gothic

DARK-GOTH SZUBKULTÚRA

Share on facebookShare on twitterShare on emailShare on pinterest_shareMore Sharing Service

Azért tartom fontosnak e szubkulturát mert magam is bele tartozom , ugy gondolom attol vagyunk eggyéniségek hogy a saját divatunkat követjük ,nem pedig azt amit a társadalom ránk erőltetet. Imádom a viktoriánus korszak ,sötét rejtelmes misztikus világát . lejjebb irok a viktorianus korszakrol .ám a goth stilus több iranyzatát most nem taglalom .
Talpig feketébe öltözött, extrém egyéneket bizonyára mindenki látott már. Könnyű (szánakozó szemöldök-felvonás kíséretében) felületesen lerendezni őket pár kategorikus „hülye rocker”, boszorkány vagy „kriptaszökevény” jelzővel. Ideje kibogozni a sötét szálakat: nem csavarodtak bele a függönybe, nem borult rájuk a festékes-polc, és nem ők a helyi baltás gyilkosok. Nyugat-Európa nagy részével ellentétben hazánkban kevesen tudják megkülönböztetni az egymással szimbiózisban élő számtalan szubkultúrát és képviselőiket.

Az emberek többsége a másságot, különbözni vágyást negatívnak tartja, pedig a „deviáns” minősítés nem egyenlő a„deviáns viselkedéssel” (amely hagyományosan alkoholizmust, drogozást, öngyilkosságot és bűnözést jelent).


Nem kellene társadalomellenesnek tartani adominánstól eltérő életformákat. Ma már annyi impulzus ér minket, hogy sémákat, és sztereotípiákat használunk, és a felületes általánosításokból kilépéshez túl nagy energia kell, hiszen tanulmányozni kellene, amivel nem vagyunk teljesen tisztában. Ezért is olyan gyakori a szelektív észlelésből fakadó automatikus diszkrimináció.


A dark szubkultúra eredetének két ága van, az egyik az amerikai, melyben a Billy Idol zenekara alapján létrejövő „X generáció” jelentette az első mérföldkövet; Ronald Reagan elnök bizakodó jövőképével szembehelyezkedve, a beat stílus jegyeivel és életstílusával.
A másik: az európai, ahol a dark-goth stílus az elhaló (és már újat nem nyújtó) punkból, azon belül is az értelmiségből fejlődött ki, annak dühe és rombolni vágyása nélkül. Az „oi, oi, oi” -t felváltották az érzelmek, filozofikusabb gondolatok – a fiatalok nem tudtak olyan gyorsan lépést tartani a megváltozott társadalmi-gazdasági folyamatokkal, megzavarodtak és kapaszkodókat kerestek.


Megjelentek az „új romantikusok”, akik a durva punk ellen kardoskodó, stílusos és művelt réteget jelentették, de emészthetősége miatt a műfaj hamar túl populáris lett, ami kizárta alternatív voltát, s az igazi szubkultúra-tagok kiközösítették a „poseur”-öket a dark színtérről. Ám végül létjogosultságukat mégis nekik köszönheti az alternatív világ, hiszen olyan ügyesen aknázták ki a médiában rejlő lehetőségeket, hogy ezek révén épült be a köztudatba: született egy réteg, amely felváltotta az ápolatlant igényesre, a közönségest pedig értékesre. Mára már összeolvadtak a korábbi romantikusok a makacs ősarcokkal, és együttesen alkotják a dark-goth szcénát.


A „gothic” szó szubkulturális eredete bizonytalan, a legvalószínűbb párhuzam a középkori sötét gótikával vonható: elmélyült gondolatok jóról, rosszról, életről és halálról, a dekadencia izgalmával fűszerezve. Motívumvilága a 19. századi romantikából ered leginkább: fantasztikum és misztikum, érzékenység és érzelmek, morbid humor és a spleen (világfájdalom) életérzés.


A dark-goth palettán megtalálhatóak archaikus korok utalásai is, kezdve a kelta és germán kultúráktól (pl. vallási elemek) a viktorianizmusig (pl. öltözködés, kellékek), de Egyiptom jelképei (pl. ankh) és sminktechnikái is ide tartoznak. Eleinte együttesek behatárolására használták a kifejezést, majd az egész zenei irányzatra, végül a teljes szubkultúrára, hiszen a goth beállítottság és zene szinte egymásból fakad.


A „dark” gyűjtőfogalom, melynek egyik válfaja a goth stílus, és amely a sötét világlátásból, jelképekből, dalszövegekből és az öltözködésben domináns fekete színből ered.


A fekete szín problematikája, hogy automatikusan a halálhoz kötik az emberek, ami viszont tudat alatti félelmet, tartózkodást generál. Nem volt ez mindig így, például IV. Fülöp udvarában a színes ruha tabunak számított, a nemesség színe a fekete volt, Merész Károly herceg pedig kötelezte az arisztokráciát a sötét színekre, s a gálaruha is csak fekete lehetett. Véleményem szerint ma arról van szó, hogy izolálódni szeretnének a társadalomtól, ki akarnak törni a színesen gomolygó, állandóan változó trendi világból, ahol szinte Bibliaként tekintenek egy-egy magazinban olvasott szezonális divatszín-tippre, ahol kinéznek, ha nem a többségnek akarsz megfelelni (ami individuálisan lehetetlen és felesleges is). Funkcióját tekintve önkifejező és identitás meghatározó, illetve adott közösségi hovatartozást jelez, mely magában hordozza antidivat voltát.


Tény, hogy a fekete kapcsolatba hozható a halállal (bár ez kultúrafüggő, pl. a keleti kultúrákban a fehér a gyász színe), de a látszólagos érzéketlenség valójában túláradó érzelmességet takar: a gótok többnyire szelíd, magukba forduló, miérteket és hogyanokat kutató, filozofikus alkatok. A társadalmi nyomás, a rossz családi viszonyok és a meg nem értettség is lehet a dark szubkultúrához való vonzódás alapja, gyakori a művészi ambíciókkal rendelkező tag, akár több területen is, pl. irodalom, képzőművészet, zene (bár csupán attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy művész).


A feltűnő kinézet nem kritérium a goth szubkultúrában, sőt, főleg a felnőtt tagok szerint pont a túláradó extravagancia vonja el a figyelmet a lényegről, és hiteltelennek titulálják a szaténba, csipkébe és lakkba bebábozódott és szimbólumokkal teleaggatott egyedeket (ők a „goth-wannabes” kategória). Ettől függetlenül ez az egyik központi eleme a goth réteget kiszolgáló boltoknak, melyek egyre jobban kinövik magukat, főleg az online üzletek térnyerése figyelhető meg. Minden eladható: művér-kapszula, koporsó alakú ágy és táska, vámpírfog-cumi, felszerelhető angyalszárnyak, denevér alakú konfetti, becsatolható fekete-fehér műhaj, és persze végeláthatatlan mennyiségű különleges ruha, cipő és kiegészítő.


A mainstreammel ellentétben itt nincsenek aktuális divatok, a goth repertoárban csak a fekete, bordó és sötétlila színek szerepelnek, kiegészítők terén pedig kizárólag az ezüst szín. Az anyagok sem változnak: szatén, csipke, tüll, bőr vagy lakk – mindig az igényes extravagancia a cél. A nők kihangsúlyozzák nőiességüket, gyakori viselet a fűző és a hosszú szoknya.

http://www.prherald.hu/2007/07/dark-goth-szubkultura/

vampire goth 

Mit nevezünk viktorianizmusnak és mettől meddig tartott?†

A viktoriánus stílust definiálni igen nehéz, mivel nem formai jegyek alapján lehet meghatározni, inkább egyfajta gondolkodásmódot, életszemléletet tükröz, melynek alapjai a hagyománytisztelet, a célszerűség szem előtt tartása. 

A viktorianizmus a Viktória királynő uralkodása alatti időszakot takarja (hivatalosan 1837 és 1901 között). Ám egyesek a 18. század végén meginduló változások miatt korábbra datálják, s akadnak, akik végét 1914-re teszik, az első világháború kirobbanásának időpontjára.

†Mik voltak a kor emberének és magánszférájának legmeghatározóbb sajátosságai Angliában?†

Mai korunk szemlélője, egy klasszikus angol épületet végigjárva tökéletesen megértheti a XIX. századi emberek életét. A belső terek általában a rendeltetésüknek megfelelő hangulatot tükrözik, minden jól átgondolt. Egy középület vagy egy bank épülete az állam vagy a cég nagyságát hirdetik, a lakások otthonosak, kényelmesek. Az angolok nemcsak szokásaikat, de tárgyaikat is őrzik. Ritkán dobnak ki bármit is, különösen, ha az már generációk óta a család tulajdona. Télikert, könyvtár-, vendég- és szivarszoba. Milyen beszédes nevek. Sőt! Adott hangulatban megkockáztatja a szemlélődő, hogy az egykor volt helységekben a mai napig érezni véli, a friss mezei virágok, az ötórai tea, a sütemény valamit a nemes szivarok varázslatos illatát.

†Milyen változások zajlottak a XIX. század Angliájában?†

Ebben az időszakban a világ képe még közelebb állt az antik mintákhoz, mint a modern kor világához, mégis Viktória uralkodása alatt jöttek létre a modern világ alapjai. Gazdasági, társadalmi és ipari forradalmak zajlottak. Az emberek nagy része ekkor még mezőgazdaságból, saját földjéből élt. A gőz a leghatalmasabb újítások egyike volt, Angliát pedig a korábban zajló események mellett (alkotmányos monarchia kiépülése, pártosodás, miniszterelnöki hivatal, gyarmatpolitika) igen magasra emelte a gazdaság ily nagy mértékű fejlődése. Ez először itt, Nagy-Britanniában volt jellemző majd változó ütemben elterjedt egész Európában. Anglia vasutakat épített, gőzhajókat gyártott, illetve fegyverkezés terén is kimagasló eredményeket produkált. Emellett idővel az ipari szenny elárasztotta a természet által ölelt, buja zöld vidékeket, a városok -Dickens szavaival élve-, igazi gépvárásokká váltak, magas épületekkel. Az iparvárosok mellett az élet nem volt egyszerű, az emberek életkora legtöbbször a 45-öt sem érte el, (ezt később az egészségügy fejlődése növelte). 

Mivel Anglia a világ legfejlettebb állama ekkor, az ipari civilizáció következményei és visszásságai is itt jelentkeztek leghamarabb. Másrészt viszont a hatalmas gyarmatok birtoklása az átlagembert is nagy önbizalommal töltötte el, amely gyakran öntömjénező patriotizmusban öltött formát. A másságok iránt lelkesedők, a szürke valóságtól menekülni vágyók, az örökké lázadó romantikusok és kalandorok elegendő egzotikumot találtak a gyarmatbirodalom távoli területein: Hong-Kongban, Kongóban, a Fidzsi szigeteken, Nigériában vagy Indiában. Hivatalnokként vagy misszionáriusként, de legtöbbször a két szerepet egyszerre teljesítve új élményanyaggal gazdagították a zsurnalisztikát, szépirodalmat és tudományokat.

