az angol és skandináv inkvizíció jórészt azért nem tudott terjedni, mert e helyeken nem a római jog képezte a törvénykezés alapját. Angliában például az esküdtbíráskodás rendszere teljesen kizárta az inkvizíció módszereinek lehetőségét.
II. Frigyes német-római császár már 1224-ben törvénybe iktatta Lombardiában, hogy a visszaeső eretnekeket meg kell égetni. Szicíliában 1231-ben követték ezt, majd 1238–1239-ben három olyan jognyilatkozat született, amiknek értelmében a szicíliai törvényeket az egész Német-római Birodalomban alkalmazni lehetett. Magyarország az elsők között, még 1231-ben vette át Frigyes ítélkezési törvényét.[19][20]
Az inkvizíció által hivatkozott jogalapok és precedensek
Az inkvizíció lassú fejlődés végére érte el azt az állapotát, amikor már szervezetszerűen működött. A fejlődés a hitelvi viták teológiai rendezésében, a jogi megalapozottságban, a szervezeti felépítésben is jól látszik. A 13. századi inkvizíciónak már egy évezredes keresztény múlt állt a háta mögött ahhoz, hogy precedenseket keressen eljárásaihoz, és jogalapot teremtsen a hitbeli kérdések megítéléséhez.
Precedensek sora húzódik a 4. századtól kezdődően (Athanasius püspök, Arius püspök, Priscillianus püspök stb.) az erőszakos, akár halállal is végződő hitvitákra. E korra már nem volt kérdéses, hogy az egyház erőszakkal is téríthet és térített is. Alapvetően Hippói Augustinus és Aquinói Tamás műveire támaszkodtak, de az Újszövetség számos szöveghelye is alkalmas volt e célra, mindenekelőtt Tarzoszi Pál levelei.
Pál levelezésében ilyen sorok is voltak: „Karoljátok fel a hitben gyengét, anélkül, hogy felfogását elítélnétek” (Róm. 14, 1.), vagy „tehát mindegyikünk magáról ad számot Istennek. Ezért többé ne ítélkezzünk egymás felett, inkább legyetek azon, hogy a testvér miattatok ne ütközzék meg, s ne botránkozzék...” (Róm. 14, 12-13.) Az inkvizítorok azonban nem ezeket használták fel eljárásaikban, hanem ezeket: „Ti és az én lelkem a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmával átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján” (1Kor 5,4-5) és „a hit dolgában hajótörést szenvedtek: kiket átadtam a Sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak.” (1Tim 1,20). Ahol látszólagos igazolást találtak, azt felhasználták az evangéliumokból is, mint „eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejőni mindenkit, hogy megteljék az én házam.” (Lk 14,23). Ezek azonban inkább az erőszakos hittérítésre, a tévelygők kiközösítésére adnak felhatalmazást és precedenst, nem pedig elítélésükre, megbélyegzésükre és meggyilkolásukra.[19][20]
Ezért legkorábbi precedensként Aurelius Augustinushoz (ismertebb nevén Hippói Szent Ágostonhoz) nyúltak vissza, aki a 4. században terjedni kezdő, és az 5. századra megerősödő donatizmus híveivel szembeni szigort propagálta, amibe a világi hatalom beavatkozását is beleértetve a halálbüntetést is elképzelhetőnek tartotta. A halálbüntetést szükséges rosszként határozta meg: „Jobbítani, nem megölni akarjuk őket; az egyházi fegyelem győzelmét kívánjuk, nem a halált, amire rászolgáltak.”
Aquinói Szent Tamás a Summa theologiae című művében már egyszerre a kiközösítést és a halálbüntetést követelte.[27]
A spanyol inkvizíció
Létrejötte]
A spanyol inkvizíció a Pireneusi-félszigeten elterülő államok inkvizíciós testületeinek összevonásával, a Spanyol Királyság létrejötte után alakult meg. Aragóniában már 1238-tól jelen volt a középkori inkvizíció, de a 15. század elejére elsorvadt. A többi királyságban (Kasztília, León) csak 1376-ban kezdett terjedni.
Az El Santo Oficio de la Santa Inquisición, röviden a a Szent Inkvizíció Szent Hivatala (ez a Szent Hivatal nem tévesztendő össze a római inkvizíció 1965-ig fennálló azonos nevű szervezetével, a Sant’Uffizióval), közismertebb nevén a spanyol inkvizíció 1479–1480-ban alakult, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella uralkodása alatt, gyakorlatilag ennek létrehozása volt az egyik első közös ténykedésük. Létét IV. Szixtusz pápa1478. november 1-jén kelt bullájával engedélyezte, és 1480. szeptember 27-én nevezték ki az első két főinkvizítort. 1481. február 6-án már megtartották az első autodafét hat áldozattal, novemberre 288 halálos ítéletet és 79 életfogytig tartó börtönbüntetést szabtak ki. A spanyol inkvizíció független volt a római egyháztól, így világi mozgalomnak tekintik általában. Ettől függetlenül közvetlen folytatása mind módszereiben, mind ideológiájában a középkori inkvizíciónak.
