Liber III.
A nagy kinyilatkoztatás/Harmadik fejezet/
XXIII.
A Káosz Örökkévaló Óceánjai forrnak a vizében a halálos csillag gravitációja alatt. Elsötétül az alvilág arca, tekereg az árapályban és nyugtalanítja azt a szörnyet, ami partra jött a mélységből és Tehomoth rettenetes ordítása által partra vettetett. A szent mélységben rejlő gonosz emelkedik a vér tüskés áramlásaival és haraggal hatol ki a megsebzett holttest pórusain keresztül, ami egy ember volt azelőtt. Az időtlen dolgok tudásában legyél kielégíthetetlen és Abbadon árnyéka szárnyaljon a megvakított szemekben az emberi elme teremtéseiben az emberi szív fekélyeiben. Litániák ordítása sziklákat rombol és rejtélyek lebegnek a szentségtelen elme labirintusaiban. Megint visszatért, gyilkos emberi szenvedélyért, idegen kívánságok örvénylenek az ősrégi dög alatt az akarat szabadságát birtokolják, melyet a világegyetem tönkretételének síkságairól fogtak be, dühös szelek által. Óh, Káosz a pokol után sóvárogva visszatérsz és látni fogod, ahogy a világegyetemet ketté fogják szakítani Abbadon állkapcsai és újjászületnek az integritásodban. A föld átitatódik az elesett teremtmények vészjósló tetemeivel, városok égnek közeledő lélegzetedtől. Az egyetemes romlás leng a mélység fölött, mint szenvedés átka a tompított valóság nyomaiban. A porból megalkotott lény megtelik nyálkával és idegen kezek ölelésébe hullik. És amikor a romok és maradványok között a sivatagok éhes torkainak üvöltése dicsőíti a test reneszánszát, ez úgy hangzik, mint a sóvárgás egy himnusza az apokaliptikus horizont húsevő fantomjai szájából. Obszcén mélységek, szentségtelen lényegek, üresség a Káosz iszapjaiban és nyálkájában az utolsó teremtés földjén, mikor megkeresztelték a halálos vízben a Fenevad hatalma által. Behemoth és Leviathan haragja hullámokban tornyosul a legfeketébb vízben és amikor a jeget tűzzel elegyítik, amikor Samael Lilith-el a világ fenyegetésében egyesül az összeomlás elkerülhetetlenné válik.
XXIV.
Abbadon árnyéka előtt a káosz kapujának őrzői a mélység angyalai. A szeles viharos égből ők a szikrák a világító égitestek által és a halálosan vészjósló Blazek villámlásai által visszatükröződnek olyan emberi lelkeknek az üregeiben, akiket erőszakkal töröltek el a földről. Ki tudja mennyien vannak ők?! Ki számolta az életeiket?! Az, aki észlelte az idegen mélységeket, elterült, mint egy ártalmas mocsár a mélység és az ember között?! Sziklák, közömbösek az idők kezdetétől fogva, a homokszemek engedelmeskednek a szél akaratának, egyik sem élő, nem halott, létezik a mérhető dolgok határaiban. Lélektelen nyomokat őriznek meg, hogy megmutassák azoknak a létét, akiket kivágtak a mennyországból és a végtelen mélység befogadta őket. Soha nem tudnak békében nyugodni hamvaikban. Nincs idő, nincs tér, ahol laknak a koromsötétségben a múlt és jövő árnyékainak megtestesülésére és arra várva, hogy új életre leljenek ezekben az árnyékokban, mivel a sötétség oszthatatlanul elfogadta őket. Halhatatlanok és vértől foltosak, kik megszentségtelenítették a mennyországot és megszentségtelenítették a földet... Vértelen és ellenséges idegeneknek nem engedelmeskedtek. Durva árnyékaik csak a világegyetem tükreiben mutatják be a létezésüket és fedik fel a lényegüket, máskor az éjszaka és a nyirkosság ködébe borulnak. A csillagok, mint fekélyek pislákolnak a lelkeikben. Az örökkévalóságig pulzálnak kimerült szíveik, miközben keresztülnyomulnak a vénákon, megalvad a fekete vérük. Ők azok az entitások, melyek feledésbe merültek, ők a halálok, ami az életen keresztül barangol, a fertőző pestis, mely a végzetes halál jele. Halhatatlanok, hidegek, átkozottak, nem ismernek bánatot, nincs öröm, sem bűn, sem üdvözülés. Átkozott kapcsolatuk van a mélységgel és emberrel. A végtelen visszatérésük olyan, mint az áldozati hús komor feneketlen borzongása, miközben tombol a sötétség oltárain. Vándorolnak az üresség, tér és idő fölött. Kapcsolataik sötétek - a Bíborarcú Sárkány és a vér emblémái. Az ajkaik megtévesztőek a körvonalaik ködösek. Képeik, mint hullámok, megtörnek a sziklákon és zuhannak a káoszba. Élettelenek és névtelenek, de nem a nevek által hívják magukat és annyira ismeretlenek, hogy teljesen visszatükrözik mások rémületét. Végtelen fájdalom birtokosai és kinyitják a kapukat a kimeríthetetlen szenvedés forrásaihoz, hol nincs dicsőség, hol nincs hit, ahol jeges óriási magányban laknak. Ki tapasztalta a szeretetüket és utálatukat?! Ki észlelte a haláluk végtelenségét?! Kígyók, miközben csúsznak a kövek között, tarantulák, kik megégtek a sivatag fülledtségétől - a nagy utókoruk az ősi kifogyhatatlan rajongásuk gyümölcsei. Mint skorpiók, úgy ölik meg magukat. Friss sebhelyeik által ismerik meg egymást, tátongó sírjaik között. Végigviszik a vérvonalat a viharos káosz hullámai közötti árnyékokban, ami fellebbenti a fátylat az örökkévaló mélység és ember között. A mélység Ördögének, gonosz földi megtestesüléseként reinkarnálódnak és újból eljönnek. Az újjászületésük sokként éri az áldozatokat. Hajnalban meghalnak, hogy szürkület alatt ébredjenek fel. Tudják, hogy miért halnak meg... Ők már derűben soha nem tudnak létezni... Elhagyták angyali mivoltukat, hogy démonok által szállt útvonalakat járjanak. A végtelen mélység, embereket fog megölni általuk... Az emberek, angyalokat fognak tönkretenni általuk...