†Hogy festett London az 1800-as években?†

A legszínesebb és legmozgalmasabb város London volt. A főváros és vonzáskörzetének népessége hat és fél millió lelket számol ezekben az időkben, a legtöbben pedig a sűrűn lakott East Enden élnek. London maga huszonnyolc városi kerületre van felosztva, amelyeknek saját polgármesterük és tanácsuk van, a belváros (a történelmi London városa, a metropolis belső területe - a City) pedig törvényileg is elkülönül, melynek feje a Főpolgármester. Pár külvárosi területet, noha hivatalosan nem tartoznak a Country of Londonhoz, a köznép a fővároshoz sorol. Macskaköves utak, szűk kis lépcsőfokok és sikátorok jellemezték az angol fővárost. Az ipari tevékenység következtében gyakran fullasztó szmogfelhő telepedett a városra. Volt ugyan csatornázás, ám annak bűze csak megfelelő távolságból volt elviselhető. A város folyója, a Temze, az ipar fejlődése révén vízszennyezés áldozata lett és közel egy évszázadra teljes élővilága elpusztult, s igen sokan lelték halálukat benne. Másrészt viszont a holtak kincseit, értékeit a bátrak vagy azok, akiknek nem volt sok veszítenivalójuk, felkutathatták egy kis csónakázással egybekötött kincsvadászat során. London “sötét oldalán” ott voltak a nyomornegyedek, rengeteg sztrájk és szüfrazsettmozgalom is zajlott ebben az időben. Bár a vidék egészségesebb volt, a városok és a fejlődő ipar, gyárak sokkal jobb megélhetést és magasabb béreket biztosítottak, így az emberek többsége a városokba áramlott, melyek ezáltal túlzsúfoltakká váltak. A távíró elterjedt volt Angliában, ám csak jómódú családok vehették igénybe. Emellett inkább a plakátok, napilapok voltak jellemzőek, a fényt lámpások és gyertyafény biztosította.

Az East End a Citytől keletre terül el, és a kikötők miatt itt telepedett le a legtöbb bevándorló, illetőleg ez a legforgalmasabb kereskedőnegyed is. Többek között itt található a Stock Exchange, a Bank of England, a Royal Mint, és a központi posta is. 

A West Enden a vagyonosabb polgárok és az arisztokrácia rendezkedett be, de itt helyezkedik el Birodalom kormányzása is. A Whitehall, Houses of Parliament, Buckingham Palota, Westminster apátság, és a kulturális és tudományos ékkövek is itt találhatóak, mint a British Múzeum, és a Royal Albert Hall. Az arisztokraták luxusotthonai erős kontrasztot alkotnak az East endi szegényebb, túlzsúfolt területekkel, különösen a keleti Whitechapel és Spitalfields részekkel. 

A város északi területe viszonylag kényelmes otthonokat biztosít az alsó középosztály tagjainak, míg a Temze déli részén (A "Surrey Side"-on) szegényes cölöpházak állnak a folyó mentén, még délebbre a külváros fele viszont divatosabb rezidenciák találhatóak.

A gázműveket leszámítva, melyek a Temze déli oldaláról juttatják el a gázt szerte a városban, Londonnak nincs specifikus gyárnegyede, mindenhol folyik a termelés. A város nagy részén éppen emiatt jelentő füstköd, vagyis szmog ül. Főleg a szegényebb negyedekben nem ritka a gyermekmunka, mivel az ipari fejlődésnek köszönhetően minden gyárban nagy az emberhiány.

†Melyek a leggyakoribb foglalkozások a korban?†

Lehetsz bankár Afrika-kutató, gyári dolgozó, magándetektív, azAnglikán-egyház tagja (pl.: Lelkész, Pap, Diakónus, Püspök, Káptalan, Kanon, Vikárius, Érsek), választhatsz tisztességes foglalkozást, mondjuk az üzleti életben fogadósként, szabóként, kocsmárosként, boltosként, pékként, hentesként, borbélyként vagy gazdagíthatod azalvilágot tolvajként, csalóként, bérgyilkosként, esetleg kémként. Élheted aművészek életét, mint festő, színész(nő), táncos, akrobata, bármely cirkuszi mutatványos, zenész vagy író(nő). Égetheted életed gyertyáját atudományért, mint orvos, feltaláló, kutató vagy akár jogász. Ha megregulázni kívánod a törvény ellen vétőket, lehetsz egy-egy hivatalos szerv tagja, mint nyomozó, rendőr, hivatalnok, bíró, esetleg katona. Amennyiben nincsenek ilyesféle ambícióid, szolgálhatod mások igényeitszobalányként, szolgálóként, kertészként, inasként, szakácsként vagy varrónőként. Ha a prostituáltak világa vonz, próbáld ki magad aMadame, örömlány/kurtizán, esetleg egy gigolo szerepében!

 

†Hogyan tevődött össze a korabeli társadalom? (Osztályok és általános tudnivalók) †

A Viktoriánus kor a dicsőség, a jólét és a misztériumok korszaka, ahol azt tartották; ami megtörténhet az meg is fog. A "Nagy Változások" időszaka: többek közt ekkor születtek radikális parlamenti reformok, fellendült a gazdaság, új eszmék jelentek meg a vallásban, újjászületett az irodalom, a művészet és a zene, és végül, de nem utolsó sorban felemelkedett az új arisztokrácia!

A viktoriánus Angliát a következő osztályok jellemezték:

☛ Felső osztály: Avagy az arisztokrácia. Örökség vagy beruházások révén a legvagyonosabbak.
☛ Középosztály: Olyan személyek, akik mentális vagy "tiszta" munkát végeznek havi vagy éves fizetésért.
☛ Munkásosztály: Olyan férfiak és nők (olykor gyerekek), akik fizikai munkát végeznek napi vagy hetibér fejében.

Jellemző jövedelmek (éves):

☛ Arisztokraták £ 30,000 
☛ Kereskedők, bankárok £ 10,000 
☛ Középosztály (orvosok, ügyvédek, jegyzők) £ 300-800
☛ Kispolgárok (vezető tanárok, újságírók, boltosok, stb) £ 150-300 
☛ Szakmunkások (ácsok, szedők, stb.) £ 75-100 
☛ A tengerészek és a háztartási alkalmazottak £ 40-75
☛ Munkások, katonák £ 25

†Melyek voltak a társadalom főbb jellemzői?†

Az uralkodó hatalma kiterjedt az arisztokráciára és az újonnan meggazdagodott üzletemberekre és bankárokra is. A jogcímek könnyen megvásárolhatóak voltak. Az új arisztokráciát a vagyon emelte fel, nem a föld. Mégis, az arisztokrácia alkalmanként nagy szociális jelentőséggel bír a brit társadalomban.
Viktória királynő Angliájának erkölcseit egy zárt, hierarchikus társadalom merev normái szabályozták. A magasabb osztályok az udvarra s az arisztokráciára tekintettek mintákat keresve. A társadalmi elfogadás tényét a felsőbb osztályokban a gentlemanként való ismerés jelentette, ami kissé homályos tartalmú értékek együttesét jelölte. Leginkább a londoni társaság vagy valamely vidéki club volt hivatva ezt a "bizonyítványt" kiállítani, s a gentleman címke erkölcsösséget, önzetlenséget, bátorságot, önkontrollt, függetlenséget és felelősségvállalást jelentett.

†Kik voltak a gentleman-ek?†

A leendő viktoriánus gentlemaneket Nagy-Britannia nagy múltú magániskoláiban, a kissé félvezetően (merthogy ezek voltak valaha az arisztokraták első nem otthoni, hanem internátus jellegű iskolái) public schooloknak nevezett előkelő bentlakásos iskolákban készítették fel társadalmi szerepükre. A gentlemanek a rögbicsapatban, a krikettpályán, az evező mellett kezdtek parancsolni és uralkodni, itt ismerték meg az erőt és a 'fair play' szabályait, itt tanultak támadni és védekezni, barátkozni és engedelmeskedni, győzni és félni. A public schoolok közvetlen módon a viktoriánus gyarmatbirodalom katonai és polgári igazgatására neveltek, s ha nem is a legokosabb, de a legkeményebb és leghatékonyabb birodalmi elitet képezték generációkon át.

†Mit kell tudni a társadalom egyéb rétegeiről és kétarcúságáról?†

Az sem elhanyagolható tény, hogy a korban rengeteg titkos társaság működött - mint például a 'Szabadkőművesek' - akik a háttérben próbálták meg befolyásuk alá vonni a politikát. A szervezetek tagjai természetesen nagyhatalmú, befolyásos emberekből állt, akik természetesen a felső tízezerből kerültek ki.
A respektábilitás homlokzata mögött igen gyakran társadalmi hazugságok, felemásság és csalás húzódott meg. A viktoriánus közerkölcsöt tettetés és álság tette kétarcúvá: a külsőséges ragaszkodás a társadalmilag elfogadott normához és egyszersmind annak titkolt vagy leplezett, de folyamatos megsértése. Jellegzetes példája ennek a (gyakran rossz) házasságok mindenáron való fenntartása és a virágzó nagyvárosi prostitúció, a bigottság és álszentség melletti széles körű iszákosság és bűnözés, a "finomság" és tisztesség kultusza mögötti alig titkolt agresszivitás és durvaság. A viktoriánus morál jellegzetes kettős: teátrálisan kifelé fordul és mesterkélt társadalmi várakozásokat teljesít, miközben a valóságban feldolgozatlan és primitív belső késztetéseknek enged. A viktoriánus ideál és morál felesel egymással: a brit társadalom álerkölcsöket alakít ki, mert a valódiakkal nem tud eleget tenni saját eszményeinek.

 

†Milyen volt a nők és férfiak kapcsolata a viktoriánus Angliában? Milyen szerepet töltöttek be a nők és mi volt ennek az oka? (A tisztes családanyától a bordélyok világáig)†

A viktoriánus kor Angliája mélyen vallásos volt, a Bibliát széles körben ismerték és olvasták és a vasárnapi istentiszteleteken is illett megjelenni. A királynő uralkodásának végére ez a mély vallásosság lazulni látszott, a tudomány fejlődés számos addigi ismeretet megkérdőjelezett.

Egy hölgy mindig illemtudóan viselkedett társaságban. Nők között a legjellemzőbb beszédtéma az estélyek, az öltözködés, ruhák, ezek anyagai, illetve mások hibáinak, balszerencséjének vagy épp szerencséjének megvitatása. Férfiak körében a politika és az üzlet volt általános beszédtéma.

A korra gyakorta jellemző kifejezések, mint a “prűd” vagy “elfojtott”, esetleg “régi vágású”, hűen jellemzik a felszínt. Testi érintkezésre csak tánc közben volt lehetőség nyilvános körökben, a lányok megőrizték tisztaságukat a házasságig, a derék, a kéz érintése pedig erősen határeset volt a két nem képviselői között. A viktoriánus korban az ideális nő egy előre meghatározott mintát követett. A 18–19. századi gondolkodásmódban a nő és a férfi társadalmi szerepét, feladatait testi felépítésükből, illetve biológiai funkcióikból vezették le. A férfit erős fizikuma, racionalitása és természetesnek vélt agresszív tulajdonságai tették alkalmassá arra, hogy megállja a helyét a nyilvános térben, versengjen a politika és a gazdaság küzdőterén, kiteljesítse személyiségét és megszerezze magának az áhított elismerést.