Nemcsak egyes keresztényeket üldöztek, hanem az áttért muzulmánokat és zsidókat is, ami a spanyol inkvizíció egyedi vonása. Látható azonban, hogy már a spanyol inkvizíció elődjeinek, az andalúziai, a kasztíliai és aragóniai inkvizíciónak elsődleges célpontjai voltak a zsidók, de még a kikeresztelkedett (konvertita) zsidók is. Az antiszemitizmus a 13. századi Kasztíliából eredt és a 14–15. század fordulóján érte el csúcspontját. A konvertita zsidók jelentős posztokat töltöttek be, többek közt Kasztíliában 1390-ben négy konvertita püspök volt,[28] sőt Ávilai Szent Teréz nagyapja is az volt. A zsidók gazdagságáról, befolyásáról szóló híresztelések – amik a későbbiekben, a 20. században okoztak jelentős ideológiai zavarokat – ekkortól, a spanyol inkvizíció korából erednek, főképp Alonso de Espina tollából.
A hírhedt autodafé az inkvizíció egyik legsötétebb fejezetét jelképezi. Jean-Jacques Rousseau szerint „a fanatizmus nem valamely lelki eltévelyedés, hanem vak és ostoba dühöngés, melyet a józan ész képtelen megfékezni”.[29] Voltaire erről csak annyit jegyez meg, hogy a fanatizmus „a vallás elfajzott gyermeke”, de az autodafékről szóló leírása elárulja, hogy voltaképp Rousseau-val ért egyet: „ha egy ázsiai ember véletlenül éppen valamely auto da fé napján érkeznék Madridba, nem értené, tulajdonképpen mi az, amit lát: népmulatság? egyházi ünnep? áldozati szertartás? vagy éppen vágóhíd? Hát mindez együttvéve!”[30]
Egyes kortörténészek szerint a spanyol inkvizíciót Ferdinánd és Izabella azért is alapította, hogy megvédjék a megtérteket (conversos), az új keresztényeket, akik áldozatul estek a közméltatlankodásnak, előítéleteknek, félelmeknek és irigységnek. Az inkvizíciónak csak a megkereszteltek felett volt hatalma, a nem megkereszteltek – hacsak nem a természet törvényeit szegték meg – nem estek a fegyelmi intézkedések hatálya alá. Ezzel szemben figyelembe kell venni Ferdinánd belpolitikai indokait is, hiszen az irányítása alatt álló inkvizíció bármely politikai ellenfelét eltüntethette. Ugyancsak e nézetek ellen szól az a körülmény, hogy a zsidókkal szembeni 1391. évi és az inkvizíció megalapítása után egyre gyakoribbá váló támadások, amelyek következményeitől tartva számos zsidó a kikeresztelkedésben keresett menedéket, szintén nem erőltethetők a „védelem”kategóriájába. Az inkvizíció vezetője, Tomás de Torquemada fogalmazta meg azt az ediktumot, amellyel Ferdinánd és Izabella a spanyolországi zsidókat 1492-ben kiűzte az országból. Az inkvizíció elsődleges célpontjai továbbra is a zsidók voltak, 1484 és 1505 között áldozatainak 99,3%-a volt zsidó vagy konvertita (akikre ráfogták, hogy marannus, azaz csak a látszat kedvéért keresztelkedett meg, de valójában régi vallásához hű).Valenciában 1484 és 1530 között az összes tárgyalt per 91,6%-ában volt zsidó vagy konvertita a vádlott.[31]
II. Fülöp, Spanyolország királya, 1565-ben ezt írta: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.” Így aztán nem csodálható, hogy valamennyi közül a spanyol inkvizíció ért véget utolsóként, hivatalosan 1834. július 15-én. Akkor is csak azért, mert Napóleon 1808. december 4-én betiltotta a működését, és bár VII. Ferdinánd király 1814-ben visszaállította, ennek a helyreállított intézménynek korántsem volt akkora tekintélye. 1818-ban ítélték el az utolsó zsidót, 1820-ban több városban kifosztották és megsemmisítették az inkvizíció irattárait.
A 16. században a Domonkos-rendiek visszaszorultak az ellenreformáció égisze alatt létrejött új rend, a jezsuiták tevékenysége mellett. A rendet Iñigo Lopez de Loyola, közismertebb nevén Loyolai Ignác alapította, akit később szentté avattak. A rend szerveződése 1528-ban kezdődött, amikor Ignác Párizsba költözött. 1534-ben egy montmartre-i templomban a rend alapítói egyszerre tettek esküt, majd 1540. szeptember 27-től pápai felhatalmazással működtek új szerzetesrendként. A jezsuita rend tevékenysége egész Európára kiterjedt, sőt hamarosan Európán kívüli területeken is megvetették a lábukat.[19][20]
Módszerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A középkori inkvizíció módszereiből sok megmaradt a spanyolban is, majd fokozatosan átalakult. Az inkvizítor járta az országot, sok esetben rendszeres időközökben jelent meg egy-egy településen. Az inkvizítor által tartott istentiszteleten mindenki köteles volt részt venni. Az eretnekségek és eltévelyedések ismertetése után következett az önkéntes jelentkezés aktusa. A magukat feladó eretnekek penitenciákkal úszták meg a dolgot, ami annál enyhébb volt, minél több olyan személyt jelentettek fel, akik nem adták fel magukat. E kitétel olykor tömeges vallomástételhez vezetett, mivel mindenki attól tartott, hogy valaki majd feljelenti. A Toledo városában1486-ban tartott inkvizítori látogatás alkalmával 2400-an adták fel magukat.[32]
A „gördülékenyebb” ügymenet érdekében a feljelentett személyeket már azelőtt letartóztatták, hogy a vádiratot megfogalmazták volna, holott a szabályzat szerint a feljelentést először egy teológusokból álló testületnek kellett volna megvizsgálni, majd a vád megalapozottságának megállapítása után kész vádirattal lehetett volna letartóztatni a vádlottat. A spanyol inkvizíció börtönei gyakorlatilag mindig teli voltak.