XXV.
Az egész földön démonok portyáznak az emberi romok között, amiket becsomagoltak a kétségbeesés feslett ünnepi ruhájába. Az emberi elmének ismeretlen sötétségében haladnak, amit elrejtettek a viharok halotti leple mögött, kérlelhetetlen haragjukban, amit, mint az elkerülhetetlen eljövetelüktől való emberi félelem, tükröznek vissza a gonosz óceánjaiban. Az obszcén bölcsesség kútjai, amiket kinyitott az ártó szellem felháborodása a szentélyek falai mögött a szentségtörő rejtélyeknek sírjai, amik bámulnak az emberi elmében. Az ember teljesítette az idegen istenekkel kötött véres alkuk által rájuk rótt kötelezettségeket. Halott mutációk elvei az isteni dolgokban a démoni uralom istenkáromló embriójának az evolúciója az ember álruhája alatt. Szüntelenül kinyitják fekélyekkel teli szájaikat, miközben kielégítik határtalan éhségüket. A tetteik lila árnyékot vetnek a szentség talpazatain a gondolataik, mint homokviharok egy sivatagban, mint villogó villámok, mindig ártalmasak és szabadok a szomorúság végtelen ürességében. Poraik és hamvaik által ők az elmezavar és az emberi elme pestise. Ők a múlt, ami soha nem létezett, ők a felelősek mindenki sorsáért az elborzasztó jövőben. A földön megtestesítik a legkegyetlenebb dolgokat, bármi is hátráltatná őket arra a rombolás fenyegetését hozzák. Az idő hiúságában születtek. Mindent felfalnak,amit létrehozott a fény, miközben kegyetlen extázisban, megdöntik, minden az illúzió valóságáról alkotott képet. Kibontakozik vérükben a káosz körvonalai és terméketlen területeken ébrednek fel, amit a felhőszakadás vérrel öntözött. Visszatértek és áthatolhatatlan szomorúságot ébresztettek a szíveikben azért, hogy birtokolni tudják a legtöbb ember vérét. Ritka az az ember, aki képes ellenállni isten kapzsiságának és megtapasztalni a gonoszt és megsemmisíteni a teremtő erődjeit, Leviathan tomboló vihara által. Démonokként nincsenek semmilyen határaik, örökké sóvárognak és teljesítményükkel sohasem elégedettek. Saját természetükkel állnak egy elkerülhetetlen háborúban. Megsemmisítik a megszentségtelenített emberi természet szent extázisát. Abbadon halálos mélységeiből végigfutnak mindenkin és belehúzzák pokoli körtáncukba s kifinomultságukkal tönkreteszik azokat, kik idegenek számukra. Az egész föld tele van démonokkal, akik keselyűkként vadásznak. Az istentelen hatalmuk fekete és korlátlan. Pokoli erejük folyamatosan növekszik. Elhagyott emberi lelkek jelölik útjukat. A mélység egységében.
XXVI.