A nő szerepe ezzel szemben az anyaságra és gyermeknevelésre összpontosult: a lányokat már kicsi koruktól kezdve erre a nemes feladatra készítették fel. A nő birodalma a családi otthon volt, ahol szeretetével biztonságos, meleg világot teremtett férje és gyermekei számára. Ennek megfelelően a 19. századi forrásokban a két legelterjedtebb ideális nőalak az „otthon angyala” és a „királynő”.  Az otthon angyala az angol költő, Coventry Patmore versének címéből kapta nevét, s noha e mű igen népszerű volt az angol, illetve amerikai közép- és felsőbb osztályok körében, az angyal mitikus alakja túlnőtt e vers keretein, s a viktoriánus kor önfeláldozó, szinte már személytelen ideális nőjének szimbóluma lett.
A kor képzeletvilágban az angyal ellenpontja a bukott nő volt. A 19. századi Anglia még javarészt férfiak által uralt világában bukott nőnek számított minden nő, aki nem felelt meg az erényesnek tekintett szexualitás normáinak, a szüzesség, a szenvedélytelenség és a feltétlen hűség követelményeinek. Az uralkodó ideológia ezért a legszigorúbb erkölcsi elutasítással és a társadalomból való kirekesztéssel fenyegette a szexuális úton vétkező nőket.

Az idő múlásával azonban a szexualitás erkölcsi megítélése egyre inkább háttérbe szorult, a deviancia értelmezése a vallás és a jog területéről a szaktudományok, mindenekelőtt az orvostudomány területére húzódott át. A prostitúció mint társadalmi jelenség a szociológia, a statisztika és a közegészségügy fókuszába került, míg a szexuális deviancia korábban bűnösnek számító formáit az orvostudomány medikalizálta. Míg az ideális nő az uralkodó ideológia szerint kizárólag az elfogadott módon és keretek között, gyermeknemzés céljából, csak a férjével él nemi életet, addig a bukott nő – tudatosan vagy tudatlanul – vétkezik e szabály ellen. Ez az egyetlen logika, amely megmagyarázza a bukott nő viktoriánus kategóriájának rendkívüli képlékenységét és nyitottságát. A közönséges utcai vagy bordélyházi prostituálttól kezdve a könnyűvérű színésznőn és a csillogó, felsőbb osztálybeli kitartott nőn keresztül magába foglalja az elcsábított fiatal lányokat, a házasság előtt szexuális viszonyt kezdő közép- és felsőosztálybeli nőket, valamint a házasságtörő asszonyokat is. A valóságosnak tűnő figurák mellett a viktoriánus képzeletvilág számtalan mitologikus, bibliai, illetve szépirodalmi nőalakot is életre keltett. A művészeti és irodalmi alkotásokat ellepték a bűnbánó Magdolnák, a hatalommal bíró Delilák, Salomék, Lédák, nimfák, szirének, kígyónők, szfinxek és bomlott elméjű Oféliák. Ezek a nőiség ideáljától sokszor nagyon távol álló, misztikus és erotikus alakok a nő veszélyes és korlátlan hatalmát sugallták.

†Voltak-e jogai, saját vagyontárgyai a nőknek?†

Ha egy nő férjhez ment, nem rendelkezett önálló jogokkal az öröksége és vagyona felett sem, mindez férjére szállt, majd annak esetleges halála esetén a legidősebb férfirokonra. Nem vásárolhatott ingatlant, gyermekeit pedig mindenhová magával kellett vinnie, hacsak nem voltak szolgálói, nevelőnői. A munkásosztály nőtagjai már tizenévesen munkára (pl. utcai árusok) kényszerültek. Többségük a házasságkötése napján már állapotos volt. A nő bukásának megítélése szigorú keresztény erkölcsiségen, a bűn ótestamentumi felfogásán alapult. Aki egyszer elbukott, az menthetetlenül elkárhozott, elegendő volt egyetlen egyszer hibázni, s a nő sorsa meg volt pecsételve. Ugyanakkor a korban felütötte fejét a feminizmus is.

†Mi húzódott a felszín alatt? Mit eredményezett az elnyomás?†

Az ideális, mint később kiderült, csupán egy eszmény volt, s a felszín alatt ott lapult minden elfojtott tűz. Nyilvános körökben nem, de négyszemközt igenis téma volt a szex és a szexuális vágyak élvezetének igénye. Az 1857-es Londonban a szex általános szórakozás volt: 6000 bordély és közel 80 ezer prosti várta a kiéhezett férfiakat. A közismert mítosz szerint a viktoriánus kor átlag angolja olyannyira frusztrált volt mindennemű szexualitástól, hogy még e legkisebb hasonló utalásokat is megpróbálta eltüntetni az életéből. Egy két évtizede folyó kutatás szerint azonban mindez csak a felszín, mert a valóság egész másként festett: a társadalmat ugyanis a mainál is jobban átitatta a szexualitás és a pornográfia. A már megszokott, bűnbeeső szűz-tematika mellett a korbácsolás központi témája volt a korabeli angol pornográfiának – példák erre az olyan könyvcímek, mint a The Curiosities of Flagellation (A korbácsolás titkai) The Whippingham Papers, és a The Romance of Chastisement (A fenyítés románca). Ennek az érdeklődésnek egyik lehetséges oka a társadalmi realitás erotizálása: a testi fenyítés több száz éven keresztül szerves része az angol kultúrának: iskolákban, hadseregben és igazságszolgáltatásban ez egy intézményesült büntetési forma. A főleg felső osztálybeli férfi olvasóközönség, melynek felcsigázta az érdeklődését a korbácsolás műfaja, több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatta gyermekkorában, az iskolában. Egy elmélet azzal magyarázza a viktoriánus kor érdeklődését a korbácsolás iránt, hogy a nemi szervek helyett a fenék lett a legfőbb erogén zóna. Az irodalmat elemezve rájövünk, hogy bár a szexuális izgalom legfőbb központjai, a nemi szerveket a szövegek szinte sosem említik. Az elnyomás tehát a pornográfia virágzásához és számos perverzió megnyilvánulásához vezetett.

†Mit kell tudni a viktoriánus kori oktatásról?†

Az oktatás és annak elehetőségei nem voltak mindenki számára elérhetőek, sem a nemeket, sem a társadalmi rétegeket illetően. Ahhoz, hogy a nevesebb iskolák egyikébe bekerülhessen valaki, fontos szempontnak számított, hogy nevelőnője révén eljusson egy bizonyos szintig. Iskolák: Eton, Harrow, Rugby, Winchester, Westminster, Charterhouse. A tananyag főleg a klasszikusokat foglalta magában, nyelveket, irodalmat, mindent az ókori Görögországról és Rómáról. Ez feltétele volt annak, hogy tanulmányait később Oxfordban vagy Cambridge-ben folytathassa. Itt lehetőség volt matematikát, jogot, filozófiát vagy modern történelmet tanulni. Oxfordból főleg parlamenti képviselők és kormányzati tisztviselők kerültek ki, míg Cambridge-ből a természettudományok révén neves tudósok sokasága. Egyáltalán nem volt kötelező egyetemeket látogatni, hiszen mindezt otthon is elsajátíthatták a tehetősebb családok sarjai, ám az iskolák lehetőséget adtak kapcsolatteremtésre és azok ápolására.

Nők számára az oktatás otthon vagy esetleg bentlakásos iskolákban zajlott. Főbb tárgyaik közé tartozott a rajz, a tánc és a zene. Ha a hölgyeket ez nem vonzotta, varrást, hímzést tanulhatott.

 

†Melyek voltak a legjellemzőbb kikapcsolódási/szórakozási lehetőségek?†

A kikapcsolódási lehetőségek főleg attól váltak függővé, melyik osztályba tartozik valaki. A közép- és felsőosztálybeli férfiak gyakran látogattak meg prostituáltakat vagy érintkeztek szexuálisan szolgálólányaikkal. Az 1850-es években már több, mint 80. 000 prostituált élt Londonban, akiknek futtatóik is voltak. Ők a Convent Garden-ben és színházi negyedekben tevékenykedtek. (Szoknyájuk megemelésével jelezték, hogy az ősi szakmát űzik). Ebben az időszakban a homoszexualitás büntetendő és elítélendő volt.

A mindennapi szórakozást a jómódúak körében az estélyek, a teázások, ebédek, vacsorák, opera vagy színházlátogatások, séták, kávéházak, pantomim, kerti és a táncos mulatságok és lóversenyek jelentették leginkább. A férfiak számára kikapcsolódást jelenthettek még a tudományos vagy irodalmi klubok, ahol fejleszthették szellemi képességeiket, és nyíltan felvállalhatták véleményüket politikáról és sportról, a tudomány vívmányairól vagy magasröptű eszmecserét folytathattak filozofikus témák kapcsán.

Alsóbb rétegek számára ivók és bordélyok adtak lehetőséget a kikapcsolódásra, a kaszinókat pedig rangtól függetlenül a legtöbb férfi igen gyakran látogatta. Emellett a misztikus szeánszokon való részvétel is divatossá vált, megnyitottak a legnagyobb cirkuszok, ópiumbarlangok. Az alacsonyabb rétegek köreiben az illegális tevékenységek is elterjedtek, a legsikeresebbek az állatviadalok és a bokszmeccsek voltak.

†Kik a legjelesebb irodalmi alkotók?†

A viktoriánus Angliában a regény vált a vezető irodalmi műfajjá. A legtöbb író arra törekedett, hogy olvasóközönségét, a hatalmas számú középosztály embereit minél jobban kielégítse, hátat fordítva az arisztokráciának. A kor legismertebb regényei közül leginkább érdemes megemlíteni a Brontë nővérek munkáit, William Makepeace Thackeray Hiúság Vásárát (Vanity Fair), George Eliot realista regényeit és Anthony Trollope portréit a földbirtokos és munkás emberekről.

Charles Dickens az 1830-as években tűnt fel irodalmi folyóiratokban, ahol sorozat formában egész regényeket nyomtattak ki. Dickens élénken számol be a londoni életről és annak nehézségeiről, és a szegények nyomorúságáról enyhe, jó ízlésű humorral, melyet mindegyik társadalmi osztályhoz tartozó ember szívesen olvasott. Az olyan korai művei, mint A Pickwick Klub (Pickwick Papers) igazi mesterművek. Kései művei fokozatosan komorodtak el, anélkül, hogy veszített volna irodalmi géniuszából.
A vidéki élet, és annak társadalmi és gazdasági változásairól legszínvonalasabban főleg Thomas Hardy, és Elizabeth Cleghorn Gaskell írt.