A kínvallatás és részletei nem változtak, kötelezően előírt résztvevők és tanúk jelenlétében folyt, és az ennek során született beismerést egy nappal később meg kellett erősíteni, mert így ráfoghatták a vallomásra, hogy szabad akaratból, önként és erőszak nélkül történt. A vádlottak kínvallatása hivatalosan csak egyszer volt engedélyezett.[21]
Újvilági inkvizíció
A spanyol inkvizícióból fejlődött ki a mexikói inkvizíció, ami egészen a terület függetlenségének kivívásáig működött.
Az Újvilágban az inkvizíció 1570-ig szervezetszerűen nem működött. Az Újvilágban a zsidók, a muzulmánok és az igazolhatóan eretnekek meglehetősen kis számban voltak, így az újvilági inkvizítorok elsődleges feladata a megfigyelés lett. Viszonylag kevés per zajlott le, ezeknek is a nagyobb része kisebb kihágás miatt. Az inkvizíció halálos áldozatainak számát 50 főre becsülik egyes történészek.[33]
Az első mexikói autodafét 1574. február 28-án tartották négy protestáns kivégzésével. A független Mexikóban már nem működött az inkvizíció, mivel 1820-ban beszüntette tevékenységét. Emellett az amerikai kontinensen még a perui inkvizíció játszott jelentősebb szerepet, amit 1570-ben alapítottak és 1820-tól már ott se működött.[34]
Római inkvizíció
Pogányság és antikvitás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A római inkvizíció a középkori egyenes folytatása, és csak azért nevezik külön néven, hogy a spanyoltól el lehessen különíteni. A római inkvizíció egészen más utakat járt, mint a spanyol abban a tekintetben, hogy kiket tekintett ellenségnek. Háttérbe szorult az eretneküldözés és a máshitűek zaklatása is, ehelyett a boszorkányüldözés vette kezdetét. A porosz és a balti partvidék elleni kereszteshadjáratok a 12. században közel sem jártak olyan hittérítői készenléttel, mint a katharok elleni. Nyugat-, Észak- és Közép-Európában a vallásgyakorlat római és pogány elemekkel bővült, az átmenet folytonos volt a pogányság és a kereszténység között, egy időben létezett mindkét oldal és azok keveréke. Ennek egyik fontos bizonyítéka I. Gergely pápa 601-ben kelt, egy apátnak címzett levele, amiben a nemkeresztény templomok, áldozóhelyek fenntartását javasolta, hogy azok átalakítása révén megnyerjék maguknak a szent helyek korábbi híveit.[35] A keverékből azonban kialakultak azok a mágikus-misztikus elképzelések is, amelyek a boszorkányvádak alapját képezték később: manók, démonok, gnómok, trollok, tündérek és egyéb mágikus alakok hemzsegtek a korabeli emberek képzeletében. A legtöbb esetben nehéz volt határvonalat vonni a helyes keresztény vallásgyakorlat és az üldözendő pogányság közé, amit bizonyít az a sok ismert útmutató, amit az inkvizítorok számára írtak elméleti „szakemberek”, volt inkvizítorok, vagy világi bírók (lásd alább).
Boszorkányság
A természeti erők befolyásolásának képessége, a gyógyítás és megannyi más cselekmény vált boszorkánysággá, mivel kapcsolatban voltak a korábbi vallások elemeivel. Az inkvizíció első fellépései a pogányság rítusai ellen történtek, és a későbbiekben ezek váltak a boszorkányüldözés fő elemeivé is. Ennek tömör megfogalmazása: „A boszorkányság keresztény eretnekséggé vált, mind közül a leghatalmasabb bűnné, mivel ez magában foglalta Isten megtagadását és a legnagyobb ellenséghez való önkéntes csatlakozást”.[36] Hugh Trevor-Roper ugyanezt az „eretnekség kiterjesztett értelmezésének eszköze” címkével látta el.[37]
Az elterjedt tévhitekkel szemben maga az Egyház tagadta a boszorkányság létét, mivel a Szentszék álláspontja már a 9. század óta és egészen a 15. századig az volt, hogy a boszorkányság az ördög által generált téveszme, ami azt a célt szolgálja, hogy megzavarja a hívőket, és elterelje a figyelmet a Sátán működéséről. Ekkor tehát nem a boszorkányság, hanem a boszorkányságban való hit számított üldözendő nézetnek.[38]
Boszorkányság és inkvizíció
1458-ban Nicholas Jacquerinus inkvizítor már a létező boszorkányság és az eretnekség közti különbséget boncolgatta.[39] 1484. december 5-én a frissen trónra került VIII. Ince pápa kiadta a Summis desiderantes kezdetű bulláját,[40] amiben elismert módon szóbeszédre alapozva teljes természetességgel és tényképpen beszél a boszorkányok kártevéséről. Ince teljes pontifikátusa alatt az inkvizíció lelkes támogatója maradt, és nézeteivel meghatározta az inkvizíció teljes további működésének irányvonalát.