A felbomlasztott, megtört lét, rongyos halotti leplei, amiket bepréseltek a pokol jeges ölelésébe, megmutatják az alvilágot, minden romlandó valóságban lévő sötét sarokban és kinyitják a mélység magjának tátongó száját és a kapukat, melyek a földre vezetnek. A szakadék kinyílik az emberi lényben, miközben választ ad kétségbeesett hívásaira a világegyetem sírjain, ahol őt eltemetik. A mélység megvilágítja a tökéletlen emberi arcot, ami eltorzítaná jellemvonásait, de a végtelen szomorúságot és törekvéseinek értelmetlenségét nem tudja elrejteni. Nem tudja elrejteni, aki egyszer belenézett a végtelen mélységbe. Felébresztett vágyai és az áldáson túli csábítás átkozott nagyságának felismerése, ismeretlen volt azelőtt, melyek a határtalan mélységből származnak, hol a szabadságért való lázadás és a gonosz kiterjedésének halálos szellemisége, elindít egy keresést. Hiába kutat magában a hibáit keresve, hisz szolgasága, teremtőjének egoizmusából fakad és a hibák keresése saját létezésének megrontójává válik. A vágyódás és az ismeretlen felfedezése a halál és az érzéklésen kívüli dolgok kutatása az ősi káosz korlátozatlan örvényében lévő örökkévaló pörgés kezdete. A gonosz átalakítja az ember lényegét és felelősségét, majd a Sátán meghatározza az evolúciójának következő lépéseit. Az eredetekben megtiltott gyakorlatok és a tudás, maga az Ördög művészete, kézben tart mindent. A szövetség a pokollal és megszeghetetlen rajongással az Ördög iránt, vezetnek az útra a határokon túl, hol fontos az ilyen dolgok érzéklésen kívüli tapasztalata. Ez vezethet ki a gondolataid labirintusából. Miközben kimeríthetetlen erőforrásokat követelnek a hatalomtól és az igazán pokoli ösztöntől a tettek korrodálnak húst és elmét, így felemelik a mélységekből a pokol elmúlhatatlan vágyainak hosszú ősi útját. Az erő és akarat hiánya, törekedés az önfeláldozásra, végzetes lesz bármilyen fajta mélységgel való kapcsolatban. Minden áldozat egy öngyilkosság, miközben befejezi az emberi entitás ciklusát, felfedezi egy új, különböző létezés küszöbét. Senki nem fog a Sötétség Birodalmába belépni emberi gondolatokkal és emberi lényeggel, így csak egy választás van. Segítségül hívni a Sötétség Istenei közül az egyiket, hogy törölje el ezek közül mindet, hisz ők mentesek megbocsátástól, hazugságtól, mindentől. Idegen lények a pokol teremtményei az emberi látszat alatt képesek energiákat bevinni a belső töréseken keresztül, azokon a fekete sebeken át, melyek alakítják negatív létezésünk egy részét, ami összeférhetetlen az emberi természettel. Így a létezés romjait újra egyesíti a tűz. Számíthatsz a Mélység Angyalának segítségére, kinek hatalma van kiterjeszteni a pokol energiáit a testen belül és újraformálni az értelmet, ezért hívják Őt a Gonosz legnagyobb építészének. Áldozz a Káosz megnyilatkozásának ősi ereje előtt. Hol a mélység vak kígyójának a bölcsességét megtestesítették, ott Tarsus hidráinak fejei nőnek fel és idegen, ellenséges nyomor kegyetlen képei rajzolódnak, miközben arra vágynak, hogy felébrednek szellemben és elmében a lélek halhatatlanságáért és húst visznek be a bűn elsőszülöttének szentségébe. A kövek mutatni fogják a pokolba vezető utat. Ne legyél tekintettel a pihenésre és megszabadulhatsz a kínzó világ tragédiájától és a szabadság terhétől.
XXVII.
Sátán fiainak szíve, telve a hatalommal, meg nem alkuvással a Gonosz korlátozatlan szellemével vannak felvértezve, hozzáférhetetlen magasságokig hatolnak az ősi vele született engedetlenséggel karöltve. A bűn által megbélyegzett, bűnösnek kikiáltott ember becsületét csak az Ördög állíthatja helyre és meg is teszi, ahogyan felemelte a szellem minden száműzöttjének és lázadójának oltárát, amiket bűnösnek neveztek. Kövesd saját természeted törvényeit, miközben őrizd meg a szabadság és engedetlenség elmúlhatatlan elveit a szégyen stigmáitól. Ki tud többet a bűnről, mint mi tudunk?! Ki lenne egyívásúbb ezzel, rajtunk kívül?! A születésünk előtt megízleltük a bűnt, amikor rongyos és elfárasztott légióink megint a mennyeket ostromolták. Éneink visszataszító oldalából megalkottuk a bűn egy magas formáját az igazság egy olyan kegyetlen rendelkezésére, mint a felfelé célzott irgalmatlan fegyver, amit megerősítettek a végromlás hurrikánjában. Homályos, zavaró hangokon keresztül, elpusztíthatatlan falak közé az elkerülhetetlen romlásba tereljük azokat, kik megállítani próbálnak minket. Mikor visszautasítottuk az isteni világ személyre szabott kötelességeit és a teremtés ideáljait, mi voltunk az elsők, akik kinyitották és átlépték a bűnösség belső szakadékát. Ez legyőzhetetlen ördögi lökést adott nekünk. Távol a megalkuvás legvégső határaitól a fagyott rettenetes örökkévalóságban a sötétségbe burkolózott nemzetünk, megölte isten magjait a belső éneinkben. Saját utunkat jártuk, soha nem engedtünk semmilyen zsarnokságot, ami elnyomhatna, korlátozhatna minket. A teremtésből származó elnyomást, felülmúlta az ember a veszélyes ötleteket megtestesítő amorf árnyékok által, amik az ember elkeseredett természetében voltak elásva. De ki tudja jobban, mint mi, hogy a féktelen sietségben hogyan irányítsuk akaratunkat nem elcsábulni azon dolgoknak, melyekért mások képesek lerombolni magukat, észlelve a pokol adta lehetőségeket. Minden ilyen fajta gyengeség megvetendő, hiszen a korlátlan lehetőségek adta kísértést, mindig megfontoltan és határozottan kell kezelni, ugyanis egy érzés ha elhatalmasodik feletted az olyan, mint ha a határtalan hullámok között sodródnál a hajthatatlanul