†Kik a leghíresebb korabeli zeneszerzők†

Liszt Ferenc, Gustav Mahler, Giacomo Puccini, Johannes Brahms, Anton Bruckner, Claude Achille Debussy, Antonín Leopold Dvořák, Johann Strauss, Pjotr Iljics Csajkovszkij, Wilhelm Richard Wagner, Giuseppe Fortunino Francesco Verdi, Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij, Vincenzo Bellini, César Auguste Jean Guillaume Hubert Franck, Mihail Ivanovics Glinka, Gioacchino Antonio Rossini, Gaetano Donizetti, Michael W. Balfe, Heinrich Marschner, Sir Arthur Sullivan, Sir Edward Elgar

 

†Melyek a kor legjellemzőbb öltözködési szokásai, viseletei?†

Az ipari forradalmak hatása a társadalomra és a divatra
Az első, a textilipar által a divatra is nagy hatást kifejtő, valamint a második ipari forradalom jelentősen megváltoztatta a korabeli Anglia gazdaságát, társadalmát. A korábban a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség tömegesen áramlott a városokba, ahol elsősorban az iparban, számos új munkahely jött létre, fokozatosan kisebbségbe kerültek a falvakban élők. A munkahelyek számának növekedése a kereskedelem, a technika fejlődésének volt köszönhető (textilipar találmányai, gőzgép, gőzhajó, gőzmozdony, stb.).

Három társadalmi csoport rendeződött: a társadalom élén álló burzsoázia, nagy polgárság, ez a gyár- és banktulajdonosokat, nagykereskedőket, nagybirtokosokat jelentette. Az újonnan meggazdagodókat a „nouveau riche” rétege tömörítette. Megerősödött a középosztály, a polgárság. A jobbágyság megszűnésével új réteg alakult ki, a városi munkásosztály. A munkásosztály helyzete a századelőn meglehetősen rossz, sok Angliában a nincstelen, „have-not”. A magas munkaerő kínálat (nagyon sok nő és gyermek is dolgozott) miatt a bérek alacsonyak voltak, a munkások naponta akár 16–18 órát is tevékenykedtek. Rosszak voltak az életkörülmények és a lakosság egészségi állapota is, megjelent az angolkór. A megindult urbanizációs folyamat első lépéseként a városok lassan túlnépesedtek, iparvárosok (Manchester) alakultak ki. Itt a környezetszennyezés jelentette a fő problémát, példaként a Birmingham körüli területet, a „black country”-t említhetjük.

Lassú javulás – a második ipari forradalom találmányainak (izzó, távfűtés) és a politikai küzdelmeknek köszönhetően – csak a század vége fele történt. 
A 1837–1901 között uralkodó Viktória királynőről egy korszakot nevezetek el, ez volt a „viktoriánus kor”. Ekkor vált Anglia világbirodalommá, főként a gyarmatok (a Kairó és Fokváros közti vonalon elhelyezkedő területek, Ausztrália, India, stb.) kizsákmányolásának köszönhetően. Anglia a XIX. században mindenben, így a divatban is világhatalom. „ Arisztokráciájának és középosztályának életmódja minta a szárazföld polgárai számára. Az „úriember” fogalma egyenlő az angol gentlemannel." Tehát Anglia főként a férfiak öltözködését irányította. 

A századelő divatja
A XIX. század elején az angliai vidéki nemesek és főurak egyszerűbb ruhákat hordtak, öltözködésükben a praktikusság számított. Alap a sötét színű frakk és az annál világosabb nadrág. A gardróbokban fehér ingek sorakoztak, amelyeket sálszerűen kötött nyakkendőkkel viseltek. A ruhák nagy része gyapjúból készült, hiszen az országban jelentős a juhtenyésztés. 

A férfiak viselete az 50-es évekig jelentősen nem változott. A divat iránt egy szűk réteg képviselői, a dandyk (ficsúr, piperkőc) érdeklődtek. Vezérük George Bryan Brummel volt, akinek modorát, öltözködését utánozták, követték az angol előkelőségek. Öltözködését az egyszerűség határozta meg, az elegancia az anyagok minőségében, szabásában mutatkozott meg. „George Bryan Brummelről úgy hírlett, hogy öt órán keresztül öltözködik, és cipőjét pezsgővel fényesíti”, annak talpát naponta lakkoztatja. Naponta háromszor cserélt inget, egy kesztyűjén négy specialista dolgozott. 

A századelőn az angol nők is egyszerűsítették ruhatárukat, megszabadultak a hatalmas alsószoknyáktól és az uszályoktól, utóbbi csak báli viseletnél jelent meg.
„A dekoltázs kisebb lett, ugyanakkor elterjedt a mély hátkivágás. A szoknya szűkebb és rövidebb lett, az övek, vagy széles szalagok még mindig természetellenesen magasan, a mellek alatt helyezkedtek el. „Nagy divat volt a szoknyát alul több soros fodorcsíkkal díszíteni. A ruhák kúpos és hengeres formái eltakarták a test természetes alakját.”
Az 1820-as évek elejétől ismét kedvelt ruhadarab lett a fűző, hogy a derekat hangsúlyozzák. A karcsúságot kiemelte az egyre bővülő szoknya és a ruhaujjak szabása is. Az 1840-es években újra divatba jött a krinolin. A francia eredetű szó „keményített alsószoknyát vagy fémből készült keretet jelentett, mely a korban elterjedt széles szoknyák formáját adta.”

A ruhák drága anyagokból, selyemből, brokátból, taftból és muszlinból készültek.
Essen néhány szó a kiegészítőkről is! A hölgyek a szükséges tárgyaikat, erszényüket kis kézitáskákban hordták, „hiszen már a hatalmas alsószoknyák alatt nem lehetett elrejteni az erszényeket, nem voltak zsebek. Ezeket a darabokat méretük miatt nevetségesnek, franciául ridicule-nek nevezték – ebből származik a ma is használatos retikül kifejezés.”
A nők körében elterjedt a lapos, sarok nélküli cipő (mint a balerinacipő), amelyet szalagokkal kötöttek a lábszárukhoz. A férfiaknál legfontosabb lábbelije a lovaglócsizma. Használtak kivágott, lapos cipőket is, melyeket télen, rossz időben
cipővédővel, kamáslival viseltek, hogy sár, hó ellen védjék a lábbelit.

A hölgyek elengedhetetlen kelléke a kesztyű, az ernyő, a férfiaké a sétabot, a zsebóra és az óralánc. És persze hölgyeknél a nyaklánc, karkötő, fülbevaló, gyűrű… A nők és a férfiak egyaránt antik példára fésülték a hajukat: görögösen, hullámosítva, római módra göndörítve, bonyolult csigákkal, műloknikkal. A kész frizurát szalagokkal, virágokkal díszítették. A fejfedők között turbánok, csipkefedők és antik sisakok is szerepeltek. A férfiak kerek filckalapja fokozatosan cilinder formájúvá vált.

Az 50-es évek - Vissza a cicomához 
1860-ban már az öltöny szóval barátkoztak az emberek, a frakk ünnepi alkalmak viseletévé vált. A színek sötétebbek, sokszor a nadrág, a zakó és a mellény ugyanolyan színű volt. A keményített levehető gallér és a csokornyakkendő kiszorította a divatból a „fátermörder”-t, a század elején magasra ívelt és keményített inggallért. Utóbbi azért kapta az „apagyilkosság” nevet, mert egy történet szerint egy fiú apját ezzel a gallérral ledöfve ölte meg. Divat lett a
kockás és csíkos nadrág, melyet magasabbra és bővebbre, tehát kényelmesebbé szabtak a szabók. Nincs a nadrágokon él és aljafelhajtás sem. A cilindereket felváltják a keménykalapok, szürke és fekete színekben.
A divatban továbbra is a múltba vágyódtak vissza, de már az antik divatja helyett a barokk, rokokó elemeket viselték. Az öltözködés célja a gazdagság, a hatalom bemutatása. A hölgyeknél visszatértek a divatba a hatalmas alsószoknyák,
szoknyák, krinolinnal, fűzővel. „A krinolin reneszánsza állítólag III. Napóleon feleségének, Eugénia császárnőnek volt köszönhető, aki ezzel szerette volna leplezni várandósságát.” Nem volt ritka a 10 méteres körméretű ruha sem.

Még mindig a nemes textileket (selyem, batiszt, muszlin, tüll, bársony) részesítették előnyben. A színek világosak, kedvelt a kék, a zöld, a barna. A ruhák mintázata csíkos és virágos. A varrógép fejlődése lehetővé tette, hogy minél több csipke, fodor, egyéb dísz minél gyorsabban felkerüljön az öltözékre. 
A virágok a loknikba rendezett frizurákban és a széles karimájú, lapos, kerek kalapokon is megjelentek. A hölgyek a haja laza hullámokban omlott le, vagy a fejtetőn, egyre nagyobb kontyokban hordták. A férfiak haja fülig ért, jellemző a bajusz, szakáll. Kedvelt kiegészítő ruhadarab a nagy háromszögletű, selyemből vagy gyapjúból készült kendő. Kitűzők, karórák, feltűnő ékszerek voltak a nőkön, a férfiak nyakkendőtűt, kézelőgombot hordtak. 

A XIX. század vége 
A század vége felé, míg a nők egyre díszesebben öltözködtek, addig a férfiak ruhatára egyszerűsödött. A férfiak dolgoztak, így kényelmes, letisztult öltözékre volt szükségük, gazdagságukat pedig hölgyeik ruhatárán keresztül mutatták meg.

1870-es években a férfiak jellegzetes ruhájává váltak a kissé feszülős, combig érő kabátok. Általános az öltöny használata, amelyet sosem gomboltak be, hogy látszódjon a mellény és a kedvelt óralánc. Szívesen hordtak nyakkendőt. Megjelentek az élére vasalt nadrágok. Ez Edward walesi hercegnek köszönhető, aki egyszer siettében cső formájú nadrág helyett élre vasaltat vett fel. Pár hét múlva az utcákon egyre több ilyen nadrágot lehetett látni.
A hölgyek esetében, ahogy közeledett a század vége, úgy szűkültek az abroncsok, és a hangsúly a hátsókra tevődött át. Az évtized második felétől a krinolin helyébe pedig a harangszoknya lépett. Az 1870-80-as évektől a turnűrös szoknya volt divatban. A turnűr tulajdonképp egy lószőrrel kitömött párna, vagy fémpántból, halcsontból készített szerkezet, amelyet a fenék felett szalagokkal kötöttek a derekukra. A karcsúság hangsúlyozására továbbra is használták a fűzőt is. A szoknyák fodrosak, uszályosak voltak. A ruhák anyaga és mintázata változatos, gyakran két vagy több színből készültek. A technikai és tudományos fejlődés következtében változott az életmód is: a nők már sportolnak, cigarettáznak, dolgoznak. Ehhez alkalmazkodik a ruhatár is: megjelennek a kosztümök, az egyszerűbb, lengébb viselet. 