1491-ben már a Kölni Egyetem teológiai fakultása figyelmeztette a hívők társadalmát, hogy bárki, aki kétségbe meri vonni a boszorkányok létezését, az inkvizíció fenyegetését vonja magára. A szombat esti boszorkánygyűlések résztvevőinek felkutatása bevonult az inkvizíció feladatkörébe. Ilyen módon míg 1458 előtt eretnekségnek számított a boszorkányságban való hit, 1491-re már az számított eretneknek, aki nem hitt a boszorkányok létezésében, mint azt a Boszorkánypöröly már a bevezetőjében kereken kijelenti. A 16. század előtt maga a Boszorkánypöröly lett volna eretnekség, a 16. század kezdetétől viszont ez határozta meg az eretnekség fogalmát.[41]
Boszorkánypöröly
A boszorkányüldözés egyik legjelentősebb mérföldköve és történeti forrása a Heinrich Kramer és Johann Sprenger által írt Malleus maleficarum című munka (1487), közismert nevén a Boszorkánypöröly, amit egyesek avilágtörténelem legerkölcstelenebb művének neveznek,[42] és ami 1520-ra már 13 kiadást ért meg. A Boszorkánypöröly mindkét szerzője Domonkos-rendi szerzetes volt eredetileg. Kramer 1474-től Salzburg és Tirolérseke. 1500-tól pápai nuncius és a Cseh Királyság főinkvizítora. Sprenger a kölni kolostor priorja, 1480-tól a Kölni Egyetem teológiai fakultásának dékánja – azé az egyetemé, amelyik első ízben lépett fel a boszorkányság létezése és annak elítélése mellett. Kramer és Sprenger inkvizítorok már az 1484-es bullában is együtt szerepeltek, mint akik felhatalmazást kapnak a boszorkányság üldözésére és kiirtására.
A Boszorkánypörölyt egyfajta kézikönyvnek szánták kezdő és gyakorló inkvizítorok számára, de a valóságban leginkább pornográf részletekben tobzódik. Vélhetően ez volt nagy sikerének titka is, hiszen abban a korban nem akadt más nyíltan terjeszthető pornográf jellegű olvasnivaló. Ugyanakkor szélsőségesen nőgyűlölő. Néhány példa a könyvből: Kicsiny minden gonoszság az asszonyokéhoz képest, a nők könnyű elméjűek, hangjuk hazug stb.
Boszorkányperek
A Malleus maleficarum megteremtette a boszorkányperek alapját, a tényállás rögzítéséhez és az eljárás lefolytatásához szükséges információk bőséges tárházával. A boszorkányperek kezdeti szakaszában még jellemző volt, hogy maguk az inkvizítorok sem tudták igazán, mit büntessenek. Gyakorta megtévesztő kérdéseket tettek fel mind a tanúknak, mind a vádlottnak. Bevett szokás volt megkérdezni: „hisz-e abban, hogy léteznek olyan dolgok, mint a boszorkányok?”.[43] A válasz bármi lehetett, a bűnösséget bizonyította. Aki nem hitt a boszorkányságban, azt azért vallatták tovább, mert a boszorkányok eleinte mindig tagadnak, ráadásul a Malleus maleficarum szerint a boszorkányság tagadása önmagában is eretnekség. Aki pedig hitt benne, az ezzel az inkvizítorok szerint elismerte, hogy kapcsolatban van boszorkányokkal.
Az eljárás során mind az inkvizítorok, mind bármelyik másik résztvevő a kor összes babonaságát bevetette annak megelőzése érdekében, hogy a boszorkány bűverejének ellenállhassanak. A vallatás a korábbi inkvizíciós módszerekhez hasonló, kiegészülve a Boszorkánypörölyben megfogalmazott, pszichológiai elemekkel és ott ismertetett további kínzásformákkal. A pszichológiai hadviselés részét képezte a tudatosan alkalmazott képmutatás: az inkvizítornak tanácsolták, hogy mutasson együttérzést áldozatával szemben, hangsúlyozza azt a körülményt, miszerint ő csak a munkáját végzi, de nem szívesen és öröm nélkül alkalmazza a kínzást. Ezenkívül sokszor ígéretet tettek arra, hogy vallomás esetén nem börtön-, vagy halálbüntetés lesz az ítélet, hanem száműzetés vagy penitencia.[44] Természetesen minden beismerő vallomás egyenértékű volt a boszorkányság gyakorlásának bizonyításával, amit csak és kizárólag börtönnel, vagy halállal büntethettek. A Boszorkánypöröly kifejezetten az ígéret megszegésére szólítja fel az inkvizítort: „… miután a boszorkány ily módon börtönre ítéltetett, az élete megkímélésére vonatkozó ígéretet meg lehet tartani egy ideig, de egy bizonyos idő után meg kell égetni”! Ugyanez más módon: „… a bíró megígéri a vádlottnak, hogy meghagyják életét, de ő később lemond az ítélet meghozataláról, és egy másik bírát neveznek ki a helyére.”.[45] Ha a vádlott öngyilkosságot kísérelt meg, azt szintén bűnössége bizonyítékaként kezelték.