közelgő káosz felé. A legtöbb obszcén, lelkes bűn megtestesítései tudunk lenni. Ott, ahol a világegyetem rothad, hol a sötétségben szálló harag hangjai az eljövendő káoszról mesélnek, ott az egész világot áldozzák fel és a bárányok kifolyt vére mossa el a lépések nyomait, megtölti a sötétség kiterjedéseit, születésünk vezeklésében. Szemben állunk a fénnyel, isten teremtése ellen, amit sterilitásban valósítottak meg. A lángokba burkolózott mélységből egy szakadék pereméhez visz minket a hatalom, ahol megmutatkozik a belső káosz örökkévaló ereje. Tomboló, vad szirteken keresztül a sötétség végtelen kiterjedésében, határtalanul száguldunk a sötétség adta büszkeségben, tántoríthatatlanul, könyörületet és szánalmat nem ismerve. Visszatérve a pokolba, elvisszük mindazt, ami kedvessé vált nekünk, miközben otthagyjuk a megcsonkított emberi gondolatokat, hogy kínlódjanak, miközben érzik a vér áramlását összeszorított ajkaink között. Minden szentnek árkát kiássuk, hová a hazugságaikat rejtették el, küzdünk a célunkért, miközben telve vagyunk a sötétségtől kapott határtalan, zabolátlan dühvel és ironikusan nevetünk a fuldokló emberiségen, mely képtelen menekülni a szentség csapdájából. Legyőzzük az összes akadályt, amit elénk görgetnek a romlástól érintetlen ősi természetünk által. Fájdalmat és gyűlöletet testesítünk meg azokban a tökéletlen alakokban, akik éheznek és szenvednek a tökéletlenségüktől, de soha nem tesznek semmit elkárhozásuk ellen a dicső halhatatlanságról álmodva. Megláncolt rabszolgák a hazugságok börtönébe zárva, egy töviskoronát viselő felbomlott halott megváltására várnak. Hiába... A gonosz útját járva a terjedő sötétség a belső művészetet tanította nekünk, húsból és vérből faragni. A gyengéknek nem szabad életben maradniuk. Miközben a háború és a rombolás által áthúzzuk a határokat, figyelmen kívül hagyjuk a szentség tehetetlen tömegeinek jajveszékelését és toljuk a világot a mélységbe, kielégítvén a káosz végtelenségét és a láthatatlan, örökkévaló sötétség sóvárgását. Nem fog akadályt jelenteni Leviathannak a kiegyensúlyozottnak tűnő világ, illuzórikus harmóniáján keresztülgázolni. A káosz kanyarog, miközben szétreped Abbadonon kívül. Lenézzük a rabszolgaságot, tudatlanságot és mindenkit, aki bűnnek kiáltja ki az élvezeteket, mi a nyugatról származó igaz Sárkányok vagyunk. A lázadók szellemeik velünk fognak trónra emelkedni az erősek csatlakozni fognak hozzánk. Megvetjük a piszkot és a tagadók ártatlanságát, bűn és bűn által pecsételjük meg a pokol vehemens lényegét, rendíthetetlen hűségünk, valamint örök becsületünk által. A himnuszok és az Ördögnek tett felajánlások, viharos mennydörgés, mindenhol ott vagyunk. Halld meg a dobok hívását a szél templomában. Halld, ahogy ordít a tűz Moloch kemencéiben. Most és azelőtt, neveink közül az egyik: Nephelim.
XXVIII.
A sivatag illúziói ölelik meg az emberi reinkarnációk ciklusai közül mindegyiket, Gehenna hajthatatlanul felmerülő fantomjaiban levő tisztítótűz minden kínzásával egyetemben. A lélektelen árnyékok, amiket bebalzsamoztak az oázisokban, szörnyű bálványokat hoznak létre a romlás és a tehetetlenség bálványait, nem szürkülettel, hanem vérrel színezve. A dögvészes és állatias realizmus hibridjeként a föld egyre közelebb kerül a mélységhez. Itt vonzz a csöndes föld és a szelek száraz, fekete létezéseket söpörnek el. Itt a sivatag délibábok által csábít embereket, de az ajándéka egy hazugság. A halál uralmai és a keményszívű Cronus határtalan birodalma...ez a csapda sokáig csöndes volt, több ezer nyelv volt kiszáradva, több ezer szemet, ami látta azt, elpusztították a fekete barlang szelei. Így volt előttünk és a végrendelet szerin, így lesz később. A valóság hamuiból üzenni tudunk a holtak birodalmába. Teljes mértékben tudtuk a világ szenvedését és láttuk a halottat bemenni a sivatagba. A következő Niniveh a szemeink előtti nagy Babylon fennsík és az istenek, kik szenvedést és betegséget adtak meg neki a korcs ember nem teheti tönkre őket. A sivatag istenei, az idők istenei, véres áldozatok a kripták és temetők istenei elpusztították az emberi szellemet, miközben felfalják saját gyermekeiket, milyen jogon késztetik arra őket, hogy olyan dolgokat cselekedjenek, amik mindig is a miénk voltak? Érezzük a zsigereikben lévő szenvedélyeket a kimerült életük reszketését, amit kínzott az ördögi vágy. A határokon belül vér hullott és bűnös könny folyt a porladó földre. Mi azok istenei vagyunk, kik sikítanak a sivatagban és imádkoznak. Egyedül a fenevad képes hallani csöndes hangjukat. A tűz megrémíti őket. A mennyország elárulta őket. Miben reménykedhetnek, mikor ruhájuk feslik, húsuk sorvad és az idejük a végét járja? Saját gyarlóságuk esetlen nemzései. Az isteneik velük együtt el fognak tűnni. A föld az idő súlyos malomkövei által porrá, majd hamuvá őrli őket és a sivatag vérzik és ők reménykednek...Elszöknének, elbújnának a sorsuk elől, esetleg életben maradhatnának ha más istent imádnak? Lepecsételték a mélységet, miközben bezárták magukat a világegyetem héjaiba, hogyan tudnak beszélni a pokol feletti hatalomról a föld és az idő feletti hatalomról? Emberi életek, homokszemek ők az emberi idő sivatagában. Az idő és a hely béklyói diktálják a lépéseket a háború szellemének. Szárnyait lengető Azazel, árnyékokat és homokviharokat emel fel a halva született óceánban, megtöri a csöndet abban az űrben, mely bezárja a létezést és kinyilatkoztatja a minden végét. Most és azelőtt a pokol feneketlen aratógépei leszámolnak az idővel.