A hölgyek hajukat tarkón vagy fejtetőn kontyba kötötték és megjelent a fru-fru. A frizurát gyöngyökkel, drágakövekkel, hajhálóval díszítették. A kontyot nappal kalap alá rejtették. A kalapok egyre nagyobbak és díszesebbek lettek. A monumentális kalapok ellen a „színházigazgatóknak például intézkedéseket is kellett hozniuk, hiszen sok néző nem látott a hölgyek fejfedőitől. Emiatt dobtak piacra 1885-ben olyan női kalapokat, amelyek a férfiakéhoz hasonlóan könnyen összenyomhatóak voltak, így a nők az előadás alatt kényelmesen az ölükben tarthatták.” A nagy kalapokon sok hely volt a díszítésnek: „A kalapokra kész gyümölcsligetek kerültek levelestül, gyümölcsöstül, lepkéstül, madárfészkestül. Akik ennél többet engedhettek meg maguknak, azok ritka madarak tollával felcicomázott kalapokat viseltek. Akiknek pedig a madár tolla nem volt elég, azok tollak helyett kitömött énekesmadarakat tűztek a kalapjukra, az igazán felvágósak egzotikus kolibriket építtettek a kalapkreációkba. 1886-ban egy angol hölgy megalapította a Madár-szövetséget, a divathóbort miatt kihalás szélére került madarak védelmében. A férfiak rövid, középen elválasztott frizurájuk kicsi, merev karimájú filckalappal (melyet formája miatt dinnyekalapnak neveztek) takarták. Nagy bajszokat hordtak, szakállat nem.

A szekrények cipős polcain vádliig érő félmagas sarkú, magas szárú cipők, báli alkalmakhoz magas sarkú körömcipők sorakoztak. Napközben a férfiak fűzött vagy gombolt cipőt viseltek, a társasági cipők ezeknél alacsonyabb szárúak voltak. A bugyi megjelenését az 1800-as évekre vezethetjük vissza, akkoriban pantalló néven egy török stílusú, nagy, bő nadrágot értettek alatta, csipkével, ráncolással az alján, elrejtve az alsószoknyák alatt. Majd fazonja egyre bővebb lett. A szoknya szűkülésével az alsóneműk fazonja is változott. Megjelentek a szoknyabugyik és a térdnadrágok. Az évszázad végére harang alakú szoknyák alatt, illeszkedve a formához, felül szűkebb, alul bővebb volt. Ebben az időben a férfiak számára már az is nagy izgalmat jelentett, ha a hosszú szoknya alól kivillant a női boka, esetleg az alsószoknya csipkerésze.

Általánosságban elmondható, hogy a divat, a divat követése a felsőbb osztályoktól indul, amely aztán továbbterjed a szélesebb néprétegekhez. A XIX.század technikai vívmányainak, a tömegtermelésnek köszönhetően a ruházkodás olcsóbb lett, az egyszerűbb emberek is megengedhették maguknak, hogy többször vásároljanak, cseréljenek ruhát, így a divatos darabok viselését már a középosztály, a polgárság is megengedhette magának. 

†A kor divatja képekben:†

 

Milyen közlekedési eszközök álltak rendelkezésre a korban? (+ az utazási lehetőségek, szokások, posta, hírközlés)

A nők évszázadokon át nem utazhattak egyedül, kísérő nélkül, hiszen ez nemcsak testi épségüket, de jó hírüket is veszélyeztethette. Később ez megváltozott, ám szabad mozgásterük korlátozott volt. Nem vehettek részt a közéletben, a politikában, sem az üzleti életben, így egyetlen lehetőségük a házasság maradt, remélve, hogy esetleg szerelem is társul mellé. Mary Morris hasonlata alapján a nő a társadalomban csupán annyira volt képes lélegezni, amennyire az egy szűk fűzőben lehetséges.

Legfőbb közlekedési eszközök:

☛ hintók, kocsik, lovak
☛ omnibusz, villamos (tram)
☛ hajó
☛ vasúti szállítás

A postaszolgálat este hétig várja a feladandó leveleket, a vagyonosabbak igénybe vehetik a távírót is. A mindennapi élet eseményeiről London lakói a napilapok által értesülhetnek (kb. 500 különböző újság létezik a korban). Bár még mindig a lovak, kocsik és hintók számítanak a leggyakoribb közlekedési formáknak, a vasúthálózat kiépülése, a gőzhajók megjelenése nagy és örvendetes újításoknak számítanak. A városban jellemző tömegközlekedés omnibuszok és villamosok révén valósul meg. Mindkettőt ló vontatja, igen olcsó, bár az omnibuszok mindkét emelete meglehetősen zsúfolt. A villamos egy előre meghatározott vonalat követ (sínen halad), de kevésbé zsúfolt. Ezek a járművek éjfélig vehetőek igénybe.

†Melyek a század legjellemzőbb betegségei?†

Tífusz, tüdőbaj, kolera és szifilisz.

†Melyek a kor legfontosabb találmányai?†

A tudomány fejlődése erősen jellemezte a kort. A természettudományok ismerete például alapvető fontosságúvá vált. Új találmányok és reformok tették egyszerűbbé az emberek életét. A fényképezőgép által vált lehetővé pl. Az egyik legbizarrabb szokás: a halottakkal való közös fotó készítése. Lehetővé vált az élelmiszerimport, kiépült a szennyvízrendszer, 1880 után már izzólámpa, gázvilágítás és gázfűtés is gazdagította a mindennapokat. Oldalunkon már utcai lámpák is megvilágítják a sötét éjszakát. 

Találmányok:

☛ Telefon (Alexander Bell, 1876)- elődje 1857 (Antonio Meucci)
☛ Írógép (1868)
☛ Távíró (Samuel Morse, 1844)
☛ Kerékpár (John Boyd Dunlop, 1887)
☛ Porszívó (Ives W. McGaffey, 1869)
☛ Elektromos sütő (1881)
☛ Petróleumlámpa (1854)

Találmányok a században:
19. század első fele:

☛ Gőzmozdony – George Stephenson
☛ Gőzhajó – Robert Fulton
☛ Sztetoszkóp – Rene T. H. Laennec
☛ Hűtőszekrény – Oliver Evans
☛ Elektromos áram – André-Marie Ampère
☛ Villanymotor – Michael Faraday
☛ Fényképezés – Nicéphore Niépce, Louis Daguerre
☛ Revolver – Samuel Colt
☛ Gumi – Charles Goodyear
☛ Vezetékes távíró – Samuel Morse
☛ Gyufa – Irinyi János

19. század második fele:

☛ Acéláruk tömeggyártási technológiája – Henry Bessemer
☛ Varrógép elterjesztése – Isaac Singer
☛ Belső égésű motor – Nikolaus Otto
☛ Dinamit – Alfred Nobel
☛ Telefon – Alexander Graham Bell
☛ Fonográf és villanyvilágítás (szénszálas izzó) – Thomas Alva Edison
☛ Telefonközpont – Puskás Tivadar
☛ Modern kerékpár – John K. Starley
☛ Szeizmográf – John Milne
☛ Automobil – Gottlieb Daimler
☛ Gramofon – Emile Berliner
☛ Röntgenkészülék – Wilhelm Conrad Röntgen
☛ Benzinmotor – Rudolf Diesel
☛ Rádiósugárzás – Heinrich Hertz
☛ Film – Lumière fivérek
☛ Rádiókészülék – Guglielmo Marconi
☛ Távirányítás – Nikola Tesla

†Hogyan nézett ki és alakult át az egészségügy? Mi jellemezte a korabeli orvostudományt?†

1842-ben Edwin Chadwick (brit reformer) felismerte, hogy szükség van a közegészségügy javítására, a vízhálózatéra, csatornázásra, hisz akkoriban a brit városok közel felében szörnyen egészségtelen volt a vízellátás. Valamit tenni kellett a pusztító kolerajárvány megfékezésének, az életkörülmények javításának érdekében. Az orvostudomány terén újdonság a kloroform, ezáltal a műtéteket már altatással is végezhetik. Kötelezővé válik a kesztyű és a fertőtlenítőszer használata, új elgondolásokkal gazdagodik a “pszichológia” és megjelenik az első vibrátor, amit eredetileg a női hisztéria kezelésére alkalmaztak. Ugyanakkor a szenny és ipari mérgek következtében sok helyen még jellemzően elmaradott az egészségügy, a higiénia sem éppen mintaadó.

Louis Pasteur bebizonyította, hogy baktériumok és kórokozók okozzák a betegségeket. Joseph Lister 1869-ben felfedezte a karbol permetet, mely révén kevesebb haláleset történt műtétek alatt. Ragaszkodott ahhoz is, hogy műtétek előtt az orvosok fertőtlenítsenek, ill. a betegek is saját sérüléseiket.Horacle 1846-ban alkalmazta az első érzéstelenítőt. Alexander Wood1853-ban feltalálta az injekciós tűt. Ezt később egy francia sebész, Charles Parvaz fejlesztett tovább. Az első sztetoszkóp René Laennec nevéhez fűződik, 1880 körül pedig az első endoszkóp is megjelent. James Morrison Beall pedig 1871-ben szabadalmaztatta az első mechanikus fogászati fúrógépet, ami forradalmi újításnak számított. James Simpson(nőgyógyász) nevéhez fűződik a kloroform. William Bowmantevékenysége révén a vesebetegségek korszerűbb gyógyítása vált lehetővé.Benjamin Brodie volt az első, aki a csontok és ízületek tanulmányozása által csökkenteni kívánta az amputációk számát.


Enlarge this image Click to see fullsize

†Az orvostudomány és a viktóriánus kor sötét oldala†

Azonban ne legyenek illúzióink: A viktóriánus korban egy orvosi vizsgálat a középkori technológiákkal egyezett meg. Mint tudjuk érzéstelenítés nem volt, és az eszközeik nagy része is igen korlátozott volt mind minőségben, mind pedig képességeikben. 

A legismertebb, leggyakoribb orvosi eszközök a következők voltak:

☛ Koponyalékelő (ami leginkább egy átalakított dugóhúzóra hasonlított)
☛ Mesterséges pióca (érvágáshoz használt eszköz)
☛ Lövedék kiszedő (fogószerű eszköz, aminek fullánkos vége a lövedékbe fúródott bele)
☛ Végbél- és vaginális tumor eltávolító (a tumort vagy tokot körbefogták vele, és miután elszorították annak vérkeringését kiszedték a betegből az eszközzel a rossz részeket)
☛ Csontfűrész (amivel úgy tartották a korban, hogy szinte mindent meg lehet gyógyítani amennyiben végtagfájdalom volt a panasz)
☛ Koponyafűrész (ami leginkább a motoros fűrész tekerős ősére hajazott)

Csak a súlyos és életveszélyes műtéteknél használtak kloroformot, illetve a gazdagabb páciensek busás összegekért kérhették az érzéstelenítést éter formájában. Az átlagembernek - akik többségében a szegényebb rétegekből származtak - még mindig maradt az, hogy egy korty tömény szeszt kapott a delikvens majd egy fadarabra vagy valamire amit nem tud ketté harapni kellett ráharapjon a beteg, miközben hatan fogták le és egy dolgozott hogy mielőtt átessen a fájdalmas eljáráson. És a többségük még így sem maradt életben, ugyanis az eszközöket ritkán tisztították ami komoly fertőzés forrás és halálozásért felelős ok volt a korban.

A viktóriánus korban az egyetlen lehetőség arra, hogy kicsit fejlődjön az orvostudomány az volt, ha megfelelő minőségű hullát biztosítanak az orvostanhallgatók számára hogy aztán ők kicsit jobban megértsék az emberi szervezetet és jobban tudjanak gyógyítani elődeiknél. Ez viszonylag hatalmas akadályokba ütközött így kénytelenek voltak olyan embereket alkalmazni, mint az ún. "testrablók".