Az 1520-as évektől kezdve már valóságos boszorkányhisztéria dúlt Európában, a század közepére a katolikusok és protestánsok vállvetve százasával égették meg a boszorkányokat. A trieri érsek például 1587 és 1593 között egymagában 368 boszorkányt égettetett meg (köztük Dietrich Flade hercegi tanácsost, a helyi egyetem rektorát), a genovai püspök 1585-ben három hónap alatt 500 ítéletet szabott ki, a bambergi hercegérsek 1623 és 1633 között 600 égetést rendelt el. Mindegyiküket megelőzte azonban a würzburgi hercegérsek, Fülöp Adolf a 17. század legelején, majdnem 1000 ítélettel, amiben 19 pap, számos gyermek, sőt unokaöccseinek egyike is benne foglaltatik,[46] emellett egy jogtanácsos, egy városi gondnok, egy polgármesterné, egy hivatalfőnök neje, két nemes apród, egy diák, három kanonok és tizennégy káplán.[47] A lipcsei egyetem büntetőjogi tanára, aki mértéktelenül büszke volt arra, hogy a Bibliát 53-szor olvasta el, körülbelül húszezer halálos ítéletet írt alá. Az őrület jeleként állatpereket is lefolytattak, ahol démontól megszállt állatokat ítéltek el és végeztek ki teljes komolysággal.[48]
A boszorkányüldözés még a Brit-szigetekre is átterjedt, ahol az inkvizíció önmagában nem tudta megvetni a lábát. Oliver Cromwell idejében Matthew Hopkins volt a leghírhedtebb boszorkányvadász.[49]
Az inkvizíció átszervezése[
Az inkvizíció átszervezése kapcsolatban áll az ellenreformációval, kissé megelőzve a tridenti zsinatot, amely az ellenreformáció ideológiáját megteremtette. III. Pál pápa a licet ab initio kezdetű bullájával 1542-ben felállított egy bíborosokból és más egyházi tisztviselőkből álló testületet, amelynek feladata a hit megőrzése és a hibák és téveszmék felkutatása volt. Ez a pápai vagy római inkvizíció. Fő testülete a Szent Római Kongregáció(röviden általános Inkvizíció, vagy Szent Hivatal) lett a római inkvizíció felügyelő testülete, és a későbbiekben maga vált az inkvizícióvá. Hat főinkvizítor és ezek elöljárója, a bíboros-főinkvizítor alkotta a vezetőséget.[13]
A pápa kinevezésére az egyik bíboros volt a gyűlések elnöke. A kongregációban rendszerint tíz másik bíboros volt, egy prelátus és két segédje, akiket a dominikánus rendből választottak. A Szent Hivatalnak volt egy nemzetközi tanácsadó testülete is, amely a teológia és a kánonjog tudósaiból állt. 1616-ban ezek a tanácsadók ítélték eretnekségnek azt a nézetet, hogy a Föld forog a Nap körül. Emiatt a döntés miatt került a tiltott könyvek listájára Nikolausz Kopernikusz De Revolutionibus Orbium Coelestium című műve. Ugyanez a testület ítélte el Galileo Galileit is.
A 16. században újjáalapított inkvizíció szervezésében egy jezsuita (Loyolai Ignác) és egy domonkos (Carafa) játszott nagy szerepet. Carafa építette ki az inkvizíciónak azt a rémuralmi rendszerét, ami ma is közismert, gyakorlatilag egyesítette a középkori (dominikánus) inkvizíció és a spanyol inkvizíció tapasztalatait. Ugyancsak Carafa rendelte el 1543-ban, hogy semmilyen könyvet nem lehet kinyomtatni addig, amíg nem rendelkezik az inkvizíció engedélyével, ezzel megteremtve az Index létrehozásának alapját. Pápai kinevezése után főinkvizítori székét Antonio Michele Ghisleri bíborosnak adta át. 1559-re a rendszert Róma népe már annyira gyűlölte, hogy Carafa halála után megtámadták, kifosztották, felgyújtották a Szent Hivatal épületeit.
Az úgynevezett eretnekek közül nem mindegyiket az inkvizíció ítélte el. A forradalom előtti Franciaországban az ateistákat és szentségtörőket világi bíróságok is elítélhették, és halálbüntetést is kiszabhattak rájuk.[50]
Az inkvizíció a közelmúltban
1908-ban X. Piusz pápa a római inkvizíciót Sacra congregatio Romanae et universalis Inquisitionis seu Sancti Officii névre nevezte át, röviden Sanctum Officium, vagyis Szent Hivatal. Ezzel az aktussal az addig a pápa közvetlen felügyelete alatt álló szervezet egy új, teljes körű döntési joggal felruházott vezető szervet kapott, amiben a pápa viselte ugyan a prefectus címet, de ténylegesen már nem vett részt az ügyintézésben. Helyette atitkár járt el, a Szent Hivatal utolsó titkára Alfredo Ottaviani volt.
XXIII. János pápa 1959-ben ökumenikus zsinat összehívására készült, ezt a tervét januárban egy bíborosi konklávén jelentette be. Ezen a zsinaton az inkvizíció felszámolása is napirendre került volna. Az elkövetkező évek azzal teltek el, hogy a bíborosok többsége akadályokat gördített az ökumenizmus és a reformzsinat terve elé.[51]
1963. október 11-én végül összeült a második vatikáni zsinat, de már csak katolikus gyűlésként, és jelentős változásokat hozott a Vatikán belső szervezetében, többek közt látszólag megszűnt az inkvizíció a pápa akarata szerint. Azonban a zsinaton a pápa ellenzékét éppen Alfredo Ottaviani bíboros, a Szent Hivatal (utolsó) titkára irányította, és nagyban befolyásolta a zsinat végeredményét. XXIII. János még 1963-ban elhunyt, utódja pedig a Szent Hivatal korábbi szakértője, Giovanni Battista Montini lett, VI. Pál néven. A vatikáni zsinat végeredményben nem megszüntette, csak átalakította az inkvizíciót. A Szent Hivatal működése egészen 1965-ig igen hasonlított a korábbi inkvizícióra.