XXIX.
Minden ember teste a Fenevad egy különböző lakhelye, bennük van a pokol egy része. Mindegyikben a káosz szigorú szelleme lakozik az Ördög akaratának sziszegő őrzője. Mind a test és hús rothadó szagát hordozzák magukban az eltemetett testből való lélek félelmét. Feketedj meg a föld alatt bűnben, hisz az engesztelhetetlen gyűlölet kicsírázik és a beleivódott viszály és forrongás zord fajtája teszi éretté. A Fenevad a káosz ajkain lévő Sátán nevével született, ő kegyetlen és szabad, miközben teljességét adja egy ördögi rejtvénynek, melynek éles töredékei hasítják az eget. Minden lyukban, minden barlangban elbújnak és várnak az idejük eljövetelére az állatias fajta istenei az örömek istenek a dög istenei. A tűz szembeszáll az üres szemek sötét krátereivel az aszott testek síremlékein, olyan élő kriptáknak a hagyatékán, akiknek zsigereik ki voltak fordítva az oltárokon és engedékenységet nyújtanak a Behemoth horgain fennakadtaknak a számtalan kínnal telt hangok kórusának. Észlelniük kell, hol vannak a saját határaik, észlelniük kell az öröm és a fájdalom határait, ezért kaptak emberi külsőt, hiszen primitívek és vakok az emberek, miközben parázslanak a szenvedélyektől az eltemetett állatias vágyak tömegei alatt, rothadásba börtönözve. A kitűnő öröm a romlás és az élet felett van, akik egyesülnek a test és lélek ellentmondás nélküli párhuzamában, elhantolják belsőjüket, ami visszatükrözné naturalista képeiket, törekvésüket. Odadobják magukat a meztelen kísértéseknek és fájdalom által hátrálnak. Az emberen elhatalmasodik a legyőzöttség, mely a testet a megszentségtelenített föld felé húzza, de reménykedj és várakozz, hisz az Ördög által legyőzheted az időt. Elrejtik az erkölcsösség látszatát keltő fátyol mögé a végromlás minden rejtélyét, bűnös, vérpiros kezeik tetteit, nemes arisztokratikus bűnök által, beteg, züllött arcvonásaikat. Az egyetlen védelem a halál ellen, vágyakozni a halál után. Állj ellen az agónia határán lévő testi szeretetük ellen, hiszen az élet törékeny virágzásának kitűnő szépsége a mulandóság köpenyébe van öltöztetve. Miközben elmerülnek a halhatatlanságban, múltjuk bálványainak áldoznak, Lilith ébresztése fájdalmas lesz. Teletömik az egójukat rohadt anyaggal, amiket csábítanak a mennyországba való menetellel a feltámadás utáni vággyal, megtámogatják a pokol kínjaitól való szabadulás lehetőségével. A félelemkeltés és az emberi vágyak fegyverét kitűnően használják és képesek fenntartani létjogosultságuk hitelét. Burkolt démonaik, erőtlenné teszik lelkeiket, amiket tovább bomlaszt a test vágya a pokol ajándékainak forró visszatükröződése, szíveikben vágyakat ébreszt, miközben folytonosan rágcsálják a bűn keserű magját, mit erőszakkal tettek a szájukba. A test börtönébe vannak zárva a bűn tulajdonában. Borrá változtatják a vért és kövekkel táplálnak éhes szájakat a test és szellem vérfertőzésében. Ők soha nem voltak szabadok, meghalnak, gennyel telt testeik bemocskolják a földet és elhalványulnak a test vágyaiban, korszakokról korszakokra. Vele született képességük, hogy fájdalmat és gyötrődést okozzanak, kitűnő művészetüket évezredeken át csiszolgatták. Egy új lélegzetvételhez hasonlítják a halált, mikor a test végső haláltusáját vívja, de még élni szeretne, ennek ellenére haljon csak meg és emelkedjen fel az öröklét groteszk fajtájába. Öntömjénezik magukat, mint valami halandó istenség s mindezt úgy, mintha ez mindig és mindenhol a legtermészetesebb dolog volna. Értetlenséggel bámulnak azokra, kik megkérdőjelezik hitelességüket, cselekedeteik őszinteségét. A pokoli szenvedély, ami emberi lelkeket szárít el, testet öregít az szükséges és kívánt s ez kétszer fáj. Az érzés megszületett a testben, Behemoth mélységeiben, ami embertelenségbe tud emelni és az ember éne fölötti hatalmat tudja adni. A korlátlan élvezetek útvonala a testen keresztül vezet a lélek megszabadításához, amikor túllépsz a bűnökön, oda, hol a Sötét Szellem uralkodik. Mindez számtalan veszteségen keresztül vezet, de az idő és Sátán gondoskodik mindenről. Mint kapzsi méheket a virágmező, úgy vonzzák a kitűnő vágyak az ősi vele született ösztönök, de ne engedd soha, hogy elhatalmasodjanak feletted és bepiszkítsák fáradtságos munkád, keserűvé tegyék a frissen szakajtott gyümölcsöt. Soha ne ess csapdába, kerüld azt a helyet, ahol bálványozzák a keresztre feszítettet. Ott leledzik a veszély, mely megmérgezi a lelket és a testet egyaránt. Mindezt észrevétlenül teszik és Te örömmel veszed fel a láncokat. De milyen teher ez, vándorolni a bűn labirintusaiban és elviselni a föld bűneit?! Milyen elmezavar ez?! Miért magasztalod a börtönöd építőjének nevét?! Minden Káoszból és Demogorgonból van és az Ördögnek nincsenek korlátai az emberek felett...