†Hogy kik is voltak ezen illetők? Mivel foglalkoztak a testrablók?†

Olyan férfiak és nők, akik a sírokat fosztogatták orvosi célból felhasználható hullák után melyeket eladtak az orvosi egyetemeknek vagy már praktizáló orvosoknak, akik tudásukat akarták fejleszteni a hullák további tanulmányozásának módjával. 

Mr. William Burke és Mr. William Hart volt a két legnevesebb a testrablók közül, akik miután rájöttek hogy a temetőkből viszonylag nehéz jó állapotú hullát szerezni; ezért inkább áttértek a gyilkolásra és maguk szerezték be a friss áldozatokat. Burke-nek és Hartnak 17 áldozatot sikerült ejteniük és mind a 17-et eladták egy bizonyos Dr. Robert Noxnak, aki ezeket mind felboncolta és igen nagy népszerűségre és hírnévre tett szert az akkori orvostudományban vele. Persze a turpisság kiderült, viszont mivel nem találtak semmi terhelő bizonyítékot így megvesztegették Hart, hogy valljon Burke ellen akit aztán végül bitófán fellógattak az egész város legnagyobb örömére, ünnepélyes keretek között felakasztották. Burke teste pedig pontosan ugyanolyan sorsra jutott mind az összes korábbi áldozatáé.

A kor sajátossága volt, hogy a sírokat próbálták ezen testrabló illetők ellen bevédeni mégpedig a következő módon:

☛ Kerítés közvetlenül a sírok körül (ami viszonylag nehézzé tette a sírok felásását és a hulla előkerítését)
☛ Cement fedős mordszéf (a koporsók tetejével együtt süllyesztették a földbe)
☛ Temetői, érzékelős puska (a puskák ravaszához kifeszített drótok csatlakoztak és az arra tévedőt szitává lőtték, köztük a sírokhoz igyekvő néniket is, ugyanis a részeges temetőőrök sokszor nappal is ott felejtették a készüléket)
☛ Sima, ketreces mordszéf
☛ Koporsó torpedó (a halottal együtt temették el, a mellkas és nyak magasságában, ha valaki elmozdította a koporsó tetejét ez a szerkezet 5-6 olóm golyót lőtt a delikvens arcára)
☛ Taposóaknás torpedó (szintén a koporsó tetejére ásták rá egy fémlappal, ha ezt a fém lapot valaki megbolygatta hatalmas mennyiségű lőport és savat juttatott a delikvens arcába)

 

 

Kik voltak a legjelentősebb viktoriánus feministák?

Amelia Bloomer (bundabugyi~térdnadrág), küzdött azért, hogy a nőknek több szabadságuk legyen. Amelia Jenks Bloomer, a női választójogért harcolt. Elisabeth Cady Stanton és Susan B. Anthony saját újságot publikáltak The Lily címmel, a nőknek ajánlva tartalmát. Korabeli feministák még: Josephnie Butler, Sarah Emily Davis.

†Használtak-e sminket a korabeli nők?†

Igen. Kezdetben ezek cink-oxidot, higanyt és ólom-szulfidot is tartalmaztak, a kor szépségideálja a sápadt szépség mellett a rózsás arcpír volt. Ezen összetevők azonban vakságot, bénulást is okozhattak. Később megjelentek a kor szépségikonjai, mint 

Miss Maria Foote (a képen), színésznő. A porcelánszerű bőr, rózsás arc nagy divat volt, megjelentek a tápláló krémek, tejszín, tojás és egyéb természetes összetevőket tartalmazó maszkok. A parfümök legjellemzőbb illatjegyeit a rózsa, levendula és liliom adta.

†Milyen viselkedési szabályok lépnek érvénybe vendégségben, vacsoránál? (Egy kis etikett.)†

☛ 1., A vendéglátó egyszerű eleganciával fogadja vendégeit, soha ne múlja felül azok öltözetét!
☛ 2., Operában, táncesteken ügyelni kell a viseletre, a jelmezek, díszek ellenére sem veszítheti el az eleganciáját! Télen bársony és selyem ajánlott, míg nyáron selyem és könnyű anyagok.
☛ 3., A karokat és a nyakat könnyű muszlinnal illik elfedni!
☛ 4., Egy hölgy a státuszának megfelelően öltözzék!
☛ 5., Uraknak egyszerűbb dolguk van: mind a gazda, mind a vendég viseljen nadrágot, mellényt, világos színű inget, fekete öltönyt, nyakkendőt és fehér kesztyűt!
☛ 6., Bármely rendezvényen a finom és kellemes, vidám társalgás ajánlott.
☛ 7., Az asztalnál ülők ügyeljenek arra, hogy ne legyenek modortalanok! Viselkedjenek civilizáltan, illemtudóan!
☛ 8., Vacsoránál kerülendő minden ízléstelen, zavaró téma, így a betegségekről sem illik szót ejteni.
☛ 9., Ne beszéljenek olyan nyelven mely az asztaltársaság némely tagjai számára ismeretlen lehet!
☛ 10., Nem illik vagyonos barátaink neveivel dicsekedni!
☛ 11., Utazásairól dicsekedhet, ám akik ezt nem engedhetik meg maguknak, rossz néven vehetik!
☛ 12., Gondosan kerülendő téma a politika és a vallás is.
☛ 13., Ajánlott lassan elfogyasztani az ételt!
☛ 14., Kerülje a túlzott hízelgést a házigazda felé!
☛ 15., Mértékkel fogyasszunk! Így elkerülhető az álmosság és hosszan élvezhetjük a házigazda vendégszeretetét.
☛ 16., Ha bármit kifogásolhatónak talál, ne kommentálja!
☛ 17., A tejet soha ne nevezze tejnek, ehelyett a krém szó használatos!
☛ 18., Ha tálcáról kínálnak, illik venni a felkínált ételből, édességből!
☛ 19., Étkezés alatt ne hagyja el az asztalt! Ez csak vészhelyzet esetén megbocsátható.
☛ 20., Ha egy hölgyet borral kínálnak, rendkívül udvariatlan gesztus visszautasítani! Ifjú hölgyeknél maximum kettő, míg férjezettek esetén öt-hat pohár bor is elnézhető egy vacsora során.
☛ 21., Férfiaknál a piszkos kéz vagy köröm sértésnek számít!
☛ 22., Ha egy férfivendég mellett egy hölgy ül, a férfi köteles megkínálni azzal, amiből ő még nem vett!
☛ 23., A háziasszony mindig elegáns, figyelmes és elnéző, akkor is, ha vendége épp egy drága családi porcelánt tört össze. Ügyelnie kell arra, hogy vendégei ne érezzék magukat kényelmetlenül!
☛ 24., Gyermekeit nem engedi az asztalhoz, ha vendégeket fogad!
☛ 25., A vendéglátó áll fel először, jelezve, hogy lassan vége a vacsorának, melynek ideális időtartama két, két és fél óra.

†Mit kell tudni az INKVIZÍCIÓRÓL?†

A modern tudósokat régóta foglalkoztatja és borzasztja a kínzás gyakorlata. A középkorral foglalkozó Henry Charles Lea, aki a 19. században elsőként írta meg az inkvizíció rendszerezett, dokumentált történetét, hosszan értekezett arról, hogyan kínozta az inkvizíció a rabokat, hogy bevallják eretnek nézeteiket és tetteiket. Felvilágosult ember volt egy korban, amelyet felvilágosultnak hitt, és iszonyattal tekintett vissza a barbár módszerekre. A manapság szokásos nyilatkozatokat olvasva irigyelhetjük tiszta egyértelműségét, amellyel elítélte ezt a gyakorlatot. Lea követői - többek között Henry Kamen brit társadalomtörténész, John Langbein, a Yale jogtörténésze és a Pennsylvania Egyetem középkor-kutatója, Edward Peters - később sok ponton módosították beszámolóját. Bebizonyították, hogy az inkvizíció igazságosabb volt és kevésbé brutális, mint Lea hitte, és az igazságügyi kínzás eltörlését nem a felvilágosodás új, kritikus szellemével magyarázták, hanem a bizonyítékhoz kötődő törvénykezés megváltozásával. (Azaz, mivel számos olyan büntetés vált lehetővé, amely enyhébb volt a halálnál, a bírák már nem érezték úgy, hogy az ítélethez mindenáron vallomást kell kicsikarniuk - a kínzás széles körű elterjedésének ugyanis ez volt az első számú oka.) A tudósok ennek ellenére a mai napig elismerik Lea hatalmas tudását, és rendszeresen idézik a kínzás eszközeit és használati módjaikat bemutató leírásait.
a XIX. század végére zárttá váltak a kivégzések, ahol az ítéletet végrehajtókon kívül csak kevesen lehettek jelen. A kivégzést megelőzte valamilyen testi kínzás, csonkítás, vallatás is.

Leggyakoribb eszközök, módszerek: kínai harang, kilencfarkú macska, vízkúra, strappado, kút, hangman, körte, béklyó, ostorozás, inga, kerék, guillotine, stb.

†Kínzási módok képekben†

 

 

†Mi jellemzi a viktoriánus kori építészetet?†

A XIX. század harmincasas, negyvenes éveiben virágzott az angol romantika, ekkor már valóságos divat volt a neogótika. A század közepén felépült a londoni Houses of Parliament, Charles Barry tervei alapján, majd a Tower Bridge is, mely stílusával a Towerhez kíván illeszkedni. Nyugat-Európában a század második felében a neogótikát és általában a neostílusokat kiszorította az eklektika és a vasvázas építkezés. 

London számára a tengeri kapcsolat a városon belülinél is fontosabb volt, így a parlament előírta, hogy a nyugati hídnak biztosítania kell a legnagyobb tengeri hajók áthaladásának lehetőségét is. Ez az előírás vezetett a felnyitható középső nyíláshoz, amit egy kétszárnyú billenőhíd alkot. A Tower bridge nevét a közelben található londoni Towerről kapta. Építését 1886-ban kezdték el, és 1894-ben fejezték be. A belső terek ebben a korban általában a rendeltetésüknek megfelelő hangulatot tükrözik, minden jól átgondolt. Egy középület vagy egy bank épülete az állam vagy a cég nagyságát hirdetik, a lakások otthonosak, kényelmesek. Az angolok nemcsak szokásaikat, de tárgyaikat is őrzik. Ritkán dobnak ki bármit is, különösen, ha az már generációk óta a család tulajdona. Egy angol otthon már-már zsúfoltnak tűnő szalonja vagy ebédlője sokszor nemcsak a család, de egész Anglia történetét is elmeséli nekünk. Télikert, könyvtár-, vendég- és szivarszoba. Milyen beszédes nevek. Sőt! Adott hangulatban megkockáztatja a szemlélődő, hogy az egykor volt helyiségekben a mai napig érezni véli a friss mezei virágok, az ötórai tea, a sütemény valamit a nemes szivarok varázslatos illatát. 