A zsinaton a kölni érsek többek között a következőket mondta:
| „ | … nincsenek összhangban a modern időkkel és a világban botrány tárgyát képezik… Senkit sem lehet bíróság elé vinni és elítélni anélkül, hogy ki ne hallgatnánk, anélkül, hogy ne tudná, mivel is vádolják… | ” |
– Második vatikáni zsinat, 1963. október[52]
| ||
E felszólalás megmutatja, hogy 1963-ban létezett még a vádlottak vádirat nélküli beidézése és elítélése. Ugyanakkor a kölni érsek sem vitatja, hogy a Vatikánnak jogában áll-e elítélni bárkit is a hite miatt.
A Hittani Kongregáció[
Első prefektusa Alfredo Ottaviani, a Szent Hivatal utolsó titkára lett, 1968-tól Franjo Seper bíboros, 1982 januárjától pedig Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa lett a vezetője. A Hittani Kongregáció prefektusa gyakorlatilag azonos a korábbi főinkvizítori beosztással. A Kongregáció ugyan már nem alkalmaz kínvallatást és börtönbüntetést, de rendkívül gyakran él a kiközösítés büntetésével.[53][54]A szervezet utóda a Hittani Kongregáció, amely mai nevét 1965-ben kapta. A Kongregáció működésének egyik alapvető feladata a hit kérdéseiben történő állásfoglalás. Lényeges különbség, hogy a Kongregáció hatásköre hivatalosan már csak egyházi személyekre terjed ki.
A Hittani Kongregáció Ratzinger alatti működését papi körökből is érték kritikák.
| „ | A Szent Hivatal ugyan megváltoztatta a nevét, de az alapját képező ideológia megmaradt. Módszereit tekintve semmit sem változott. Még mindig hitelt ad névtelen feljelentéseknek, szinte sohasem foglalkozik közvetlenül a vádlott személyével, kijelentéseinek visszavonását követeli, és hallgatásra kényszeríti, valamint továbbra is harmadrendű teológusokat alkalmaz szakértőként és bíróként… | ” |
– dr. Paul Collins (1997)[55]
| ||
II. János Pál pápa 2000. március 12-én a Vatikánban ünnepi istentiszteleten kért bocsánatot egyháza bűneiért.[56]
A Kongregáció ma is működik, 2005-től 2012-ig Ratzinger utódja, William Joseph Levada állt a hivatal élén és 2012-től Gerhard Ludwig Müller bíboros vezeti. A hivatal elsősorban a katolikus tanítást felügyeli.[57]
Inkvizíció Magyarországon
Középkori inkvizíció
A magyarországi inkvizíció működése forráshiány miatt nehezen tanulmányozható. Olyannyira, hogy a történészek egy része szerint Magyarországon az első boszorkányper 1565-ben volt, az utolsó 1756-ban (annak ellenére, hogy Mária Terézia már 1755-ben betiltotta). Volt azonban egy forrás, amely szerint a középkori inkvizíció már a 13. században működött Magyarországon. Ez a forrás a Kassai kódex, aminek Liber Inquisitorum című része 1227 és 1498 közti 83 boszorkányper jegyzőkönyvét tartalmazta. A forrás amásodik világháborúban elveszett, és sokan tagadják még azt is, hogy eredeti lett volna. A szöveg másolatok töredékeiben maradt fenn, amit utolsó másolója, Fehér Mátyás Jenő tett közzé. A forráskritikákhoz már csak a szöveg tartalmi része adhat támpontot.
Az inkvizíció, mint hitvédelmi szervezet Magyarországon törés mentesen illeszkedett be az Árpád-ház valláspolitikájába, a pogány kultuszok gyakorlásának, a sámánok és táltosok elleni fellépés folytonos vonalába. Már I. István alatt ismert volt a folnagy hivatal, amit a történészek egy része vallásvédelmi tisztségként értékel. I. László idején a botos ispán ellenőrizte a templomlátogatást, és Könyves Kálmánig tanúságtételük (külön nevén testimonum qualificatum) a vallásperekben határozott szerepet játszott. Kálmán rendeletében ez olvasható: „miután az országban nagyon sokan ártatlanul szenvedtek a hamis pristaldusok miatt, a tanúságukra hivatkozás nem érvényes többé, hanem csak az egyházmegyék püspökeié és azok káptalanjaié”.[58]
II. András korából a váradi istenítéletek intézménye vált ismertté, mint vallásvédelmi fórum. Az intézményt csak I. Lajos szüntette meg.
A magyar pogányság és eretnekség a köztudattal ellentétben soha nem lépte át a félpogányság vagy álkereszténység fogalmát. Magyar különlegességként említik az istentelen káromkodást.[59] Ugyanakkor – mint azt Bruno, Olmütz püspöke IV. Kelemenhez írt levelében kifejti – „Magyarország mindenféle külföldi eretnek előtt szívesen tárja fel kapuit…”.[60] A menekült eretnekek gyakori célpontja volt a ország a 13. századtól a 16. századig.