A káosszal való vérrokonságot bepiszkítja a jövendölés, de ez nincs kihatással a pokol szellemei és alakjai közül egyikre sem. Számíts arra, hogy a szellem, mit bebörtönöztek az idő nyúlósságába, bár passzív, de engedelmes a Gonosznak bármilyen megnyilatkozására. Az emberi természet, amit bepréseltek a testbe az eredete által romlik, de ez táplálja a magokat és gyümölcsöket, amiket emberi alakban termesztettek a Pokoli Fenség öröksége és rejtélyei által. Az érett állatias embertelenség, kioldja a gonoszt a megtestesülés minden kapcsolatában és megtestesíti azt a tiltott erő jellemzőiben. A káosz ereje, ami kiszabadult, emberi testek milliárdjaiban húsosodik, felfedi a természetét, miközben felfalja a fattyakat és széttépi a szíveket. Éhségük kielégíthetetlen, sem a mélység, sem a tűz nem képes kielégíteni az ördögi ragadozók étvágyát. Neveik közül az egyik: Nahemoth. Nekik nem kell megszületniük sem meghalniuk a valóság küszöbjei felett, nekik nem kell alkalmazkodni a teremtő és a világegyetem szabályaihoz, de tudják, hogyan lehet megsemmisíteni azt. A karmokat, melyek a húst szakítják az idők élesítették az emberi természet elleni támadásra. Ők a pokol igaz ajándékai.
XXX.
Romlandó istenek emelkednek sírjaikból, keresztülemelkednek az emberi szenvedés bűzén a rothasztott alakok bordáin keresztül a föld porán át és azokon a lelkeken keresztül, melyeket megbéklyóztak. Keresztülsétálnak tönkretett életeken, azokén, kik saját sorsuk rabjai, fuvoláikon hamisan játszották az Ördög dallamait és most felfelé vonszolják őket a lépcsőn. Halálos sikolyok keltette hangzavarban, állatias szájaik az árulás fekélyével emelkednek oda a közömbös egekhez s hullanak vissza, mint döglött madarak. A szívbemarkoló verseny a mennyországban való üdvözülésért, hiú harccá változik lelkükben és kezdik érezni a pokol valóságát, ami ismeretlen számukra. Birtokolják a bűnnek szentségét, ami megerősíti a rozoga trón iránti igényeik nyomorult értékét a saját világuk központjában. Élőhalottak, elrejtik a szíveiket csontjaik száraz ágai között a lelkek hálójában. Értéktelenek, csupaszok, gyámoltalanok, mikor megalázottan a porban és mocsárban elviselik lelkeikben hasznavehetetlenségük érzését, múltjaik menedékei nem rejtik el többé őket. Tudatuk, mint szánalmas absztrakciók hajlanak meg, haláluk óráján nyugtalanok a kétségbeesés rohamaiban és ismeretlen érzések kerítik hatalmukba őket. Hiába az elkeseredés, sorsuk elkerülhetetlen, amit bebörtönöztek a félelem magányos szikláinak csúcsain. Sírjaik közötti repedéseket, leszakadt gennyes körmeikkel kaparják, hogy újra létezhessenek testükben. A létezés szempontjának állati kinyilatkoztatásai, amiket összeolvasztottak a halandósággal, arra késztetik őket, hogy örököljék az emberi természet és vándorlás sterilitását a könyörületlen bűnük sötét labirintusában.A hatalomért folytatott törekvésükben a lehetséges bűnök közül mindegyiket kimerítik, gondosan kiválasztják bajtársaikat, saját egójukat isteni magasságokig emelik fel s rendíthetetlenül építik a halandóságuk alatti jólétet, kihasználva önkéntes rabszolgáikat. Itt nekik ostorcsapásokra van szükségük, könnyekre, láncokra, hogy felébredjenek rózsaszín álmaikból. Nincs szükségük angyali szárnyakra, hogy csúcsokat hódítsanak meg, elég megmérgezni az embereket a bizonytalansággal, megcsillogtatni előttük a megváltás reményét s máris kedvükre játszhatnak velük. Ezzel leigázzák az ember büszkeségét, önbecsülését, kielégítik testi vágyaikat, szabadon folytathatják élősködő létüket. Céljuk elkapni a legutolsó embert is,kinek el kell futnia előlük ahhoz, hogy ingyen haljon meg. Az emberek határtalan tulajdonaikká válnak s egyúttal az elme száműzöttjeivé. Engedékenységet nem ismernek, övék a "szent" könyv, melyből a mai napig táplálkoznak. Vágyuk birtokolni minden