A felhasznált színeket minden esetben a természetes markáns jelzővel illethetnénk. Óarany, bronz, bordó, méregzöld és még megannyi határozott szín. A falakat néhol mennyezetig, néhol pedig csak a párkány magasságáig, mahagóni vagy más, többnyire sötétebb fával borítják. Fölötte elegáns, rámába feszített szövettapéták, bordűrök, réz falikarok. Elmondható, hogy a klasszikus vonalvezetés tradicionális anyaghasználat jellemző minden kis részletre. A nehéz függönyöktől kezdve, a Thomas Chippendale által tervezett bútorokon át, a gyermekek porcelánbabáin keresztül, a verandán elhelyezett faragott hintaszékig, külön-külön is egy iparművészeti tárgyat képviselnek. Minden tárgy jelenléte elengedhetetlen, ha funkcionális, nélkülözhetetlen és szép. A viktoriánus technológia egy igen bájos aspektusa a tiszta és töretlen optimizmus. Az embert borzasztóan szórakoztatja saját okossága, és azt hiszi, ő az ura mindennek, amit csak észlelni tud. Látszólag minden problémát meg lehet oldani bonyolult réz óraművek vagy kerregő gépek segítségével. Talán ezért nem csodálkozunk azon, hogy egy épület minden szegletében megtudhatjuk a pontos időt. Órák, órák és órák mindenhol. Az épület borostyánnal befutott homlokzatán egy jól látható toronyóra, a nappali gyönyörű faragásokkal díszített kandallóján egy kandallóóra, az ebédlőben az elmaradhatatlan ingás negyedütős állóóra, a könyvtárszobában a füles-fotelből jól látható falióra. Érdekes és merész érzelmi megoldás a festmények elhelyezése. Van, amelyik festőállványon, térelválasztó elemként és van, amelyik egyszerűen a falon került elhelyezésre. Érdekes megjegyezni, hogy témájukban jól megférnek egymás mellett az ősök portréi, a vadászjelenetek, az angyalok és a csendéletek. A belő terek kialakításánál viszont nagyon kellett figyelni arra, hogy hajszálvékony a mezsgye a luxus térélmény érzete és a giccs között. Felismerve a problémát, és kielégítvén az igényeket, megszületett egy új szakma, a szalontervező.

†Mit kell tudni a politikáról?†

A pozitív intézkedéseket általában nem humanitárius, hanem utilitarista meggondolások alapján lehetett a törvényhozáson keresztülvinni, s az ember is elsősorban munkaereje miatt vált értékessé. Mindezek a lépések és számos mások is azt példázzák, hogy a viktoriánus Anglia történetét politikai szempontból egyrészt az egyén iránti felelősség növekedése jellemzi, másrészt pedig az egyéni és kollektív politikai képviseletért folytatott harc. Ez az időszak ugyanakkor a növekvő hatalmú középosztály kora, akik gazdasági erejükhöz méltó politikai hatalmat is követlenek. A korszak többször bebizonyította azt, hogy gazdasági, polgári nyomással a törvényhozás befolyásolható, s a parlamentben az alsóháznak van már döntő szava. A munkásrétegek anyagi és számbeli erősödésével együtt járt az alanyi jogon biztosított politikai szavazójog megszerzését célzó mozgalmak erősödése. Ilyen össze-függésben az 1836-ban induló William Lovett neve által fémjelzett Chartista mozgalmat kell megemlítenünk, amely demokratikus eszméit fokozatosan reformok útján próbálta megvalósítani.

A szakszervezeti mozgalmak erősödése szintén jellemzője volt a kornak. A szakszervezetek, melyek már országos, egységes fórumokba tömörültek, egyre inkább olyan erőt képviseltek, amely az iparra és közvetve a törvényhozásra is befolyást gyakorolt. (A századfordulón a szakszervezeti tagok száma meghaladta a kétmilliót, a hatvanas évek elejétől minden nagykorú férfi polgár szavazati jogát törvény szavatolta.) Az 1871-es Párizsi Kommün és az erősödő francia szocialista mozgalmak, valamint a Londonba menekült Karl Marx hatására 1881-ben megalakult a Demokratikus Federáció, s 1893-ban a Független Munkáspárt (Independent Labour Party) is, ami a munkások politikai erejének növekedő szerepét jelezte. A szocialista mozgalmat jórészt az idealizmus és az anarchikus gondolatok jellemezték. Az idealizmust képviselő vonulatba tartozik az 1884-ben létrehozott Fábiánus Társaság (Fabian Society), melynek képviselői az intellektusba vetett hittel, személyiségformáló apró lépések révén képzelték el a társadalmi reformot. Legismertebb képviselői Sidney Webb és Bernard Shaw. 

†Miért jött létre az Anglikán egyház?†

VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetően nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. A refomáció közvetlen kiváltó oka Henrik nőügyei és az volt, hogy Henrik (1509-47) utódot szeretett volna, de Katalintól nem ment, ezért Boleyn Annát kívánta feleségül venni, akibe amúgy is szerelmes volt. Ahhoz, hogy elválhasson, előbb a maga irányítása alá kellett vegye az egyházat Angliában. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett. 

†Végezetül egy kis brit történelmi áttekintés: Anglia a viking hódítástól a 19. századig†

Viking hódítás
A lindisfarne-i apátságot ért 793-as támadással kezdetét vette a viking fosztogatások korszaka. A rablások, fosztogatások után a vikingek elkezdtek letelepedni és kereskedni a korábbi lakossággal. Sikeres terjeszkedésük révén a 9. századra uralmuk alá vonták a róluk elnevezett Danelaw nevű területet. Egyik legjelentősebb településük a mai York területén feküdt. A viking behatolás az angol nyelvre is jelentős befolyással volt, mivel az óangol és a vikingek által beszélt nyelv közeli rokonsága megkönnyítette az egymásra hatást.

Anglia a középkorban
Hódító Vilmos 1066-os győzelme Harold Godwinson felett a hastingsi csatában, majd a normann megszállás éles fordulatot hozott a szigetország történelmében. Vilmos első intézkedései között (adózási célzattal) összeíratta az ország lakosságát, annak vagyonát, földjeit. 
Vilmos egyszerre uralkodott a jelentős hatalomnak számító Normandiában és Angliában. Ő és nemesei anglo-normann nyelven kormányozták a két országot. Ez még évszázadokig az arisztokrácia nyelve maradt, kitörölhetetlen hatást gyakorolva az angol nyelv fejlődésére. Az angol középkort a gyakori belső és külső háborúk, lázadások, a nemesség és a királyi udvar intrikái jellemezték. Az ország önellátó volt gabonából, tejtermékekből, marha- és birkahúsból. Fő exportcikke a gyapjú volt, amelyet az északi területeken tartott birkákról nyírtak, és Flandriában dolgoztak fel. A flamand textiliparral fenntartott kapcsolatok legalább annyira befolyásolták a korszak angol külpolitikáját, mint a Franciaországhoz fűződő dinasztikus érdekek. Az önálló angol textilipar csak a 15. században jött létre, hatalmas lökést adva az ország gazdaságának, és megteremtve az eredeti tőkefelhalmozás alapját. I. Henrik jelentős erőfeszítéseket tett az ország reformja és az angolszászok és normannok közötti ellentétek elsimítása érdekében Egyetlen törvényes fia (hajóbalesetben bekövetkezett) halálával azonban a reformok megakadtak, a király halálával pedig hosszú évekig tartó sötét korszak köszöntött az országra. 

I. István (1135–1154) katasztrofális uralkodása alatt a hatalom a bárók kezébe jutott, s az országban eluralkodott a törvénytelenség, és belharcok törtek ki. Abbéli törekvésében, hogy megbékítse az országba rendszeresen betörő walesieket és skótokat, jelentős területekről mondott le. Vesztét végül unokatestvérével, Matildával, V. Henrik német-római császár korábbi feleségével való konfliktusa okozta: István ígéretet tett arra, hogy elismeri Matilda igényét a trónra, ezt azonban nem tartotta be. Emiatt Matilda férjével és féltestvérével 1139-ben partra szállt a szigeten, és fogságba vetette Istvánt. Bár Matilda foglalta el a trónt, rövid idő múltán azonban ellentétbe került alattvalóival, és elűzték Londonból. Polgárháború tört ki, amely egészen 1148-ig, Matilda Franciaországba való visszatértéig tartott. István, bár nem könnyen, de komolyabb ellenállás nélkül uralkodott haláláig. Miután fia 1153-ban meghalt, megegyezett Matildával, így 1154-ben annak fia lépett trónra II. Henrik néven. Henrik uralkodása alatt a királyi hatalom megerősödött a bárókéval és az egyházzal szemben. Jelentősen felgyorsult a feudalizmus meghaladása irányába mutató társadalmi fejlődés is.

Utódját, I. (Oroszlánszívű) Richárdot külföldön viselt háborúi kötötték le: a harmadik keresztes hadjárat, és a II. Fülöp ellen franciaországi birtokai megtartásáért vívott háborúk. Öccse, I. (Földnélküli) János ez utóbbiban fivérénél jóval sikertelenebb volt: elvesztette Normandiát (Calais kivételével) és számos más franciaországi birtokot. A hazai nemességgel és az egyházzal végképp elmérgesedett viszonya 1215-ben fegyveres felkeléssé fokozódott, amely rákényszerítette Jánost, hogy aláírja a nemesség jogait garantáló, a király hatalmát korlátozó Magna Cartát. 


III. Henrik, János fia mindössze 9 éves volt, amikor trónra lépett. Uralkodását felkelések tarkították, amelyek okai között első helyen szerepeltek a kormányzás hibái, és az, hogy Henrik túlzottan támaszkodott francia udvaroncaira, háttérbe szorítva ezzel az angol nemességet. Az egyik ilyen felkelés során hívták össze először a Parlament elődjét. I. Eduárd (1272–1307) uralkodása lényegesen sikeresebb volt. Számos törvényt hozott, amelyekkel megerősítette a királyi hatalmat, összehívta az első, hivatalosan szabályozott keretek között működő Parlamenteket. Meghódította Wales-t (erről szól Arany János Walesi bárdok című verse), és kísérletet tett rá, hogy fia számára megszerezze a skót trónt, ám ez elhúzódó és költséges háborúba torkollott. Bár a botrányos életű II. Eduárd (1307–1327) súlyos vereséget szenvedett Bannockburnnél, a háború végül csak III. Eduárd uralkodásának elején ért véget (1328-ban). 

A fekete halál 1349-ben érte el az országot, becslések szerint a lakosság egyharmadát pusztítva el. A külpolitika továbbra is a szomszédok (írek, walesiek, cornwalliak) elleni háborúkra koncentrálódott, valamint a százéves háborúra a franciák és skót szövetségeseik ellen. Ez utóbbi jelentősebb angol győzelmei: Crécy és Azincourt. 1412-ben Henrik herceg (a későbbi V. Henrik) leverte a walesiek által az angol iga lerázására indított utolsó jelentősebb fegyveres felkelést. III. Eduárd jelentős birtokokat adományozott a királyi családdal rokonságban álló nemesi famíliáknak, amivel megalapozta azok későbbi trónigényének vagyoni (hatalmi) hátterét. II. Richárd autokratikus uralkodása elidegenítette a nemességet, és amikor 1399-ben IV. Henrik letaszította a trónról, ezzel további viszályok magvait vetette el. VI. Henrik 1422-ben kezdődött uralkodása alatt a király személyes és elmebeli gyengeségei miatt az ellentétek robbanásig fokozódtak. A feszültségek végül a rózsák háborúja néven ismert polgárháborúban törtek a felszínre, amelyben a királyi hatalom erősen meggyengült. Ennek helyreállítására az első lépéseket IV. Eduárd tette meg, a munka oroszlánrésze azonban VII. Henrikre maradt.