Az első magyar főinkvizítor valószínűleg Magyar Pál mester volt, akinek egy műve a Kassai kódex Monita magistri Pauli című részében is fennmaradt.[61] Pál mester 1218. december 16-án alapította az első magyarországi domonkos kolostort, aminek első perjelelett. Paulus de Hungaria Summa de poenitentiae című munkája a magyar domonkosok alapműve lett, e művet III. Honoriusz pápa üdvözölte, és Pál domonkosait a hit öklének nevezte.[62] A főinkvizítori hivatal a királyi udvarban működött.
A magyar inkvizíció első küldetése a kereszténységet felvett kunok ellenőrzése lett, hogy a bogumil és patarénus eretnekséget megelőzzék náluk. A kun inkvizíciót nem sokkal követte a III. Ince pápa által sürgetett fellépés a félkeresztény sámánok ellen. Pál mester azonban kegyvesztetté vált III. Ince előtt megengedő nézetei miatt. Ennek jellegzetes példája az alábbi idézet: „A pogányok nincsenek alávetve az egyházi kánonoknak.”[63] III. Honorius 1230-ban szabad kezet és teljes felhatalmazást adott a magyar inkvizíciónak,[64]majd András király a pápai nyomásra 1231-ben Teuton Jánost nevezte ki utódjának, akit már 1234-ben Sycardus követett a tisztségben. Ez évben adta ki IX. Gergely pápa a De haereticis kezdetű bulláját, ami már előrevetíti a későbbi erőszakos fellépést.
Teuton János vezette be Magyarországon a II. Frigyes-féle ítélkezést és a halálbüntetések kiszabását. Ebben segítőre lelt a buzgó eretnekellenes hercegben, a későbbi IV. Béla királyban, aki többszörös esküt tett az eretnekség kiirtására, mindenekelőtt a patarénusok és bogumilok tekintetében.[65]
A kor szellemének megfelelő világi törvénykezés is zajlott, amit a budai polgárok 1244-es rendelete mutat, miszerint mind az eretnekek, mind a bűvösök és igézők máglyahalált érdemelnek.[66]
Újkori magyar inkvizíció[
A magyar középkori inkvizíció a 15. század végéig biztosan működött, azonban 1565-ig tevékenységéről nincs adat. A mohácsi csatavesztés után a papságnak egyéb gondjai is akadtak, mint az eretnekek üldözése. Az általában a reformáció visszahatásaként értékelt, de már a reformációval egy időben megjelenő ellenreformáció idején is inkább a reformált vallások és a katolikus vallás összeütközése hatott úgy, mint eretnek- vagy boszorkányüldözés.
Magyarországon a 18. századig folytak boszorkányperek, de Európa nagy részétől eltérően itt a 16. századtól nem működött szervezetszerűen az inkvizíció. A boszorkánypereket éppolyan világi bíróságok tárgyalták, mint a köztörvényes ügyeket. A boszorkánypereket az inkvizícióhoz hasonlóan folytatták le, kínvallatással és máglya általi halálos ítéletekkel, de Magyarország perei alapvetően különböztek is attól, mivel a vádakban szinte sosem kapcsolták össze az istentagadást és a boszorkányságot. Világi jellegénél fogva is eltért az európai boszorkányperek többségétől abban, hogy a teljes történetében alig másfél tucatnyi közrendű vádlott akadt, és a Báthoriakat leszámítva egyetlen főrangú vádlott sem.[67]
Utolsó kivégzések[s
Svédországban 1763-ban, Németország-ban 1775-ben, Svájcban 1782-ben volt az utolsó boszorkányégetés. Mexikóban 1817-ben ítélt el utoljára az inkvizíció egy férfit tiltott művek olvasása miatt. A legutolsó, már nem az inkvizíció által elrendelt boszorkányégetés 1877. augusztus 20-án, a mexikói San Jacopóban volt.[68][69]
A leghíresebb inkvizítorok
- Arnold Catalan: Spanyol származású domonkos szerzetes, aki attól vált hírhedtté, hogy holtak felett is ítélkezett, és a bűnösnek talált elhaltak holttesteit kiásatta és elégettette. 1234-ben kis híján agyonverték a felháborodott polgárok.
- Marburgi Konrád: Szent Erzsébet gyóntatója. 1231-től a német inkvizíció vezetője, 1233-ban a megvádolt nemesurak meggyilkoltatták. Gyilkosait a frankfurti Birodalmi Gyűlés felmentette.[13]
- Tours-i Konrád: 1232-ben tömegesen végeztetett ki „eretnekeket”. Jelmondata: „Megégetnék száz ártatlant, ha csak egyetlen bűnös volna is közöttük!”[70] Marburgi Konrád utódja lett, és még abban az évben osztozott a sorsán is vele.
- Guillaume Pelhisson: Toulouse-i illetőségű, 1230-tól dominikánus, 1234-től 1268-ig inkvizítor. A legkorábbi inkvizíció egyik fő forrása, mivel 1230 és 1238 közötti működéséről könyvet írt. Meghalt 1268-ban.