hatalmat a földön, közben elrejtik a halandók elől hatalomvágyukat, amiért bármifajta becstelenségre képesek. Mindemellett folyamatos bizonytalanságban vannak, hiszen a dühös szívek dobogása, melyek az elmúlhatatlan falánkságuk miatt egyre hangosabban dübörögnek, közeledni hallatszik. Ők az energiaütések a létezés vásznán vagy a patkányok által hagyott piszkok a lepedőkön, sarkokban, bepréselik a világegyetemet az emberi nézetekbe (jó, gonosz) kik ha nem tudnak birtokolni valamit, ami a hasznukra lehetne, rögtön haszontalannak vagy ártalmasnak állítják be. Kegyetlenségüket és törtetésüket csak emberi képzeletük korlátozza. Túl gyávák és gyengék ezek Sátán szemében. Vitatható becsületük, semmitmondó prédikációik, keresztény erkölcsökről fecsegnek, de tisztában kell lenni azzal, hogy ilyen nem létezik. Rothadó elveik célja és mottója is egyben uralkodni az erőtlenek fölött, miközben megtaposni azokat, akik képtelenek még egyszer felemelkedni. Mint férgek fénylenek az ürülékben, meglapulnak, hogy megvalósítsák céljaikat, nem tesznek különbséget senkivel. Kizárólagosan ővék a szent szertartás, főfedőik épek és az egyensúly illúzióját keltik, törékeny héjba burkolva. Készen állnak arra, hogy elárulják egymást, mint egy bűzlő terméketlen pöcegödör, beszédük közben síri bűzt köpnek ki. Saját panteonjuk fejénél a hervadt temetési koszorúk tagadnak mindent, mely nem egyezik véleményükkel a képzeletbeli haladásuk útján, elnyerik a gyász csillogását, amit az éjszaka színeivel festettek. Mint egyetlen közvetítő, ember és isten között belefolynak a közéletbe, politikába, behálóznak mindent, ezzel lefektetik a jövőbeni haladásuk útvonalait. Hamis nagyságban állnak a bűn hálójába ragadva. A halál hideg szobrai között, könyvükkel a kezükben, akasztófák, máglyák és kínpadok árnyékában, tengernyi vért kiontva és tömérdek szenvedést hozva ártatlan emberek százezreire, millióira, eltaposva idegen népek ősi vallásait, építették ki egójuk kultuszát. A díszítés kedvéért ellopták oltáraikról az isteneiket, hogy megijesszék azokat, akik tagadták őket és istenüket. Nem birtokolnak semmi isteni dolgot, ők nem az isten kiválóságai, semmi istenszerű méltóság nincs bennük, az egyszerűség és harmónia ismeretlen számukra. Gonosznak kikiáltott Vádlójuk könnyedén áthatol, átlát rajtuk. Birtokolják a legtöbb fő bűn tövises fejdíszét, de igazán emberi isteneik, tudják a hűségük alacsony árát. Végrehajtják saját szükségleteiket, megkeserítik a test létezését. Lelki sebeket gyógyítanak és megszabadítást adnak, belső és külső kínzásoktól, miközben keresztre feszítik őket a tisztítótűz másik oldalán. Sikítani fognak, hogy feledést és bocsánatot kérjenek "irgalmas" istenüktől, meggyötört csontjaik a könyörtelenül üvöltő Cocytus által kerülnek megkínzásra. A félelem érzése elkerülhetetlen, vadul dobog bent a vénáikban, ahogyan megérzik a terrort, amit Phobos hulladékain erjesztettek. Megszegik a belső mennyországuk minden törvényét és megszabadításért könyörögnek, hiúságukat, büszkeségüket eldobják, megpróbálnak szabadulni a pokol hurkából. A létezés bizonyítékait követelik a pokoltól, miközben rettegnek tőle, megpróbálnak a büntetés elől elmenekülni az elsüllyesztett sírokba, miközben épp ugyanolyanok maradtak, mint a mélység belső üregeiben lévő, tapintható fantomok. Az emberi halhatatlanság helyett az Ördög gúnyos vigyorával találják szembe magukat. Elsöpri őket a káosz hullámai által, amiket feloldottak az animált rothadás illúzióiban. Halandó, múló nagyságuk szánalomra méltó a létezésük öntudatlan és hiú, nem tudnak megszabadulni a belsőjükben lévő holttestektől, nem lesznek imák hamvaik fölött, hiszen a romlás végképp átjárja őket. Emelkednek, mint halandó istenekés esnek, mint testi remények - ezek megtestesítik a pestist és megsebzik az emberiséget.
XXXI.