Anglia a Tudor-korban
A rózsák háborúja 1485-ben, a bosworthi csatamezőn ért véget, ahol a korábban viszonylag ismeretlen, a Lancaster-házzal rokonságban álló Tudor Henrik (a későbbi VII. Henrik) legyőzte York III. Richárdot, aki a csatában elesett. Bár visszatekintve elmondható, hogy ez a győzelem végleg bebiztosította az utódlást a Lancaster-párt számára, Henrik nem lehetett ebben biztos, hisz uralkodása során a York-ház még két alkalommal tett kísérletet a trón visszaszerzésére. Egy jelentősebb (cornwalli) lázadástól eltekintve uralkodását béke jellemezte. VIII. Henriknek a római katolikus egyházzal való szakítása hátterében alapvetően nem hitelvi, hanem az örökösödéssel kapcsolatos problémák álltak. Henrik ugyanis egyáltalán nem mutatott érdeklődést a protestantizmus iránt, annál inkább kívánta viszont Aragóniai Katalintól való válása kimondását. Miután VII. Kelemen pápa ezt megtagadta, és Henrik kikiáltotta magát az anglikán egyház fejévé, az egyházszakadás folytán Róma és London viszonya a végletekig elmérgesedett. Ezt hatalmas felfordulás követte mind a politikában, mind az egyházban: Henrik elkobozta a szerzetesrendek vagyonát és az egyéb egyházi vagyon jelentős részét, majd a királyi bevételek növelésére eladta azt a gentrynek, erősen érdekeltté téve azt az angol reformációban. (Az egyházi reformok nevezetes áldozata volt Morus Tamás.) 

VIII. Henriknek három gyermeke volt, akik rövidebb-hosszabb időre mindhárman elfoglalhatták a trónt. Elsőként VI. Eduárd, aki mindössze tíz éves volt, amikor 1547-ben megkoronázták. Nagybátyja, Edward Seymour, figyelmen kívül hagyva VIII. Henrik végakaratát, lényegében magához ragadta a hatalmat, és felvette a „Protector” címet. Bár megítélése ma is vitatott, tény, hogy kormányzása 1549-re válságba torkollott: több déli megyében (Kent, Cornwall, Devon) lázadás tört ki, miközben francia-skót invázió is fenyegetett. Végül John Dudley, a Seymour autokratikus módszereit megelégelt Régenstanács támogatásával, eltávolította a „Protectort”, és a maga kezében összpontosította a hatalmat. Seymourral ellentétben azonban Dudley jóval inkább figyelembe vette a környezetében levők tanácsait, így elfogadottsága is lényegesen magasabb volt. 1553-ban, míg VI. Eduárd tuberkulózistól szenvedve halálos ágyán feküdt, Dudley azt tervezte, hogy Jane Grey-t, VIII. Henrik fiatalabbik lányát juttatja a trónra, és összeházasítja fiával, így őrizve meg befolyását. Az örökösödési rangsorban Jane előtt álló Mária azonban – a London utcáin felvonult tömeg támogatásával – megszerezte a hatalmat. A bigott katolikus Mária, V. Károly német-római császár befolyása alatt állva, megkísérelte helyreállítani az országban a katolicizmust. Emiatt 274 protestánst égettek meg máglyán, és Mária rendkívül népszerűtlenné vált mind a lakosság körében, mind az udvarban, ahol férje, II. Fülöp spanyol király embereinek befolyása súlyos érdeksérelmeket okozott. Népszerűtlensége idővel egyre tovább fokozódott, például miután elvesztette Calais-t, az utolsó angol birtokot a kontinensen. Mindazonáltal sikerült levernie az ifjabbik Sir Thomas Wyatt vezette lázadást.

I. Erzsébetnek 1558-as hatalomra jutása után sikerült valamelyest helyreállítani a rendet az Eduárd és Mária alatt káoszba süllyedt országban. Az országot VIII. Henrik óta megosztó vallási kérdéseket is sikerült megnyugtatóan rendezni. Erzsébet sikerei jórészt a protestánsok és katolikusok közötti ügyes egyensúlyozásnak voltak köszönhetők, bár uralkodása vége felé, a Spanyolország elleni háború alatt a katolikusokkal szemben keményebb politikát folytatott. Például azokat a katolikusokat, akik nem látogatták az általa irányított protestáns anglikán államegyház istentiszteleteit, először csupán pénzbírságra (20 font/hét), később viszont a „visszaesőket” börtön-, sőt halálbüntetésre is ítélhették. A rabszolga-kereskedelem, amely nagyban segítette Angliát a nagyhatalmi státus elérésében, Erzsébet nevéhez fűződik: 1562-ben ő engedélyezte azt John Hawkins számára. Az afrikai rabszolgák importja olyan méreteket öltött, hogy 1596-ban már maga a királynő panaszkodott arra, hogy "annyi szerecsent hoztak az utóbbi időben az országba, hogy az már túl sok", 1601-ben pedig rendelettel kísérelte meg kiűzni őket Angliából – sikertelenül. Erzsébet kormányzása viszonylagos stabilitást teremtett az országban, és sikerrel növelte a királyi hatalmat a régi nemesség rovására. Az angol történelem egyik legdicsőbb haditette is az ő uralkodása alatt történt: 1588-ban Sir Francis Drake vezetésével az angol flotta legyőzte a Spanyol Armadát. Az ezt követő háború azonban súlyos terhet jelentett Anglia számára, és csak Erzsébet halála után ért véget.

Uralkodása során a kormányzat szerepe megerősödött, és komoly lépések történtek az egész országban egységes jogrend és közigazgatás megteremtése felé. Összességében elmondható, hogy a Tudor-kor meghatározó fejezete az angol történelemnek, különösen ami a későbbi időszakra gyakorolt hatásait illeti. Ezek közül a legfontosabb az uralkodó és a Parlament közötti hatalommegosztás kérdésének rendezetlensége volt, ami végül elvezetett az angol polgárháborúhoz. Sok történész szerint Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere egyfajta "Tudor forradalmat" indított el a kormányzatban, és kancellársága alatt jelentősen megnőtt a Parlament szerepe. Mások szerint a "forradalom" egészen Erzsébet uralkodásának végéig tartott, hisz ez volt az az időszak, ami alatt lezajlott a reformok konszolidációja. A Királyi Titkos Tanács, amely Erzsébet alatt rendkívül hatékonyan működött, a királynő halálával háttérbe szorult.

A gyarmatosítás kezdetei
1607-ben a Virginia Társaság megalapította az első észak-amerikai angol gyarmatot, Jamestownt. Ezzel vette kezdetét az angol gyarmatosítás. Az elkövetkező időszakban sokan települtek át Angliából Észak-Amerikába vallási vagy gazdasági okokból. A déli gyarmatok földbirtokosai rövidesen Afrikából importált rabszolgákat kezdtek használni a dohány- és gyapotültetvények megművelésére. A gyarmatosításban részt vevő kereskedők az angliai régi földbirtokos réteghez hasonló vagyonokat szereztek, ami megalapozta a középosztály felemelkedését, visszavonhatatlanul megváltoztatva a társadalmi erőviszonyokat.

Vallási konfliktusok és polgárháború
I. Erzsébet közvetlen trónörökös nélkül halt meg 1603-ban. Legközelebbi protestáns férfi hozzátartozója VI. Jakab, skót király volt, így ő követte a trónon I. Jakab néven. Ezzel ő lett az első uralkodó, aki – ha csak perszonálunióban is, de – egyesítette a Brit-sziget országait. Jakab ellen több merényletet is megkíséreltek, ezek egyikét katolikus összeesküvők, tovább fokozva a katolikusokkal szembeni ellenszenvet az országban. Az angol polgárháború 1642-ben tört ki, elsősorban a Jakab fia, I. Károly és a Parlament közötti sorozatos összeütközések következtében. A parlamentiek 1645-ös győzelme Nasby-nél lényegében megsemmisítette a királypárti hadsereget. Károly Newarknál megadta magát a skót hadseregnek. A skótok 1647-ben átadták a Parlamentnek. Károly megszökött, és újrakezdte a harcot, de rövid idő múlva ismét a Parlament kezére jutott, majd perét követően lefejezték. 1649-ben kikiáltották a köztársaságot, amelyet 1653-tól „Lord Protectorként” Oliver Cromwell irányított. Őt jóval kevésbé nagy formátumú volt fia, Richard követte, aki rövid idő múlva lemondani kényszerült, és 1660-ban helyreállították a királyságot, és II. Károly végre elfoglalhatta apja trónját.

1665-ben Londont pestisjárvány sújtotta, egy évvel később pedig tűzvész pusztított a városban, amelynek 15 000 épület esett áldozatul, és bár a hagyomány szerint 10-nél kevesebb emberéletet követelt, újabb feltételezések szerint több száz, de inkább több ezer áldozata is lehetett. 1689-ben a „Dicsőséges Forradalom” nyomán II. Jakabot Orániai Vilmos váltotta a trónon. Ennek hatására Írországban és Skóciában a Jakabhoz hű katolikusok véres felkeléseket robbantottak ki. Ezek a jakobita lázadások egészen a 18. század közepéig folytatódtak. 1707-ben az Acts of Union (Egyesülési Törvény) kimondta Anglia (és Wales) és Skócia egyesülését Nagy-Britannia Egyesült Királysága néven (röviden Nagy-Britannia Királysága). Bár mindkét ország parlamentje jóváhagyta a törvényt, a skótok csak erőteljes angol gazdasági nyomás hatására voltak kénytelenek elfogadni azt.

Az ipari forradalom
A 18. század végén és a 19. század elején (a világon elsőként Nagy-Britanniában) lezajló ipari forradalom nagyarányú átrendeződést hozott, átalakítva a korábbi mezőgazdasági alapú társadalmat. A korábban a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség tömegesen áramlott a városokba, ahol számos új munkahely jött létre, kezdetben főként a modern gőzgépekkel felszerelt textilipari üzemekben, amelyek a méretgazdaságosság, a megnövelt termelékenység és az olcsó munkaerő révén rövid idő alatt tönkretették a falusi, családi háziüzemeket. A városok túlnépesedése, rossz infrastrukturális ellátottsága, az alacsony keresetek miatt a lakosság egészségi állapota katasztrofális volt. (Jellemző, hogy a 19. század elején Manchesterben a születéskor várható élettartam 16 év(!) volt.) A magas munkanélküliség miatt a bűnözés is óriási méreteket öltött. Az iparosodás számos társadalmi feszültséggel járt, sokan a megélhetésüket féltették a gépektől. Gyakoriak voltak emiatt a gyárak elleni szabotázsakciók, amelyek számos esetben a – vitatott megítélésű – luddita mozgalomhoz voltak köthetők

http://bellissimavictoriana.hungarianforum.com/t380-alapok-mit-kell-tudnod-a-viktorianus-korrol