- Robert le Petit: Észak-Franciaország inkvizítora, tömeges égetések szervezője (Például 1239-ben egy alkalommal 180 ember halála fűződik a nevéhez). 1241-ben túlkapásai miatt felfüggesztették inkvizítori állásából.
- Bernard Gui: 1261-ben született, 1280-tól Domonkos-rendi szerzetes, 1307-től a toulouse-i inkvizíció vezetője. 1324-ig inkvizítor, 1331-ben halt meg. 1317-ben pápai megbízással az észak-itáliai mozgalmak üldözője. Guillaume Pelhisson könyvére rátalálva hasznosította azt (az ő másolata révén maradt fenn az avignoni levéltárban). Hírhedt volt arról, hogy nemcsak a gyanúsítottakat, hanem a tanúkat is kínvallatásnak vetette alá. Bernard Gui jellegzetes alakja az inkvizíciónak, ezért a toulouse-i 1308 és 1322 közötti működéséről fennmaradt pontos adatok általános képet adnak működéséről:
- 672 per 14 év alatt,
- 36 felmentő ítélet,
- 636 elmarasztaló ítélet,
- 40 máglya általi halál,
- 300 börtönbüntetés.[71]
- Jacques Fournier: Pamiers, majd Mirepoix püspöke, 1334-től XII. Benedek néven pápa. 1318 és 1325 között 98 perben mindössze öt halálos ítéletet hozott, ami a többi inkvizítorhoz viszonyítva nagyfokú könyörületességet mutat.[72]
- Tomás de Torquemada: marrano származású, de már konverzor családba született, dominikánus szerzetes, 1482 februárjától kinevezett főinkvizítor, címét haláláig, 1498-ig megtartotta. Még a felajánlott sevillai püspöki címet is visszautasította, hogy inkvizítor maradhasson.[73]
Az inkvizíció társadalmi hatásai
Az inkvizíció egyenes folytatása a harcos egyház kialakulásának, a keresztesháborúk szellemiségének és az erőszakos hitvédelemről szóló szaporodó tanulmányoknak. A dogmatikusan is megalapozott hitvédő intézmény ennek ellenére viszonylag lassan terjesztette ki hatalmát, és területileg is lassan terebélyesedett. Franciaország, Itália és a Német-Római Császárság után viszonylag hosszú időre megtorpant, és csak a 15–16. század fordulója körül kezdett újra kibontakozni.
Társadalmi fogadtatását egyrészről óriási ellenállás, másrészről beletörődő ambivalencia, harmadrészről lelkes támogatottság jellemezte. A megoszlás társadalmi, gazdasági és hitbéli különbözőségeken alapult. A különbségek észrevehetők egyéni és államszinten is. A spanyol állam szervezetében mindvégig maradéktalan támogatóra leltek, Franciaországban a kezdeti nagy nekibuzdulás után lanyhulás állt be, a Német–Római császárságban hol fellendült, hol visszavonult, az aktuális politikai állapottól függően. A középkori Kelet-, Észak- és Közép-Európa inkvizíció a mai napig nincsenek maradéktalanul feldolgozva, a szervezet jelentősége és egyáltalán létezése is vita tárgyát képezi.
Arról, hogy az inkvizíciónak mennyi áldozata volt, jelenleg is viták folynak. Jelenleg néhány szórványos adat és becslés létezik csupán, amelyek sokszor egymással sem vethetők össze. Példaképpen ezek közül néhány:
- Michel Baigent és Richard Leigh kutatásai szerint a katharok elleni kereszteshadjárat idején és közvetlenül azt követően 5000 embert végeztek ki (ez az adat kizárólag a kathar-keresztesháborúra vonatkozik).
- Pierre Dominique szerint („L’Inquisition” Paris, Ed. Perrin, 1969) a spanyol inkvizíció 178 382 embert ítélt el, és közülük 16 376-ot égettek el élve.
- Canon Juan Antonio Llorente („A Critical History of the Inquisition of Spain”) szerint 1808-ig a spanyol inkvizíció 31 912 embert égettetett el, 17 659 embert életfogytiglani börtön után égettetett el holtan, összesen 341 021 áldozat volt.
- Ellen Rice szerint („The Myth of the Spanish Inquisition”) 3000–5000 halálos ítélet volt a spanyol inkvizíció évszázadaiban és 150 000 boszorkányégetés egész Európában.
- Henry Kamen szerint („Histoire de l’Inquisition espagnole”, Paris, Éd. Albin Michel, 1966) 341 021 elítélt és 31 912 máglyahalál a spanyol inkvizíció mérlege.
Idézetek az inkvizícióról
| „ | „Az elnéző magatartás ellenére, amely a történésztől követelmény, a keresztény számára pedig megengedett dolog, az inkvizíciót . . . az emberiség feljegyzéseiben fellelhető legsötétebb szégyenfoltok egyikének kell tekintsük. A kegyetlenség olyanfajta megnyilvánulásának, amely még a vadállatok között sem lelhető fel.” | ” |
– Will Durant amerikai történész[74]
| ||
| „ | A „szocializmus” semmivel sem gonoszabb szó, mint a „kereszténység”. A szocializmusból ugyanúgy nem következik Joszif Sztálin meg a titkosrendőrség meg a templomok bezárása, mint ahogy a kereszténység sem áll ok-okozati viszonyban a spanyol inkvizícióval. | ” |
– Kurt Vonnegut amerikai esszéista[75]
| ||