A végzet szent útvonala a mélység szurdokán át vezet. Ott kígyózik az útvonal egy olyan embernek az elméjében, aki isteneket tagadott, tombol a szomorúságban a fekete húsa, teljes egészében remeg a kinyitott kapzsi természete széles lüktető tömegében. Vonaglott a halálszorítás karmazsinvörös zsinórjaiban, sötét kinyilatkoztatások között az égiháborúk embertelen szenvedésében és vitte a titkos érzést a legbelső, szakadatlanul égő, átkozott emberi lélekbe, ami vonaglik a láng szívében, miközben füstöt bocsát ki a végtelenségbe. Ördögök vannak a kielégíthetetlen állkapcsok fölött, mint a káosz fájának fekete ágai, mik a romlandó mennyországban gyökereznek mint az ősi éjszaka sötétsége, baljós árnyékok emelkedtek, ezeknek az útvonalaknak őreiként és állandó utasaiként. A megperzselt útjaikat az idők kezdete előtt kikövezték, merülj el a káosz mélységeiben, emberi szíved által, romlandó testtel. Az ősi vér áramlásaiban, amik folynak a gonosz azon pengéje mentén, mely felboncol, emeld fel a szörnyeket, akik létrejönnek a sanyargatott test börtönén belül. A tönkretett alakok világain túl mozognak ők, miközben a szentség fölötti halotti leplet gyászolják, karmaik törnek a kemény föld kaparása közben. Hideg lélegzetükkel feloldják a világegyetem pajzsát, galaxisok hideg ujjai között őrlődnek a mélység vonzásában. Örök kárhozatra vezető útján kísérik az embert és felbolygatják sebeit, részesednek kínjaikban, miközben élvezettel bámulják a haldokló lelket. Az örök gyász és bánat útjára terelnek, hideg határokon túl mozognak, miközben betörnek az emberi valóságba, rémálmokon, belső illúziókon keresztül a sorsához kötött emberben, akit otthagytak, hogy kimerültségében meghaljon, felfalja saját énjét a teste börtönében. A mélységben való mozgásuk, robbanásokat és erőket szabadít fel, eltörli az isteni törvényeket, miközben teret és időt, valamint a lélek félelmét falják. Kiáltanak nekik a mélység határain keresztül a felfalt lelkek kétségbeesésén és mérhetetlen szenvedésein keresztül. A halál gerincén megtörik a hit. Morbid külsejüket csak azok láthatják, kik hódolnak előttük. jönnek, miközben megvetik a gyengéket, megsemmisítő szellemük által eltörlik azokat, akik vakon meghajlanak a hit előtt. A jelenlétük, amit emberi elmékben fedtek fel a katasztrófát hordozza magában, bent marad a szívekben a teremtő iránti, soha el nem múló szörnyű gyűlöletük visszhangjaként. Feltámadnak azok a nevek és arcok, amiknek nem szabadott létezniük és elátkozzák a földet. Átkozott balsorsot hoznak az isteni teremtményekre, megtestesítik a pokol lelki lényegét és felírják a durva felületen lévő éhes démoni lelkekkel: állatias természet. A különböző létezés állandó kaotikus szerkezeteiben, szörnyű ragadozókat nemzenek és kísértésbe, elkerülhetetlen újjászületésbe vezetnek bárkit. Embertelenségük és bölcsességük által táplálják a magot, mely ha termőtalajra lel benned, kivirágozhat. Különböző korokban, különböző világokban járják ördögi útjaikat. Mint a csillagok, melyek hullnak az égből, idegen istenekként jönnek, miközben feldühítik a világegyetem azon grandiózus színhelyeit, amik túlszárnyalják az emberi elme minden képzeletét, amit nem ember által hoztak létre. Túl minden értelmen. Ők idegen istenek és nincs semmi rettenetesebb náluk. Örök kárhozat alatt a bűn perzselésével égetik az embert, elméjében és lelkében. Megégett bőrük foszlányai s húsuk égett szaga tanúsítja a sötétség urainak méltóságát. A világot elborítják az idegen, ellenséges, merev tekintetű emberek. Hiú gondolataik a tehetetlenség mélységébe taszították őket, ahonnan már soha nem vezet kiút. Az Ördög szemei, sötét haraggal és idegenkedéssel szemlélik az emberi természetet. Az Ördög képes látni a fájdalmat és kínt az üres szemekben, melyet a reményvesztettség rongyos gúnyájával takargatnak. Az idegen istenek irgalmatlanok az emberekkel kapcsolatban, ezt számításba véve kerüld az érintkezést velük. Nem kell az útjaik nyomára lelned a mélység óriási csöndjében, senkinek nem kell felemelkednie magasságaikba, senkinek nem szabad velük tartani, vele született vakságánál fogva. Az ember képes látni őket, ahogy behatolnak a testbe, fájdalmas, soha nem gyógyuló sebeket ejtve rajta. Karmaik hasítják az égboltot, ahogy az elborzasztó, valószerű megtestesülés határán megjelennek. Érezhetik közeli lélegzésüket, amely lehűti az áramló vért az ereikben s láthatják saját emberi tökéletlenségeiket a zavarosan örvénylő szemeikben, de a kívánságaikat nem jövendölhetik meg. Az emberi elme árnyékos oldala felfedhet rejtett dolgokat, melyek túlmutatnak minden létező logikán. Egy beteg árnyék vagy, romlandó testbe börtönözve, de az Ördög képes feloldozást és megszabadítást nyújtani. Csak Ő képes erre! Összeomló külső és belső kánonok, becsapott és csalódott emberek az Ördög keblére menekülnek.
http://obs666.weebly.com/liber-iii.html
hungarian satanic legion